A tökéletes lakás megtalálásától várják a változást a Helló, Haifa! főszereplői, pedig a kapcsolatuk repedéseit nem a haifai otthon fogja befoltozni.

Egy napba sűríti egy párkapcsolat minden kihívását, fájdalmát és szépségét Anat Malz. Az elsőfilmes izraeli rendezőnő szimbolikus töltettel az új otthonuk keresésére indítja kaotikus hőseit, az akciót pedig a határidődramaturgia fűti: nem elég, hogy jelenlegi házuk bontásra van ítélve, a feleség bármikor szülhet. Tamara (Victoria Rosovsky) és Adam (Leib Levin) Tel-Avivból a férfi szülővárosába, Haifába szeretne költözni, a blueszenével kísért lakáskeresést azonban nem csak az antipatikus főbérlők, lehetetlen helyszínek és a fogyó benzin nehezíti, hanem kapcsolatuk feszültségei is.

A Helló, Haifa! párkapcsolati dramedy, ami elsősorban a két karakterére próbál építeni, hiszen máskülönben teljesen hétköznapi helyzeteket látunk. Malz viszont se Tamara és Adam személyiségét nem képes teljesen konzekvensen ábrázolni, se a kapcsolat nem lesz végig valószerű. Eleinte kívülről látjuk a két főszereplőt, majd fokozatosan közelítünk hozzájuk, illetve külön-külön is megismerhetjük őket, a folyamat során viszont mintha nem ugyanazokat a személyeket látnánk. Tamara eleinte impulzív, szédült nőszemélynek tűnik, aki hirtelen úgy dönt, hogy a fél országon átrángatja az éjszakai műszakból épp hazaeső férjét, később viszont ő lesz a felelősségteljesebb, érzékenyebb fél, aki már belenőtt a szülőszerepbe, ellentétben Adammal. Adam pedig hol kiállhatatlan taplónak, hol örök gyereknek, hol megbízhatatlan junkie-nak, hol szerető partnernek mutatkozik. A film nagy részében a két fél folyamatosan marja egymást, a Helló, Haifa! mégis arról akar meggyőzni, hogy van értelme fenntartaniuk ezt a kapcsolatot.

Malz tulajdonképpen azt mutatja be, hogy Tamara és Adam az évek során másfele változtak, pontosabban Tamara hátrahagyta a bulizós, laza életét, és biztos otthont szeretne magának és a kisbabájának, míg Adam nem igazán változott. Futárkodik, szív, felelőtlenül gondolkodik, és még a hajléktalant is lehúzza pénzzel. Hogy miért szerettek egymásba, halványan kirajzolódik, de hogy miért vannak még mindig együtt, már nem igazán. Az egy nap dramaturgiája viszonylag jól működik, hiszen a film sikeresen sűrít be rengeteg érzelmi és kapcsolati hullámhegyet és hullámvölgyet a lakásnézésekbe, a vészhelyzet kezelésétől egymás faképnél hagyásáig. A film tétje tulajdonképpen az, hogy Adam képes-e egy nap alatt felnőni Tamara mellé, és édesapaként részt venni születendő kislánya felnevelésében, illetve Tamara is megerősödik-e annyira, hogy nem keres mindenáron támaszt maga mellé. Eközben felvillannak a szüleikkel, másokkal való kapcsolataik, a lakókon keresztül más életekbe is belepillanthatunk, és mindenekelőtt két város portréját is megkapjuk – legalábbis érezhetően ez utóbbi is a film célja.

Hogy azonban mit jelent Tel-Aviv és mit jelent Haifa, egy magyar nézőnek valószínűleg kevésbé egyértelmű, mint egy izraelinek (vagy a térség lakójának). A szereplők gyakran utalnak a két város különbségeire, a filmben azonban mindkettő mediterrán nagyvárosnak tűnik – ráadásul Tel-Avivból nem sokat látunk, mert a napot Haifában töltik a szereplők. Utánanézve mindenesetre kiderülhet, hogy Tel-Aviv modernebb, perzsgőbb városnak számít, Haifa pedig békésebbnek, provinciálisabbnak, ami alátámasztja Tamara céljait. Haifa alkalmasabbnak tűnik a nyugodt családi életre, gyereknevelésre, noha a film sejtteti, hogy valójában nem a tökéletes lakás megtalálásán múlik a családi harmónia. Adam viszont irtózik a szülővárosától, hiszen Haifában valószínűleg kevésbé halogathatná a szembenézést önmagával, kevésbé tűnhetne el a városi dzsungelben. Mindezt azonban inkább csak kikövetkeztethetjük, a film nem mutatja meg.

A Helló, Haifa! tehát jó ötletekre épít, de egyiket sem képes igazán jól artikulálni. A tel-avivi ház lebontásának jelentősége nem kap szimbolikus távlatot, ahogy az sincs kellőképpen megalapozva, hogy miből él a pár, és hogy ha Tamara másfél héten belül szül, miért most kezdenek új lakást keresni. Az egy személyben író, rendező és vágó Anat Malz furcsán kizárta az ország társadalmi valóságát is a történetből (ami aztán visszaütött, mert épp a háború miatt volt két évig dobozban a 2023-ban leforgatott a film). Akár az izraeli-francia film előnyére is válhatna, hogy valójában bárhol játszódhatna a történet, a mindennapok konfliktusai átélhetőek, ez a fajta kisrealizmus viszont épp a helyi ízeket vonja ki a képletből. Szilágyi Zsófia filmjei (Egy nap, Január 2.) vagy akár a Mielőtt-trilógia példázza, hogy az egyéni és az univerzális izgalmasabb keverése valószerűbbé teheti ezeket a hétköznapi figurákat, életeseményeket, így máris szívesebben követjük a botladozásukat. A Helló, Haifa! ráadásul nem is vicces, így a humor sem fűszerezi Tamara és Adam édes-bús vándorlását egymás felé és egymás elől.