A mackónak – a címbeli étteremmel együtt – eljött az utolsó esélye a bizonyításra. Vajon képesek megugrani a saját maguk által olyan magasra rakott mércét?
Amikor A mackó 2022-ben debütált, egy olyan unikális produkciót láthattunk, aminek bravúrját lehetetlennek tűnt megismételni, Christopher Storernek a második évaddal mégis sikerült: úgy folytatta az ambíciózus, mégis küszködő sztárséf és az egykori chicagói szendvicsezőből fine dining étteremmé avanzsálódó hely és személyzetének történetét, hogy az nem vált redundánssá. Még ha legtöbbször Carmy (Jeremy Allen White) fejében léteztünk is – került a kortizolszintünk az övével hasonló magasságokba, éltük át vele együtt a pánikrohamait –, mégis igazi ensemble sorozatként minden karakter megkapta a maga fejlődési ívét (erre talán a legkiemelkedőbb példa Richie (Ebon Moss-Bachrach) főnixi felemelkedése a második évad hetedik részében), és komplett, szinte különálló filmként értelmezhető epizód(ok) vázolták fel a társaság komplex múltját és kapcsolati hálóit (mint a második évad Fishes című hatodik része). Ahogy azonban A mackó megnyitotta kapuit, mintha hirtelen nem tudott volna mit kezdeni sem a szereplőivel, sem a helyzettel a széria: a harmadik évadban a figurák egy helyben toporogtak, a sztori pedig önismétlővé vált, miközben a sorozat gyakran nem a megfelelő aspektusban kezdte növelni a tétet.
Mert ahogy mondjuk a Barbie sikeréből sem az a megfelelő következtetés, hogy több játékról kell film, vagy a Heated Rivalry sem a még több hokis sorozat közönségigényét mutatja, úgy például a Fishesben sem az volt a pláne, hogy A-listás sztárok szerepeltek benne. De a következő évadokban gyakran mintha kifejezetten a celebcameók számának növelésével akarta volna túllicitálni önmagát a sorozat: John Cenától és Brie Larsontól, Rob Reineren át Josh Hartnettig fél Hollywood megfordult A mackóban. Ugyanakkor a negyedik szezonban elkészült a Fishes érzelmi ellenpontja, a Bears – ami a széthullás helyett a (választott) családi összetartást meséli el egy esküvőn –, illetve Storer új perspektívát is felvet az évadban (mi van, ha sikerült megvalósítani az álmaidat, de még mindig nem vagy boldog?), így A mackó szépen lassan elkezdett visszatalálni önmagához. Olyannyira, hogy a finálé már nem akar többé nagy nevekkel villogni és szinte kizárólag az eredeti csapatra, na meg arra fókuszál, hogy Carmy hogyan definiálja újra a kapcsolatát a főzéssel, az éttermi szférával meg a gasztronómiával – ez pedig kifejezetten jót tesz a sorozatnak.
Eddig is érezhető volt, hogy minden másodperc számít – nem véletlen, hogy A mackó az egyik legstresszesebb sorozat, amit valaha készítettek. De az ötödik évad ezt képes még plasztikusabbá tenni, még sürgetőbbé, még feszültebbé azáltal, hogy a Vészhelyzet Pittsburghben formuláját megidézve majdnem az egész finálé csupán egyetlen, elátkozott napot mesél el.
Aki kuktának áll… – A konyhai filmek és sorozatok társadalmi felelőssége
Ha máshonnan nem is, A Fehér Lótusz óta ömlesztve érkező társadalmi szatírákból tudjuk, hogy az egyik ember luxusa mindig egy másik ember gyötrelmébe kerül. De ha mindkettő láttán ugyanúgy tapsolunk, akkor mi magunk is részesei vagyunk a problémának.
A zárószezon a tökéletes ellenpontja az első évadnak (akár a Bears a Fishesnek). Ugyanúgy uralkodik a káosz: ami elromolhat, az el is romlik, ami széteshet, leeshet, eltörhet, elfogyhat vagy kifuthat, az biztosan nem ússza meg a végzetét – sőt, talán még jobban esik szét minden, mint valaha (az épület esetében gyakorlatilag szó szerint). Ugyanakkor a személyzet nem további fejetlenséget generál, hanem igyekeznek megtalálni benne a rendet. Végre partnerei egymásnak és nem riválisok; nem ellen-, hanem összetartanak. Az ötödik évadra megismertünk mindenkit, Sydney-től Richie-ig Tinától Neilig egytől egyig a szívünkhöz nőttek, így most logikus – pláne, mivel Carmy elvileg féllábbal már kint van az étteremből –, hogy kilépünk a Mackónak becézett séf fejéből és A mackó mint étterem egészével verekedjük át magunkat a hajtáson.
Nincs már-már külön filmként értelmezhető, egyetlen momentumra vagy figurára koncentráló rész, ami kirántana az évad sodrásából (mert azt a nulladik részként is értelmezhető különkiadással, a Richie és Mike (Jon Bernthal) barátságát górcső alá vevő Gary-vel az évad előtt kaptuk meg), és ezáltal maga A mackó is visszanyeri a fókuszt és újra rálel önmagára, arra, amitől eredetileg igazán működött ez a sorozat: egy étterem és annak dolgozói, ahogy versenyt futva az idővel igyekeznek a legtöbbet kihozni önmagukból és az ételekből. Mindezt pedig Carmy – feltételezett – utolsó munkanapján A mackóban, ami egyben akár az étterem egészének utolsó napját is jelentheti. A tartalékok – mind mentális/érzelmi, mind konkrét hozzávalók és pénz értelmében – lassan kifogynak, a stopperórán is mért idő lejárt, most kell bizonyítani vagy soha. Miközben a tét óriási, Storer a feszültséget is tudja fokozni – már ha ez lehetséges –, viszont ezúttal nem feledkezik meg a legapróbb szereplőről sem.
Mert már nemcsak az a kérdés, hogy képes-e fennmaradni az étterem, hanem ezzel együtt az is, hogy képesek-e meghaladni önmagukat egységként és individuumokként. A briliáns utolsó előtti epizódban láthatjuk, hogy sosem volt még ennyire fontos például a futárból lett sommelier, Sweeps (Corey Hendrix) és A mackó karrierjében sem, hogy eltalálja egy bor évjáratát. De Sydnek (a fantasztikus Ayo Edebiri) és Tinának (Liza Colón-Zayas) éppúgy hinnie kell önmagukban, mint Faknak (az indokolatlanul jó komikus, Matty Matheson) vagy Carmynak – a bizonytalanságuk pusztán más tőről fakad. Carmy esetében ez persze az a toxikus konyhai környezet, amitől a traumatizált séfnek el kell távolodnia, hogy talán újra meglássa a szakmája szépségeit. Mert káosz az lehet a konyhában, de végre A mackóban az üvöltözést és szitkozódást az empátia meg az együttérzés váltja fel, egy olyan nyugvópontra érve (bár: lehet ezt a sorozatot bármilyen értelemben is a nyugodtsággal jellemezni?!), amitől a néző úgy tudja elengedi A mackó gárdáját, hogy végre nem kell aggódnia a sorsuk miatt.
