A Nem én vagyok annyi mindenről szeretne beszélni egyszerre, hogy elvesztődik saját labirintusában, ennek ellenére az elsőfilmes Zhang Ge fontos alkotó lehet a mai magyar film frissülése, változatossága szempontjából.

A Nem én vagyok egy Budapesten élő kínai testvérpár felnövés- és elszakadástörténetét mutatja be, akik mindent megtesznek azért, hogy elszabaduljanak otthonról. Shanshan (Sissy Cui), a lánytestvér gond nélkül asszimilálódik az európai társadalmi rendszerbe: zenesuliba jár, jól tanul, és lehetőséget kap, hogy ösztöndíjjal Párizsban tanulhasson, zongoraművész lehessen. Fiútestvére, Lang (Chade Li) pedig semmihez és senkihez sem alkalmazkodik, nem tudja pontosan, mi ellen, ezért minden ellen lázad, és mindenért apját hibáztatja – biztosan anyjuk is azért hagyta el őket, mert apjuk túl sok mustárgyökeres baót főzőtt. Lang egyedüli támaszpontja Shanshan, no meg Matyi (Fuchs Benjámin), a magyar srác, akivel el szeretne szökni Szerbiába. Egy baleset és némi mágia következtében Lang lelke Shanshan testébe szorul, így veszi kezdetét élet-halál harcuk: ki kapja meg Shanshan testét és kinek sikerül hamarabb elmennie otthonról?

A Nem én vagyok sajátos stílusa különböző valóságszintek váltakoztatásával keresi a választ: hol az én otthonom és abban ki vagyok én? Formanyelve és hitrendszere a kínai és magyar valóságok fúziója, vagy inkább ütköztetése által valósul meg: olyan keleti (film)kulturális sztereotípiákat használ, amiket tudatosan vesz véresen komolyan, ettől pedig ironikussá, már-már szatirikussá válik – ilyenek például a különböző babonák, a szerencse-balszerencse, vagy hogy a kínai kelkáposztába (ami a kínai kultúrában szerencsét, gazdagságot hozó zöldség) szorult Gonosz Szellem miatt záródik egy testbe Lang és Shanshan lelke. Ezt az iróniát ellensúlyozza Bartha Márk és Dányi Krisztina zenei világa: a keleti dallamok misztikuma és spiritualitása arra ösztönöz, vegyük komolyan a Gonosz Szellemet, a kelkáposztát meg a lelkek vándorlását – még akkor is ha legszívesebben nevetnék.

A film dinamikáját, tempóváltásait nemcsak a zene és az operatőri munka (Bántó Csaba, Táborosi András) érzelmileg gondos és tudatos kimunkáltsága, hanem a történet valóságszintjei közötti váltások adják: létezik a magyar világ (amit Shanshan zenesulija, zongoratanára – Polgár Csaba –, és Matyi képvisel), a magyar-kínai valóság (a budapesti kínai negyed világa), a hagyományosan kínai valóság (a Gonosz Szellem világa, ahol a lélekcsere zajlik), valamint a főszereplők szubjektív mikrovalósága (az alagsor, ahol élnek). Ezeket a valóságszinteket filmnyelvi eszközökkel választják el az alkotók, legszembetűnőbben a színek használatával: a magyar világ például szaturált, a kínai erősen kontrasztos fekete-fehér, míg az alagsor narancssárgában úszik. A Nem én vagyok erénye a filmnyelvi, képi megoldások változatosságában, érzelmi amplitudóiban, gyenge pontja viszont a dramaturgia fókuszvesztettségében rejlik.

Alapvetően a klasszikus hollywoodi szerkezetre, dramaturgiára jellemző ok-okozat struktúrát használja, például szereplői egy meghatározott cél felé, a cselekmény egy abszolút tetőpont felé halad, s a narratív struktúra kiszámíthatóan pakolja is egymásra a téteket. Egyértelmű cél a közönség szórakoztatása (ez sikerül is), a közérthetőség és az akciófilmekre jellemző, dinamikus „flow-élmény” kialakítása. Ezt támogatja az az ötlet, hogy a kamera néhol mint egy objektív harmadik személy létezik, a „kukucskálás” hatását keltve, máshol meg – legtöbbször hosszú beállításokkal – pontosan leköveti a szereplők aktuális viszonyát, érzelmi állapotát, ez legjobban Lang és Shanshan első közös jeleneténél érhető tetten.

A Nem én vagyok tehát szerkezetileg célorientált, tematikailag viszont szerteágazó, fókuszvesztett – a filmidő utolsó pillanataiban hozza be például a szexualitás, a gyász, a bűntudat témaköreit anélkül, hogy előkészítené azok narratív helyét, kontextusát. Így több olyan pillanata is van a filmnek, ahol megkérdőjeleződik, hogy valójában mit is szeretne mondani. Erre lehet dramaturgiai mulasztásként, de alkotói szabadságként, bátorságként is referálni. Ha mulasztás, akkor kialakulhat némi hiányérzetünk, de a film humora, zenei és képi világa, illetve a színészi játék karizmatikussága mégis vizen tartja önnön struktúráját. Én inkább alkotói szabadságként referálnék rá, hiszen minden hiányossága ellenére egy biztos: az elsőfilmes Zhang Ge – ahogy a Filmszemlén is említették – a semmiből bukkant elő, de filmjének minden képkockájából sugárzik film iránti szenvedélye és elkötelezettsége. Ez pedig ha nem vigyázunk, ragályos lehet.