Találunk mi neked egy hozzád hasonló férfit!
A női psziché és annak különféle zavarai termékeny filmes téma. Elég csak olyan klasszikusokra gondolni, mint John Cassavetes Egy hatás alatt álló nője. Ivana Mladenović Sorella di clausura (kb. Zárdás apáca) című, a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb film kategóriában versenyző és a Szarajevói Filmfesztiválon a legjobb rendezésért járó díjat elnyert filmje bizonyos értelemben akár Cassavetes 1974-es filmjének balkáni változata is lehetne. Mindkét film elsősorban társadalmi problémaként, folyamatában mutatja be, ahogyan egy nő elveszti önmagát és a valóságot, úgy, hogy kiemelt figyelmet fordít azokra a körülményekre, főleg a patriarchális társadalom elnyomó mechanizmusaira, amelyek nagyban hozzájárulnak ehhez a folyamathoz. Cassavetes alanya egy munkásosztálybeli családanya, Mladenović viszont egy kiszolgáltatott helyzetben levő család egyik lányát, Stelát helyezi a fókuszba, akit a leginkább Radu Jude Arany Medve-díjas, Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban című filmjéből ismerős Katia Pascariu alakít.
Bármilyen térben és kontextusban lehet művészetet csinálni – Beszélgetés Katia Pascariu színésznővel
Kivételesen én fogadom lakásunkban interjúalanyomat november végén. Reggel ért vissza Kolozsvárról, előző este a Reactorban játszott. Közös barátok révén ismerjük egymást legalább egy évtizede, azóta is figyelemmel követem színházi és filmes pályáját. Mint egy kislány, úgy csimpaszkodik fel a fotelre, összecsombolyodik, mint egy fázós kismacska. Szürcsölgeti a kávéját és miközben beszélni kezd, szemem láttára változik át a lábait maga alá gyűrő lánykából erős hangú, határozott nővé. Ezt a kettősséget szeretem nagyon benne, színpadon is pillanatok alatt képes ilyesfajta metamorfózisra.
A történet helyszíne már önmagában érdekes, hiszen ritkán látni olyan játékfilmet, amely Temesváron játszódik. Ez a város, bár megvan a maga sajátos aurája, általában kevesebb figyelemben részesül, mint Bukarest vagy épp Kolozsvár. A valamikori bölcsészhallgató Stela az idős, alkoholista férfiakból és egy gyerekét egyedül nevelő lánytestvérből álló csonka családjával, többnyire munka és pénz nélkül tengeti napjait egy koszos, túlzsúfolt bérházban a 2008-as gazdasági világválság sújtotta Temesváron. Az EU-hoz frissen csatlakozott, és Európához felzárkózni kényszeredetten próbálkozó Románia mindennapjainak káosza simán felveszi a versenyt a Stela fejében levő, ugyancsak kaotikus téveszmékkel, amelyekben a vallásosság és a babona egy Boban nevű szerb énekes iránti megszállott rajongással egészül ki. Az őszülő szoknyapecér szerepében – akit nagyjából Korda György szerb, Balázs Klári helyett huszonéves popénekesnőket szédítő változataként kell elképzelni – a rendezőnő édesapját, Miodrag Mladenovićot láthatjuk.
Mivel a külső és a belső világ egyformán szürreális, a köztük levő határ teljesen elmosódik. Szinte soha nem egyértelmű, hogy amit látunk, az a valóság vagy Stela újabb tévképzete. A film egyik központi motívuma, a kétezres évek végi médiafelületek felidézése a rosszul öregedett, de akkor még nagyon menő Facebook-bejegyzésekkel, a bulvárhíreket terjesztő blogokkal és a nagy nézettségnek örvendő kereskedelmi tévécsatornákkal nagyban hozzájárul ennek a delíriumos állapotnak a megteremtéséhez. Ha visszaemlékszünk, hogy 2008-ban milyen tévéműsorok voltak (a Balázs Showtól a Dan Diaconescu-féle OTV adásaiig), egyáltalán nem tűnik túlzásnak a film bizarrabbnál bizarrabb jelenetei közül az egyik, ahol a Boban holdudvarába tartozó, mellékállásban sámánként tevékenykedő Vera nevű popénekesnő – akinek Stela a vélt vagy valós (?) segédje és pártfogoltja – arról beszél a tévében, hogy a romániai férfiaknak az EU-s átlaghoz képest sokkal kisebb a péniszük, és a román nőknek nem lenne szabad többé pocakos, kis nemiszervű férfiak mellett megöregedni.
A történetvezetésben a legizgalmasabb talán éppen az állandó bizonytalanság és zavarodottság, amely nem csak a mindennapokat és a szereplők életét hatja át, de a nézői élményt is meghatározza. Katia Pascariu lehengerlő játéka csak fokozza a zavarunkat azzal, hogy magát az őrültséget is kétségessé teszi. Olyan rezzenéstelen arccal nyit ajtót anyaszült meztelenül lakása újdonsült bérlőinek, vagy ecseteli Bobanhoz írt szerelmes levelében az öngyilkossági kísérleteit, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A valóság lerombolásának és a néző szándékos összezavarásának azonban nem az a funkciója, hogy egyenlőségjelet tegyen Stela és a külvilág őrülete között, előbbit az utóbbi következményeként bemutatva, és ezzel elintézettnek tekintve a jellemrajzot. Az eldönthetetlenség a főhősnővel szembeni példátlan empátiából fakad. A gyors, gyakran ugró vágásoktól, az időnkénti zavaró, kattogó hangoktól, amelyekről nem tudni, honnan jönnek, és a gyakran értelmezhetetlen, előzmény és következmény nélküli, töredékes eseményektől nézőként ugyanúgy megzavarodunk, mint a főhősnő. Miután ízelítőt kapunk abból, hogy milyen lehet így élni, nem tudunk nem együttérezni Stelával. Mladenović a lehető legrealisztikusabban, ugyanakkor remek humorérzékkel mutatja be egy személyiség megbomlását, anélkül, hogy túl tragikusnak láttatná vagy akár elbagatellizálná.
A szegénység és munkanélküliség következtében az állandó kiszolgáltatottság, a rossz családi környezet és mindennek tetejébe a hasznosítatlan műveltség fontos elemei a karakterábrázolásnak, de a film végig kerüli nyomorpornós hangulatot, meghaladva az okok pszichologizáló magyarázatát. A forgatókönyv, amelyen Ivana Mladenović ezúttal is az etnográfus és író Adrian Șchioppal dolgozott együtt, a lehető legérzékenyebben, szenzációhajhászás nélkül kezeli a kiindulópontját képező, Liliana Pelici nevű temesvári nő önéletírását. A legsúlyosabb dolgokról nem esik szó, inkább csak jelzés-szerűen jelennek meg, a néző érzelmi intelligenciájára van bízva, hogy kikövetkeztesse őket. Látjuk például, hogy súlyos zúzódások vannak Stela testén, de semmi nem erősíti meg számunkra, hogy fizikai erőszak áldozata lenne. A szexualitáshoz kötődő furcsaságok és az idős Boban iránti megszállott rajongás kapcsán pedig végig ott lappang a kérdés, hogy vajon milyen gyerekkori traumák érhették a lányt, de ezekre is csak egyetlen utalás történik: a film legerősebb, zsigeri részvétet kiváltó jelenetében, amikor magán kívül, gépiesen skandálja az őt szó szerint őrületbe kergető, mélyen megalázó mondatokat (kb. „Gyere, Stela! Szexelj, Stela! Szaporodj, Stela! Nem normális, hogy egyedül legyél, lépj be te is az emberek közé. Gátjaid vannak, traumáid vannak! Találunk mi neked egy hozzád hasonló férfit!”).
A Sorella di clausura merész és sokoldalú film. Egyszerre szürreális fekete komédia, a kétezres évek végi, mára a hipszterek által piedesztálra emelt „igazi balkáni” hangulatot idéző nosztalgiamozi, de leginkább hattyúdal az olyan, végtelenül kiszolgáltatott, a társadalom által egyszerűen bolondnak titulált nőkért, akikkel valószínűleg mind találkoztunk már legalább egyszer valamelyik romániai város utcáin, és igyekeztünk szabadulni a velük való kellemetlen találkozás emlékétől. Nos, ez a film nem hagyja, hogy megfeledkezzünk róluk.
