A negyedévszázados jubileumhoz képest viszonylag rövid és sallangmentes volt az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál megnyitója. Szupersztárnak ezúttal nem színészt vagy rendezőt hívtak, hanem tornászt.
„Hadd lám, ki az, aki már az első TIFF-en is itt volt?” – tette fel a kérdést Andreea Esca műsorvezető, a rendszerváltás utáni Románia legismertebb tévés személyisége. A meglepően sok feltartott kéz után azokat számlálták meg, akik viszont 2002-ben, az első TIFF-en még meg sem voltak születve – a közönségből nehéz volt felmérni, de valószínűleg többen válaszoltak igennel, mint az első kérdésre. Rövid összehasonlítás következett: az első TIFF-en két moziban voltak vetítések, összesen 8700-an ültek be a 43 film vetítéseire hét nap alatt. Ehhez képest idén már 200-nál is több filmből lehet válogatni 12 helyszínen (ideszámítva az ideiglenes szabadtéri helyszíneket és a csak a fesztivál idejére mozivá alakított termeket is), és ha a tavalyi számok után megyünk, uszkve 125 ezer nézőre lehet számítani. Egy rövid klipet is meg lehetett nézni a fesztivál első kiadásáról – elképesztő volt látni a jól ismert arcokat még fiatalon, üdén, hajjal.
Nemcsak ez a kis montázs szólt azonban a nosztalgiázásról, hanem az idei TIFF teljes vizuális arculata is a múlttal való szembenézésre buzdít: „még mindig itt vagyunk” – állítja a Funar-korszak legsötétebb napjaira utaló hivatalos plakát, amikor a román lobogó színei nemcsak zászlókon lengedeztek, hanem a köztéri padok, szemeteskukák, és még ki tudja még mi minden trikolórra volt festve Kolozsváron. Kissé zavarba ejtő is ez a fajta múltidézés, hiszen pont azok a 2002 után születettek eshetnek a „second hand nosztalgia” csapdájába, akiknek csak örökölt emlékeik lehetnek a korszakról. A sarlós-kalapácsos-, CCCP- és Che Guevara-pólókat sem azok vásárolják előszeretettel, akik belekóstoltak a kommunizmus vaj nélküli száraz kenyerébe, hanem a magukat az ábécé végén levő betűkkel azonosító generációk. A korszakot Emil Boc polgármester sem felejtette el, „csinált Funar azért jó dolgokat is” – szúrt oda a nézőtéren ülő egykori városvezetőnek, mielőtt ledarálta volna szokásos mondókáját a kultúra finanszírozásának fontosságáról.
A fesztivál igazi motorja, Mihai Chirilov művészeti igazgató is nosztalgiázott egy sort, de ő már jobb irányba: a fesztivál szerény kezdeteit a román újhullám indulásával kötötte össze, egyszersmind emlékeztetett arra, hogy az első kiadáson díjat adtak Cristian Mungiunak az Occidentért, aki azóta lám, már a második Arany Pálmáját kapta meg, és amihez gratulált is. A jó viszony azóta megromlott, erre utalhat az is, hogy a friss Arany Pálmát ért film, a Fjord ma esti első nyilvános vetítéseit rászervezték a fesztiválra. De van alkotó, akivel azóta is töretlen a jó viszony – ilyen Corneliu Porumboiu is, aki az idén külön retrospektív szekciót kapott a fesztiválon. Kevés olyan alkalom van a világon, amikor filmkritikust gyászolnak – az idei TIFF-en Edna Făinaru izraeli–román kritikus kapott egy szép búcsúztatót Chirilovtól, aki még egy szekciót azért kiemelt az idei kínálatból, ez a The Pitch Black Anthology (kb. Éjfekete antológia), ahol a friss alkotások mellett egészen régi társadalomkritikus filmek is vannak „egy olyan korszakból, amikor még bármivel lehetett viccelődni” – fogalmazott a művészeti igazgató, egyszersmind elsiratva a kortárs, végletesen polarizált világ sótlanságát.
Azt már lehet tudni egy ideje, hogy Tudor Giurgiu fesztiváligazgatónak legalább ugyanolyan nagy szerelme a sport, mint a filmek – bizonyíték erre Ilie Năstaséról szóló dokumentumfilmje, a Nasty –, úgyhogy nem hatott nagy meglepetésként, hogy egy másik román sportlegendáról is életrajzi dokfilmet készít. Pláne, hogy idén lesz kerek 50 éve annak, hogy Nadia Comăneci Montreálban végrehajtotta a lehetetlent: minden gyakorlaton tökéletes pontszámot szerzett, ezzel maga mögé utasítva a sportágat mindaddig uraló szovjet lányokat. A készülő filmből meg lehetett nézni egy 20 perces részletet, amiben korabeli tévés riportfilmek részletei keverednek mai beszélő fejes felvételekkel. Érdekes volt hallani, hogy a román sport legendáit mennyire vaskos akcentusokkal írták: maga Nadia annyira moldvaiasan beszélt gyerekkorában, hogy szavalóversenyen biztosan nem szerzett volna színtízest – edzői viszont ékes magyar kiejtéssel mondták angol és román mondataikat is. Bizony, a román olimpiai aranyak magyarok műhelyében születtek: a lányok a híres-hírhedt Károlyi házaspár, illetve Pozsár Géza szigorúságának is köszönhetően tudtak nyerni.
A filmrészlet után színpadra lépett maga Nadia Comăneci, akin nem látszik, hogy hamarosan 65-öt tölt, és aki a moldvai román akcentust közben amerikai románra cserélte. Köszöntötte a közönségben ülő többi sportlegendát (pl. Simona Halepet, vagy a már emlegetett Ilie Năstasét), illetve külön kiemelte Florin Piersic színészt, akihez mit sem sejtve oda is vonult – hogy aztán alig tudjon kimenekülni a rá zúdított szokásos pusziözönből. „Sose felejtsétek, honnan indultatok” – bátorította a nézőket a tornász, aki már ugyanolyan régóta lakik az Egyesült Államokban, mint amióta a TIFF létezik, de azért megnyugtatta a jelenlévőket, hogy ő sem felejtette el, hogy honnan indult. A patrióta szólamokkal díszített beszéd egyik fontos üzenete az volt, hogy motiválni kell a fiatalokat, mégpedig úgy, hogy azt dicsérjük bennük, amit létrehoztak, ne azért szidjuk őket, amit elmulasztottak. A közönségben láthatóan sokan voltak, akik kizárólag Nadia miatt jöttek oda, ezek az est elvi fénypontját, a fesztivál nyitófilmjét már meg sem várták, gyorsan kiosontak a felkonferálás előtt.
Kár, hiszen szórakoztató film lett Tudor Giurgiu tavaly ősszel, mindössze 4 nap alatt forgatott filmje, ami az idei Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon (IFFR) mutatkozott be, s ami miatt ízléstelen polémia alakult ki a Letterboxdon, illetve később, a Gopo-díjak gáláján. Ráadásul nem is igazán értelmezhető a kekeckedés, amit egy fiatal Letterboxd-felhasználó írt, úgyhogy kár volt fennakadani rajta. A 3 zile în septembrie (3 nap szeptemberben) címe csalóka: a lényeg egyetlen napon van, a másik kettő csak keretezésnek van ott. Sőt, ez az nap is igazából csak egy rövid estét jelent, ugyanis egyetlen, megszakítás nélküli 65 perces snittről van szó. A Fekete-tenger egyik üdülőtelepén vagyunk, ahol egy panzóban esküvőre gyűlt össze a násznép, ám a boldogító igen előtt megjelenik a vőlegény volt titkárnője egy terhességi teszttel, hogy figyelmeztesse az arát: jövendőbelije hamisítatlan f*szkalap, aki más fészkekben is meg szokott telepedni.
Innentől a kamera végig Biancán, a menyasszonyon (Andreea Vasile) van, őt üldözi a szezonvégi Eforién, amint a nő végigjárja a gyász öt fázisát (nem feltétlenül a megfelelő sorrendben). Igazi balkáni hangulat sok ordibálással, színes mellékszereplőkkel, fanyar humorral, de amennyit hozzátesz az egynittes jelleg a jelenidejűség feszültségéhez, annyit el is vesz belőle – egyes jelenetek töksötétben játszódnak, máshol erősen érezni a mellékkaraktereken, hogy nem illeszkednek szervesen a történetbe. Technikai értelemben véve mindenképp olyan bravúr Giurgiu új filmje, amilyet román filmben nemigen látni, de például a párbeszédekre simán ráfért volna még egy kis csiszolás – ha nem egyébért, akkor azért, hogy a főszereplőnek kerekebb legyen a háttértörténete. Mindezek ellenére lendületes, közönségbarát film a 3 nap szeptemberben, remek fesztiválindító mozi.
TIFF 2026, percről percre
A 25. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál filmjeiről és eseményeiről megjelent szövegeink. Ez az oldal naponta legalább egyszer frissül!
