Vajda László filmrendező – vagy ahogyan a világ más részein ismerik őt, Ladislao Vajda – a több európai országot és négy évtizedet átívelő pályája során nem feltétlenül eredetiségével vagy egyéni stílusával tűnt ki a kollégái közül. Mégsem a véletlennek köszönhető, hogy ma Spanyolországban az egyik legjelentősebb spanyol (és nem magyar!) filmkészítőként tartják őt számon.

Minden szempontból nemzetközinek mondható életművet hagyott hátra. A mozgóképkészítés rejtelmeibe Németországban kóstolt bele, a hazájában, Magyarországon vált a munkáiért már teljes felelősséget vállaló, önállóan dolgozó filmrendezővé, majd kényszerből a mediterrán térség két hírhedt diktatúrája felé vette az irányt. A rövidebb olaszországi és a hosszabb spanyolországi emigrációja is ellentmondásokon alapult: annak érdekében, hogy az 1930-as évek végén maga mögött hagyhassa a roskadozó demokráciává vált szülőföldjét, két olyan országba érkezett, ahol a kormányzati rendszer szintén távol állt az ideális formától. Akik Spanyolországban ismerik a munkásságát és esetleg tisztában vannak a származásával is, azt mondják: a futballista Kubala László mellett ő az a magyar, aki a legfontosabb örökséget hagyta maga után Hispániában. Filmjei lenyomatát adják a korabeli európai társadalom- és kultúrtörténeti változásoknak, ezzel napjaink nézői számára is fontos adalékokat nyújtanak a múltunk és értékeink pontosabb megismeréséhez.

Vajda László 1906-1965 (forrás: Getty Images)

Filmrendező születik

Vajda László azonos nevet viselő édesapja szintén a kultúra és a művészet világában tette le a névjegyét. A karrierjét színpadi színészként kezdte, majd színházi rendezőként, művészeti igazgatóként, kulturális újságíróként és kritikusként is tevékenykedett, írásai többek között a Tolnai Világlapja és a Színházi Élet hasábjain jelentek meg. Az első világháború éveiben lépett a filmkészítés terepére, Budapesten dolgozott filmgyári dramaturgként, de távozni kényszerült Magyarországról, miután a Tanácsköztársaság idején részt vett a filmügyi tanács munkájában. Ezután Ausztriában, Németországban és Nagy-Britanniában forgatókönyvírói és filmrendezői tapasztalatokat szerzett. Az osztrák Georg Wilhelm Pabst több filmjének is forgatókönyvírója volt – Bertolt Brecht Koldusoperájának (1931) Pabst-féle feldolgozásához Balázs Bélával közösen írták a szkriptet.

Where Is This Lady? (1932)

Ifjabb Vajda László (1906–1965) Budapesten született, de a filmes pálya iránti vonzalma Berlinben éledt fel. Édesapja nem akarta, hogy a fia folytassa a családi hagyományt és a filmkészítést válassza hivatásának, megkímélve őt az ebből eredő bizonytalanságoktól és nehézségektől. Az ifjú Vajda természetesen nem hallgatott rá: már Németországban megismerte a filmforgatás különböző szegmenseit, általában asszisztensként segítette az operatőrök, vágók és rendezők munkáját. Ennek köszönhetően sokféle megközelítésből nyerhetett betekintést a stábok életébe. Az 1930-as évek elejétől már fontosabb feladatokat kapott a brit filmgyártásban is, bár a Vajdáról szóló életrajzi írások és filmes adatbázisok eltérő adatokat közölnek arról, milyen minőségben vett részt ezek forgatásán. Az bizonyos, hogy a Where is the Lady? (1932) esetében társrendezőként, a Love on Skis (1933), a Wings Over Africa (1936) és a Wife of General Ling (1937) kapcsán pedig rendezőként volt jelen, de valószínűleg részt vett további két-három film munkálataiban is. Utóbbiakkal párhuzamosan, 1936-tól már Magyarországon is dolgozott, általában a filmrendezői székben helyet foglalva.

Ember a híd alatt (1936)

A magyar korszakának főbb művei hazánk filmtörténetének fontos részét képezik. Az esetek többségében nem a kiemelkedő művészi értékük vagy filmnyelvi újításaik miatt kerültek be a jelentős alkotások közé, inkább a 1930-as évek magyar filmkészítésének prototípusait adják. Vajda ahhoz az éppen kialakulóban lévő tendenciához csatlakozott, amelyben megjelentek korábban ritkán tárgyalt vagy teljesen mellőzött témák is, mint a munkanélküliség, a társadalmi feszültségek, valamint az eddigiektől eltérő nőábrázolás, ahol az asszonyok magabiztosak és önállóak is lehettek. Vajda tíz magyar filmje közül a legismertebbek, amelyek napjainkban is gyakran feltűnnek a televíziócsatornáink műsorán, az Ember a híd alatt (1936), A kölcsönkért kastély (1937), Az én lányom nem olyan (1937), a Magdát kicsapják (1938) és a Péntek Rézi (1938), de a Fekete gyémántokkal (1938) Jókai-adaptációt is készített. Ezek közül az elsőt mondhatjuk a legfontosabbnak: a szokatlannak ható komor hangulat, a főszereplő sorsát övező pesszimista légkör és az amerikai film noirokat idéző megközelítés újítóan hatott a korabeli magyar filmkészítésben. Egyértelműen kimutatható Georg Wilhelm Pabst hatása, akinek a munkásságával még az édesapja révén került kapcsolatba. Már ezekben a műveiben is megfigyelhető, ami később az olasz, spanyol és német alkotásaira is jellemző lesz: nem beszélhetünk egyedi Vajda-stílusról, a filmjeinek nincsenek könnyen felismerhető jegyei, amelyek alapján a munkái egyértelműen megkülönböztethetőek lehetnének az egyéb kortárs rendezők filmjeitől. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) sok olyan mű fűződik a nevéhez, amely az adott nemzet korabeli mozgóképgyártása számára fontos, a kritika és a közönség (néha pedig a regnáló politikai hatalom) körében is népszerű filmmé vált.

A kölcsönkért kastély (1937)

Az 1930-as évek második felére sötét felhők tornyosultak a magyarországi zsidóság sorsa felett. A fokozódó antiszemitizmus és az általa mérgezett közhangulat, az első és a második zsidótörvény, valamint a nyilasok népszerűségének növekedése a zsidó Vajda László számára is egyértelműen jelezték, hogy hamarosan gyökeres változás áll be az életében. Lehetőségeket keresett, hogy külföldön folytathassa a pályáját, ezért 1939-ben elvállalta Franciaországban egy első világháborúban játszódó film rendezését. A Szevasztopol munkacímen futó alkotás, bár a tervezett cselekményének minden részlete nem áll rendelkezésünkre, Vajda visszaemlékezései szerint egy fiatal német tiszt sorsán keresztül mutatta volna be az első világégést. A terv gyorsan ellehetetlenült. A forgatás előkészületei alatt kitört a második világháború, a francia katonai cenzori hivatal pedig leállította a munkálatokat, mert problémásnak tartotta, hogy a német főszereplő rokonszenves vonásokkal bírt. A magyar rendező életét az elkövetkező években a (szélső)jobboldali elnyomás elől való menekülés jellemezte, végül azonban éppen egy ilyen rezsim vált az új hazájává.

Az én lányom nem olyan forgatásán (1937)

Élet Mussolini alatt

Vajda jobbnak látta, ha Franciaországból már nem tér haza Magyarországra, inkább Olaszországban próbál szerencsét. Benito Mussolini – hasonlóan a 20. századi autoriter vezetők többségéhez – nagy jelentőséget tulajdonított a mozgókép erejének, de a rezsim filmpolitikája, a propaganda és a cenzúra a többi diktatúrához képest kevésbé volt szigorú. Ebben a korszakban különösen szorosnak mondhatók a magyar–olasz filmkapcsolatok: magyar irodalmi művek és filmek olasz feldolgozásai (a fiatal Vittorio de Sica éppen két korai Vajda-film, a Magdát kicsapják és a Péntek Rézi remake-jét készítette el a magyar rendező beleegyezésével), illetve magyar témájú olasz vígjátékok és drámák forogtak a Cinecittá stúdió falai között. Megszületett a commedia all’ ungherese, amely egy sajátos vonulattá vált az olasz filmművészetben, az ezekben az években Itáliában dolgozó, főleg vígjátékokat készítő magyar filmesek pedig az allegra brigata di Budapest nevet kapták.

Magdát kicsapják (1938)

Vajda László (ekkor már Ladislao Vajda néven) ebben az ideálisnak mondható időszakban érkezett Olaszországba: bár a fasiszta diktatúra természetesen nem vonzotta, a magyar művészek és művek számára kivételes korszak köszöntött be ekkor Itáliában. Egész élete során igyekezett távol tartani magát a politikától, részben azért is, hogy semmiféle elköteleződés ne befolyásolja a szakmai lehetőségeit. Úgy tűnt, ez a hozzáállása talán kifizetődő lesz. Egy-két kivétellel soha nem készített politikai üzenettel bíró filmet (legalábbis nem tudatosan), és nem rendelkezett olyan szilárd ideológiai-politikai meggyőződéssel sem, amely megakadályozhatta volna őt abban, hogy gyakorlatilag bármilyen rendszerben dolgozni tudjon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a politika ne tolakodott volna be lépten-nyomon az életébe, alapvető változtatásokat kikényszerítve a karrierjében.

Péntek Rézi (1938)

Hosszúra tervezett, de mégis rövidre sikerült olaszországi tartózkodása során több film készítésében is részt vett, de ebben az esetben sincsenek teljesen megbízható adataink arról, hogy melyik alkotáshoz milyen minőségben kapcsolódott. Későbbi interjúiban több olyan filmet, köztük egy Shakespeare-adaptációt is említett, amelyen forgatókönyvíróként dolgozott, de ezek egy részét – a saját szavain túl – semmi nem igazolja. Az bizonyos, hogy A feledékeny nagynéninek (La zia smemorata, 1940) már a rendezője volt, ugyanakkor a film nem hozott sikert a közönség és a kritika körében sem. Vajda nagyobb visszhangra vágyott, de valószínűleg nem olyanra, amivel a következő olasz filmjével tett szert.

Giuliano de' Medici (1941)

A Giuliano de Medici (1941) – korábbi címén a Pazzi-összeesküvés – a múlt egy szeletéhez nyúlt vissza, és ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy ez veszélyes vállalkozás lehet, amennyiben egy, a nemzeti történelmet nagy becsben tartó diktatúrában járunk. A 15. századi Firenzében a Medicik és a Pazzik közötti konfliktust középpontba helyező műben az erős akaratú, diktatórikus vonásokkal rendelkező Lorenzo de’ Medici karakterében Mussolini önmagára ismert. A zsarnoki uralmat gyakorlók ellen fellázadó firenzei nép példája pedig akár azt az üzenetet is hordozhatta, hogy minden korban jogosnak mondható az elnyomók elleni lázadás. Bár a kritika elismerően nyilatkozott a filmről (az első vetítéseken még a Pazzi-összeesküvés címen futott), a Duce haragjával semmi sem szállhatott szembe: a művet átmenetileg betiltották, amíg a Mussolini által kifogásolt jeleneteket ki nem vágták vagy újra nem forgatták, a problémás párbeszédeket pedig meg nem változtatták. Vajda nevét levették a stáblistáról, a film vetítését végül csak az új címén és jelentős módosításokkal engedélyezték.

Ez a villa eladó (Se vende un palacio, 1943)

A magyar filmrendező nemkívánatos személlyé vált Olaszországban. A filmtörténeti könyvek egy része további három olasz mű kapcsán jelzi, hogy azok valódi rendezője valószínűleg Vajda lehetett (minden esetben egy olasz név áll a stáblistán), de a részvételét nem tüntethették fel, mert a rezsim szemében ellenséggé vált. Feketelistára került, a fennmaradt jelentések szerint az olasz titkosrendőrség is megfigyelés alá helyezte, és információkat kért róla a magyar kormánytól. Zsidó származása és a Giuliano de Medici elkészítése miatt megbízhatatlannak bélyegezték, ezért nem volt maradása Itáliában. Az olaszországi jövőjét megpecsételő botrányfilmjében több jeles spanyol színésszel is együtt dolgozott, akik meghívták őt a hazájukba. Mivel Magyarországra nem akart visszatérni, máshol pedig nem rendelkezett olyan kapcsolatrendszerrel, amely segíthette volna a pályáját, 1942-ben elfogadta az invitálást. A fasiszta Olaszországot az azzal akkoriban szorosan együttműködő falangista-francóista Spanyolországra cserélte, abban bízva, hogy ott, ha körültekintően választ témát, nyugodtan dolgozhat. E reményében nem is kellett csalatkoznia.

Új haza Hispániában

Vajda László összesen húsz filmet forgatott Spanyolországban, ezek közül többet más országokkal koprodukcióban, közben pedig elvállalt néhány munkát Portugáliában, az NSZK-ban, Svájcban és Nagy-Britanniában is. Kezdetben elsősorban olyan vígjátékokat vagy kevéssé fajsúlyos melodrámákat készített, amelyek cselekményüket és stílusukat tekintve sok hasonlóságot mutattak a korábbi magyar filmjeivel – a spanyolországi rendezői bemutatkozását is Cziffra Géza Ez a villa eladó (1935) című munkájának azonos című, spanyol remake-je jelentette 1943-ban. Később különböző műfajok felé mozdult el, a bűnügyi történetek sem álltak távol tőle, mint a George Simenon műve alapján készült A negyed (1947). Az 1950-es évek elejéig készült filmjeiben érezhetők az olasz neorealizmus és más, korábbi európai tapasztalataiból származó hatások.

Doña Francisquita (1952)

A mozi kulcsszerepet játszott Francisco Franco tábornok rendszere számára. A filmművészetnek és az azt irányító filmpolitikának támogatnia kellett a rezsim ideológiáját, és képviselnie kellett azokat az értékeket, amelyeket a diktatúra mindenhatónak tartott: a hispán nép (vagy ahogyan ők nevezték: hispán faj) kiemelkedő voltát és a katolikus vallás felsőbbrendűségét, mindezt a katolikus egyház és a fegyveres erők biztosításával. A nyílt propagandaüzeneteket tartalmazó filmek mellett a legfontosabb műfaj a kalandfilm, a háborús film és az ideológiai szempontból ártalmatlan vígjáték volt. Franco diktatúrája önmagát „nemzetikatolikus”-nak nevezte, jelezve, hogy a nemzet alapját a katolicizmus képezi, Vajdának mégsem kellett attól tartania, hogy zsidóként üldözötté válik. A zsidó vallást és népet a spanyol diktátor – szemben a német partnerével – nem kezelte kiirtandóként, „mindössze” másodrangúként tekintett rá a katolicizmussal szemben; még a felett is szemet hunyt egy ideig, hogy egy magyarországi diplomatája, Ángel Sanz Briz a holokauszt idején több mint ötezer zsidó életét mentette meg Budapesten, Hitler rosszallása ellenére.

Marcelino, kenyér és bor (Marcelino pan y vino, 1955)

A spanyol filmtörténészek egy része a rezsimmel együttműködő filmrendezőként tartja őt számon, ami nem az jelenti, hogy annak szorgos kiszolgálója lett volna. Ahogyan korábban, úgy most is az volt számára az elsődleges, hogy dolgozhasson, ennek érdekében pedig igyekezett olyan témákat választani, amelyek az adott országban és időszakban megfelelőnek bizonyultak. A spanyol filmjei közül mindössze egyet nevezhetünk részben az állami propagandát kiszolgáló alkotásnak, bár az is inkább csak a kiindulópontja miatt tekinthető annak: a Spanyol turnéban (1951) a Franco mögött álló Falange nőszervezetének tagjai végzik a rezsim által rájuk bízott feladatot, és a hispán testvérnépekhez utaznak Latin-Amerikába, hogy bemutassák nekik a folklórműsorukat. A zenés film szereplői, akik közül sokan a valóságban is így szolgálták a diktatúrát, a cselekmény során számos bonyodalomba, mulatságos helyzetbe kerülnek, nem nélkülözve a romantikát sem.

Vajda a színészekkel a Marcelino forgatásán

Vajda számára nem a politikai és ideológiai üzenetekkel terhelt művek készítése volt a követendő út, de sikerült megtalálnia azt a területet, amelyen mindenki által elfogadott műveket forgathatott. A nemzetikatolikus diktatúrában a vallási témájú művek kivételes támogatást élveztek, a gyermekek főszereplésével forgatott alkotások pedig a közönség körében lettek népszerűek. E két témakör tökéletes vegyítéseként született meg Vajda legismertebb spanyol filmje, amelynek révén végleg beírta a nevét az ország és Európa filmtörténetébe: a Vigasztaló Marcelino, kenyér és bor (1955) a mai napig a spanyol családok kedvelt és sok szép emléket felidéző klasszikusa, a Cannes-i és a berlini filmfesztiválon is díjazták. A korabeli spanyol felfogás szerint az emberi élet minden szegmensét alapvetően meghatározó katolicizmus szellemiségében fogant műben szerzetesek fogadnak be egy árva gyermeket, aki a történet során magával Krisztussal is kapcsolatba lép egy isteni beavatkozás révén. Mi sem lehetne tökéletesebb film Franco tábornok és a katolikus Spanyolország számára – Vajda László a Marcelinónak hála gyakran foglalkoztatott filmrendezővé vált. Az 1950-es években a legrangosabb spanyol állami kitüntetéseket is megkapta.

A torreádor (Tarde de toros, 1956)

A későbbiekben még két alkalommal dolgozott együtt a film főszereplőjével, az egyik elsőszámú spanyol közönségkedvenccel, Pablito Calvóval: A torreádorban (1956) a szegénységben élő egykori bikaviador és unokaöccse próbálnak meg fennmaradni az útjukba kerülő kisebb-nagyobb pénzkereseti lehetőségek révén, az olasz–spanyol koprodukcióban készült Egy angyal szállt le Brooklynban (1957) pedig Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak művének filmadaptációja egy négylábúvá változott könyörtelen ügyvédről (Békeffivel később német nyelvű filmeken is dolgozott). A Spanyolországban eltöltött évtizedei során nem maradt végig az új hazája határain belül. Német nyelvterületen, elsősorban az NSZK-ban készült filmjei közül kiemelkedik a Friedrich Dürrenmatt kisregényéből született Az ígéret – Fényes nappal történt (1958): a gyermekgyilkossági ügy körül bonyolódó cselekmény ismét egy komor hangulatú történetet adott Vajda filmográfiájához. A továbbiakban dolgozott spanyol és német művekben is, néha koprodukcióban, ekkor már elsősorban drámákat készített. Az utolsó filmjét a halála évében, 1965-ben mutatták be: az olasz nyelven készült, spanyol–olasz–francia A bejrúti asszony az akkoriban szupersztárnak számító Sara Montiel spanyol színész-énekesnő főszereplésével egy romantikus dráma, amelynek hátterét a korabeli emberkereskedelem adja egy Közel-Keleten prostitúcióra kényszerített spanyol lány történetén keresztül. A rendező a forgatás során szívelégtelenségben hunyt el Barcelonában, a bemutatót már nem érhette meg. 56 évet élt.

Az ígéret - Fényes nappal történt (It Happened in Broad Daylight / Es geschah am hellichten Tag, 1958)

Ladislao Vajda az 1950-es évek elején szerezte meg a spanyol állampolgárságot, a későbbiekben már ritkán hivatkoztak rá az új hazájában magyarként vagy külföldiként. Napjainkra állandó helyet vívott ki magának a legfontosabb spanyol filmrendezők sorában. Kevesen tudják, hogy valójában honnan származott, csak a furcsának hangzó neve jelzi, hogy valószínűleg nem Spanyolországban született. E sorok írójának spanyol ismerősei, köztük filmtörténészek is, a neve alapján általában lengyelnek gondolják őt, csak néhányan tudják, hogy magyar volt. Míg Hispániában szinte teljesen ismeretlen Vajda magyar és olasz korszaka, addig Magyarországon szintén elég keveset tudnak a mediterrán országokban folytatott karrierjéről. A magyar és spanyol filmtörténetben azonban kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. A spanyol élete során sem mondott le a magyar gyökereiről. A spanyol és német nyelven forgatott műveiben nem egyszer a honfitársai közül kerültek ki a vele dolgozó színészek (Julia Lajos), forgatókönyvírók (Andrés László), írók (Békeffi István) és producerek (Felipe Gerely), valamint előszeretettel készítette el régebbi magyar filmek új feldolgozásait is. Ugyanakkor a rendelkezésünkre álló források alapján nem tudunk arról, hogy bármilyen minőségben részt vett volna a Franco-rendszer magyar témájú, kommunistaellenes hangvételű játékfilmjeinek elkészítésében – ennek talán szintén az lehet a magyarázata, hogy Vajda lehetőség szerint igyekezett távol tartani magát a nyíltan politikai vonatkozású megbízásoktól.

A bejrúti asszony (La dama de Beirut, 1965)

Miközben részben igazak azok a megállapítások, melyek szerint gyakran ismételte magát a témaválasztás és a megvalósítás terén, valamint a spanyol éveiben alapvetően „biztonsági játék”-ot játszott (más megfogalmazásban: megalkudott a rezsimmel), Vajda László vígjátékai, drámái és bűnügyi történetei a jelzett műfajokon belül általában kiállják az idő próbáját, mai szemmel nézve is szórakoztató vagy elgondolkodtató történeteket nyújtanak a nézők számára. A spanyol streaming platformokon a Spanyolországban forgatott filmjeinek többsége elérhető; bár elsősorban az idősebb korosztály nézi újra a filmjeit a nosztalgia és a fiatalkor visszaidézése jegyében, a mai spanyol fiatalok számára is ismerős a neve, ha máshonnan nem, akkor a nagyszülőkkel töltött gyerekkori kötelező program, a Marcelino többszöri megtekintése miatt.