A húsz éves Sorstalanság Citrom Bandija veheti át idén a Sárga Csikó-díjat: Dimény Áron kolozsvári színművész huszonévesként került Koltai Lajos filmjének szereplői közé, azóta folyamatosan feltűnik magyar és román nagy- és kisjátékfilmekben egyaránt. Volt már bolondos lúzer, ügynök, tanár, de kezdő orvos is egy világvégi településen. Filmes karaktereiről beszélgettünk vele.
Amikor a Sorstalanságban fontos szerepet kaptál, Citrom Bandiét, még nem volt annyira jellemző, hogy az erdélyi színészek magyarországi filmekben játszanak. Hogy kerültél ebbe a történetbe, és eleve Citrom Bandi szerettél volna-e lenni, vagy egyszerűen csak filmben szerettél volna szerepelni?
Nagyon szerettem volna benne lenni a Sorstalanságban. A története annak, ahogyan belekerültem, számomra többszörösen kalandos és szép történet. A casting-felhívást a Marosvásárhelyi Színház próbatábláján láttam, ahol épp egy forgatáson voltam. Udvariasan mondjuk úgy, hogy szerencsétlen kaland volt az a film, amit le szoktam tagadni – ugyanakkor ha nem lett volna, valószínűleg nem castingolnak a Sorstalanságra. Én akkor valamennyire már ismertem Kertész Imrének az írásait, és azonnal rákattantam erre. 2003-ban kezdett el forogni a film, tehát valamikor 2002 magasságában vagyunk, amikor kevés a digitális fényképezőgép, még VHS-kazettákra rögzítünk anyagokat. Nem úgy nézett ki egy casting, hogy az ember előkapja a telefonját, felveszi az anyagot, és azonnal küldi. Megkértem a forgatás hangmérnökét, hogy készítsen néhány fotót, és azokat küldtem el. Érkezett egy válasz, amiben videó-anyagot kértek, azt szintén segítséggel készítettem – ha nem tévedek, Kisvárdán vettük fel –, azzal nem voltak nagyon megelégedve, mert gőzöm nem volt, hogyan kell egy ilyennek kinéznie. Összeszedtem minden bátorságomat, és azt mondtam, hogy: nagyon bonyolult lenne, ha kifizetnének nekem egy vonatjegyet, feljönnék Pestre, és mindent úgy megcsinálnánk, ahogy szeretnék? Mondták, hogy milyen jó ötlet!
Kimentem Pestre, és következett életem máig talán legszimpatikusabb castingjainak egyike: a film castingigazgatójával leültünk, én arra készültem, hogy majd jelenetet kell csinálni, de nagyjából másfél órát csak beszélgettünk. A beszélgetés az akkor született gyerekemről szólt, arról, hogy miket játszom a színházban, hogy tanítok, és hogy ez mivel jár. Végtelenül emberi és egyszerű beszélgetés volt. Ezt ő megköszönte, és következő lépésben már a Filmgyárba kellett mennem, ahol találkoztam Koltai Lajossal, aki azt mondta: gyere velem! Elvitt egy hangstúdióba, ahol 10-12 kisfiú volt, ők szépen sorban felolvasták a nyitó vagy a záró narrációját a filmnek. Koltai kérdezte, hogy mi a véleményem. Mondtam, hogy szerintem egyértelmű, ki az az egy abból az aktuális csapatból, majd az az egy, Koltai meg én bementünk egy irodába, és azt hiszem, az ismerkedés-jelenetet vettük fel, improvizáltunk. Akkor még Marcell nem tudta, hogy ő lesz a főszereplő, de én igen, hogy Citrom Bandi leszek. Amikor odautaztam, nekem a „tizenkettedik katona”, a „hetvenhetedik rab”, bármi jó lett volna. Az volt az egyezség, hogy a fontosabb szereplőket megmutatják Kertésznek. Ő eljött Budapestre egy díjat átvenni, utána hívott fel a producer, és egyeztetni kezdtünk.
Ez akkor a legek filmje volt: a legtöbb épített díszlet, a legtöbb beszélő szereplő, a legnagyobb statisztacsapat. Neked, akinek nem volt különösebb tapasztalatod, ez az óriási tömeg, vagy az őrület és káosz, ami ennyi ember instruálásakor téma lehet, furcsa volt-e, vagy nagyon hamar feltaláltad magad benne? Hogy tudtál ebben eligazodni úgymond zöldfülű huszonévesként? Kizárólag Marcellre és a kettőtök kis világára koncentráltál?
Nekem a filmezés valami miatt mindig otthonos volt, valószínűleg van bennem egy ilyen „rövidtávfutó” alkat. Úgy emlékszem vissza az akkori önmagamra, hogy a mostaninál sokkal több erő volt bennem. Nyilván azt is tudtam, hogy ennek számomra nagy a tétje. Nem feltétlenül azért, mert azt gondoltam, hogy ebből most meglesz a karrierem, hanem mert fontos volt, hogy amit én bele tudok tenni, az minél jobb legyen. Persze az is fontos volt, hogy hátha ezt majd mások is látják – ahogy voltak is ennek folytatásai olyan értelemben, hogy néhány emberrel a közös munka kapcsolódott a Sorstalansághoz, akár több áttéten keresztül is. De nekem az volt a legfontosabb, hogy ez a történet minél jobban legyen meg, ezért minden figyelmemet a valóban fontos dolgokra próbáltam fordítani. Ezt a magatartásomat az az emlék határozza meg például, amikor az első forgatási napomra megérkeztem, kivittek a helyszínre, és közölték, hogy ez a nap leforog, utána két-három hónapra leállunk, mert elfogyott a pénz. Persze összeomlottam, s nem csak azért, mert nagy a kihagyás – elkezdesz valamit nagy lendülettel, és rögtön padlót fogsz –, hanem azért is, mert tudtam, mennyire nehéz volt egyeztetni a dátumokat, hogy több mint tíz forgatási napom van, tehát az nem lesz sétagalopp, amikor újra kell egyeztetni.
Megpróbáltam fogyni és edzeni a szerepre, tehát azzal is valamit kezdeni kellett, és nagyon szorongtam, hogy mindezt elveszítem. Elkezdődött a forgatás, nekem valahol a nap végén volt az első jelenetem, amikor a tömegben ültem, és hallgattam azt, amikor a kapnak egy zongorát, és a kápó utasítására a pesti fiúk elkezdik énekelni a Holdvilágos éjszakánt. Éppen azért, mert nem volt gyakorlatom, én nem akartam kiengedni. Azt a napot végigdolgoztam úgy is, hogy a kamera nem volt rajtam, hogy ha majd rajtam lesz, a megfelelő jelenlétem és koncentrációm legyen. Megvolt a végecsapó, és Koltai azt mondta, szeretne egy közelit rólam. Úgyhogy úgy tudtam visszaindulni Kolozsvárra, hogy biztos benne leszek – mert egy közeli mégiscsak egy közeli. Az nagyon jól is sikerült. Azt is hozzá kell tennem, hogy amikor bekerülsz egy forgatásra kvázi ismeretlenként – mindegy, hány filmed van, mert azzal a stábbal még nem dolgoztál –, a technikai stáb, a kellékesek, a világosítók egy napig tesztelnek. Megnézik, hogy ez a fickó hogyan viselkedik. Színészként lehet alázattal és kollegiálisan, de lehet hübrisszel és nagyképűen is viselkedni. Ha azt látják, hogy a helyeden vagy, hogy megbecsülöd a munkájukat, hogy közös a cél, és képes vagy egy tizenkét órás forgatási napot tisztességgel végigcsinálni, onnantól nincs az a kérésed, amit ne teljesítenének. Ha azt látják, hogy kijöttél eljátszani a világsztárt, akkor nehezebb lesz a dolgod. Ugyanez volt itt is, hogy nagyon sokan megnézték ezt a közelit, és azt mondták, oké, ez a fiú a miénk. Ez például nagyon sokat segített abban, hogy ne vesződjek el ebben a hollywoodi történetben – ezt most nem bántó éllel mondom –, ahol valóban többszáz statiszta volt, őrületes díszletek, helyszínek, ahol bizony könnyű lett volna elveszni.
Az első komoly partnered egy tizenéves volt, akinek még annyi tapasztalata sem volt, mint neked, ráadásul egy Kertész Imre-történetben. Könnyen összejött, hogy Nagy Marcell úgy nézzen rád, mint társra, mint szeretett emberre, hogy ez sokkal több lehessen közös játéknál?
Erről két dolgot mondanék. Az egyik az, hogy éppen a Marcell kedvéért a film majdnem végig időrendben forgott, ami egyébként rendkívüli gesztus, és a színészegyeztető hölgy, aki közben a barátunk lett, utólag elmondta, hogy miután kikerültem a munkából, Marcell összeomlott – biztosan erős ez a kifejezés, hiszen ő becsülettel végigcsinálta, de érződött, hogy eltűnt a támaszfigura a képletből. Nem tudom felidézni, hogy odamentem barátkozni vele, vagy egyszerűen csak működött valami kapcsolódás kettőnk között, de azt hiszem, nem véletlen, hogy Marcell nekem azóta is a legközelebbi barátaim egyike. Ezt egyfajta csodaként élem meg, hiszen korkülönbség van, ő Budapesten él, én Kolozsváron, nagyon sok minden van, ami elvileg távol tarthatna egymástól, és tudom, hogy mindenkinek vannak ilyen barátságai, hogy három év után felhívod, és nincs ugrás az időben, hanem valami folyamatosságban vagytok mindig. Az biztos, hogy ez a barátság ott kezdődött, ott indult az egymásra hangolódásunk.
A srác, akin végigment a történet – Beszélgetés Dimény Áron színművésszel
Dimény Áront, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét a kortárs magyar és román film iránt érdeklődő közönség is jól ismerheti, többek közt olyan alkotásokból, mint a Sorstalanság, a Mansfeld vagy a Kalandorok. Legutóbb Cornel Gheorghiţă Europolis című filmjében láthattuk viszont a mozivásznon – a kolozsvári színművésszel ennek apropóján beszélgettünk.
Én Citrom Bandit is főszerepnek gondolom, hiszen mindaddig, amíg benne vagy a történetben, egyenrangúak, egyformán fontosak vagytok – furcsa azonban, hogy az első „hivatalos” főszerep egy román filmmel érkezett, az Europolisbeli Nae kicsit kópé, kicsit bolondos, kicsit lúzer figurájával. Azt mondják, hogy ha nyelvet kell váltani, az emberben beindulnak a vészharangok: Vajon művi-e a beszédem? Van-e akcentusom? Általában többet foglalkoznak a beszéddel, mint a színészi játékkal. Ezt a dilemmát te megélted-e az Europolisban? Tudjuk, hogy neked megy a román nyelv, román színházban is játszottál, de mégis, az anyanyelved magyar. Hogy álltál hozzá?
Masszív és abszolút görccsel. Nem azt mondom, hogy rettegtem, hisz arra sem volt időm, hogy coachhoz menjek, vagy hogy bármit kitaláljak. Felhívott a rendező, hogy engem választott, és két hét múlva mehettem is forgatni. Igen, olykor játszom románul, de nincs az az Isten, hogy ne legyen akcentusom. Amikor Bukarestben színpadon játszottam, megpróbáltam megközelíteni a klasszikus, számomra kicsit túlságosan deklamáló román színpadi nyelvet, de nem vagyok egy nyelvzseni. Én is azt gondolom, hogy elfogadhatóan beszélek románul, de két-három napba beletelik, amíg elkezdek a nyelvben otthonosan mozogni, jóllehet ezt az idegen nyelvet birtoklom legjobban, emiatt nagyon sok szépségét is látom, de időnként – Doamne, iartă-mă! – olyan nyelvbotlásaim vannak, hogy leülnek röhögni körülöttem az emberek. Ez benne van a pakliban. Az Europolisnál is igyekeztem, az sem volt egy megerősítő döntés, hogy beírták a filmbe azt a furcsa, és nagyon suta szálat, hogy a figurának nagymamája van Budapesten, akihez nyaranta járt, hogy ezzel le legyen fedve az akcentustörténet. Olykor azt gondolom, hogy ezt egyszerűen fel kell vállalni. Igaz, hogy a moldvai, erdélyi vagy havasalföldi színeket a román azonnal kiszúrja, de a különbségek nem olyan szintűek, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában, ahol nagyon súlyos jelentést hordoznak bizonyos típusú akcentusok. Azt látom, hogy olykor a ló túlsó oldalára esünk, és olyan színészeket is akcentussal beszéltetünk, akik anyanyelvi szinten beszélnek románul. Ez nem csak 2008-ban, mikor az Europolis forgott, de most is kissé ingoványos talaj.
Ez egy – nevezzük így – érzelmes road movie. Miért akartál benne lenni, mi volt szimpatikus a történetben?
Hát, a lúzerekhez mindig vonzódtam, és így visszagondolva valószínűleg az alkatom miatt is előszeretettel találtak meg a lúzerek. Legfontosabb annak a kihívása volt, hogy egyáltalán filmet forgatni. Már az egyetem alatt kialakult a fixációm, amikor volt két rendkívül jó filmszínészet-workshopunk Florin Mihăilescu operatőrrel és Mircea Diaconu színésszel, amin nagyon sokat tanultam, jóllehet ezek egy-két hetes mesterkurzusokként működtek. Kiderült, hogy ez valamennyire benne van a kezemben, emiatt én folyamatosan vágytam és vártam a filmet. Tehát ami szembejött – casting-felhívás, vagy valaki anyagot kért –, én azt megpróbáltam teljesíteni. Persze az is nagyon hamar kiderült, hogy tíz castingból egy hoz konkrét munkát. Ráadásul az Europolisnál úgy volt, hogy elküldtem a casting-anyagot, talán volt egy visszajelzésszerűség, ami után eltelt egy év, és akkor felhívtak, hogy két hét múlva kezdődik a forgatás. Nagyon sok időm a miérteken gondolkozni nem volt. Fel kellett készülni arra, hogy másfél hónapot Franciaországban, a vaskapui szorosnál, Bukarestben, Tulceán és Sulinán leszek, másrészt pedig meg kellett tanulnom a szöveget.
Nehéz megmondani, mit szerettem benne, mert én a munkáim kilencven százalékával szélsőségesen elégedetlen vagyok. Nagyon sok időnek kell eltelnie, amíg kívülről tudok rájuk tekinteni. Nem a hibákat látom, nem azt, hogy mit kellett volna másként csinálni, ha kicsit jobban figyelek, hanem elfogadni, hogy ebből a fából ezt a szobrot lehetett kifaragni abban a pillanatban. Egyénként a Sorstalanság ebben a tekintetben kivételt képez. Szinte az egyetlen, amit megnéztem a hivatalos budapesti díszbemutatón, és azt láttam, hogy van benne egy vagy két pillanat, amiről akkor is azt mondtam, most is azt mondom, hogy hibátlan, és hogy azt nekem kellett megcsinálni.
Egy adott pillanatban jöttek olyan filmek, amelyekben hadnagy vagy (Mansfeld, 2006), rendőr (Kalandorok, 2008), ügynök (A vizsga, 2011), tehát ebből a lúzerből vagy kópéból hirtelen egyenruhás fickó lett, bejött egy másik típusú szerepkör. Vajon mi történt? Miért kezdtek téged szeretni ilyen típusú szerepben, és miért talál hozzád?
Én ezt a mai napig nem értem. Mindig volt egy olyan vágyam, hogy negatív karaktereket játszak – most, így ötvenévesen néha az a benyomásom, hogy meg is tudnám csinálni. Emlékszem, hogy A vizsgával és a Mansfelddel is iszonyatosan megszenvedtem. Nagyon nehéz volt ezeket a valóban minden hájjal megkent, végtelenül dörzsölt pacákokat valahogy felhúznom magamra. Hogy miért engem választottak? Nem tudom… Attól még nyilván nagyon szerettem ezeket a feladatokat, de azért mindig szorongtam, hogy az én bamba, elveszett karakterem hogyan lesz most a végtelenségig sunyi és aljas ÁVH-s hadnagy, vagy titkosügynök – de csináljuk.
A Valahol Palilulában (r. Silviu Purcărete, 2012) visszahozta a szelíd tekintetű, a világban kicsit elveszett Dimény Áront. Az a legteátrálisabb film, amiben játszottál, hiszen Silviu Purcărete a filmben sem engedte el azt, amit a színházban csinál. Ez az egész abszurd, szürreális világ, annak a metaforarendszere erősen megidézi a színházi gondolkodásmódját. Óriási szerencséd is volt, hogy Serafimot eljátszhattad, mert Purcăretének a lelkét már ismerted, és talán ilyen értelemben ez lehetett a legotthonosabb forgatásod, ráadásul a partnereid közül néhánnyal már a Pantagruel sógornőjében is együtt játszhattatok.
Ez egy nagy csomag volt. Nyilván nagy biztonságot jelentett Silviu személye, éppen azért, mert tudtam a színházból, hogy behunyt szemmel bízhatom benne. Nem gyermeki rajongással bíztam, hanem azért, mert ő egyike azoknak, akiket mesteremnek tartok, bár rühellem ezt a szót. Tudtam, hogy nagy biztonságban vagyok akkor is, ha ne adj' Isten valamit nem értek. Nemrég az Arkhai park meghívására volt egy egészen szürreális alkalmam újranézni a Papilulát. Egyébként nem szoktam rendszeresen újranézni a filmjeimet, de ez gyönyörű volt, mert nagyon kevesen voltunk, zuhogott az eső, egy fedett terasz állt rendelkezésre, aminek az oldalára a becsapó eső ellen egy műanyag fóliát engedtek le. Úgy néztük a filmet, hogy az átlátszó fólián közben peregtek le az esőcseppek. Olyan varázsa volt a magyarfenesi éjszakában, amit nem gondoltam, hogy valaha megtapasztalok.
Tehát én tudtam, hogy menni kell Silviuval, nincs amiért szorongani, nincs amiért harcolni. Ugyanakkor tényleg hősies vállalása volt Oana és Tudor Giurgiunak, hogy egyáltalán beleálltak ebbe a filmbe, mert akkor nem volt Romániában – de lehet, hogy a világon sem – producer, aki ezt bevállalta volna. A kritikai visszhangja nagyon visszás volt, mert tombolt az új hullám, és a stábban voltak olyanok (nem feltétlenül színészek), akik hüledeztek, hogy hát nem ilyen filmeket szoktunk csinálni! Holott mai napig pont ebben látom a zsenialitását, hogy nem olyan, amilyent szoktunk csinálni. A színházi típusú gondolkodást Silviu minden lehető alkalommal hangsúlyozza a filmben, minden képkockával elmondja, hogy ez ebből az irányból van fölépítve, ez egy színházi típusú filmes álom, vagy filmes típusú színházi álom. Úgyhogy az ő személye mindenképpen garancia volt, George Mihăiță meg Răzvan Vasilescu pedig mesterkurzus. Ha azt mondjuk, hogy az Europolis karaktere kópé – hát náluk kópébbakat én nem láttam ebben a szakmában. Néha nem kellett gép elé állnom, de bizony akkor is kimentem, és néztem a forgatást, mert ez a két ember akármekkora kópé, meg nagyszájú gyerek volt, amikor be kellett állni a gép elé, egyik sem tévedett sem technikai, sem interpretációs szempontból. Ezt meg hogy a paszulyban lehet? Mert ha a színészmelegedőben találkoztál valamelyikükkel, nézted, hogy mi lesz, hát ez meg van bolondulva! Vicceket mesél négy órája szünet nélkül, biztos szét lesz majd esve. Nem volt szétesve. Tőlük nagyon sokat tanultam.
Ezt is megtanultad tőlük, hogy amikor nincs éppen forgatás, legyél laza, ne görcsölj rá a következő jelenetre, és amikor forog a kamera, ilyen profin hozd a feladatod?
Ezt nem. Abban, hogy ha filmforgatáson színészként dolgozol – legalábbis ez az én tapasztalatom –, nem az a legnehezebb, amikor gép előtt vagy. Ha tizenkét órát forgatnak egy nap, és pörgős a történet, akkor legtöbb két órát vagy kamera előtt, de közben van tíz óra várakozás. A Palilula forgatásán látszott, hogy akiknek nem volt filmes tapasztalatuk, azok hogyan hulltak atomjaikra. Ezt nem megróvásként mondom (bár akkor sokszor elkeseredtem), de azt kellett látnunk, hogy szétcsapódnak az emberek. Ezt is meg kell valahogy tanulni. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha nagyon belelazulok, még akkor is, ha közben nagyon jó embereket ismerek meg, és jó élmények érnek, az nem tesz jót később. Igyekszem stratégiákat találni arra, hogy éber várakozásban legyek. Ez valami olyasmi, mint amit a kutyákról mondanak: a kutya le tud kapcsolni, ha sokáig van egyedül, de amikor a gazda jön, vagy valami feladat van, akkor nagyon gyorsan bekapcsol. Valami ilyen technikát próbálok én is megkeresni.
Azt mondják a rendezők, hogy egy nap ideális esetben tizenkét, legfeljebb tizenöt percnyi használható anyag készül akkor, ha szinte éjjel-nappal forgatnak. Ha epizódszereplő vagy, és neked mondjuk tíz másodperc jut abból az anyagból, az még fárasztóbb? A várakozó filmes alázatát sikerült megtanulnod?
Azt gondolom, hogy igen. Én eleve ezzel az attitűddel próbáltam a dolgokhoz állni. Sohasem voltam, s a színházban sem vagyok okoskodó, vitatkozó színész. Ha kell, akkor kérdezek, mert kötelességem is, hogy ne tegyek úgy, mintha értenék valamit, miközben nem értem pontosan, hiszen akkor nem tudjuk a megfelelő konstellációt kialakítani. Amikor diákokkal dolgozom, akkor is igyekszem odafigyelni arra, hogy ne egy mindentudó pozícióból érkezzek.
Diákfilmek vagy kisfilmek esetén nagyrészt pályakezdőkről beszélhetünk, és én úgy érzem, hogy benned is, meg kollégáidban is működik egy íratlan szabály: ha van rá mód és idő, a fiataloknak segítetek, elvállaltok szerepeket. Miért fontos ez?
Én is úgy kerültem először a kamera elé, hogy diákként valaki elvitt többedmagammal egy kísérleti filmet forgatni. Nekem is sokat segítettek, és azt gondolom, az a minimum, hogy akkor én is segítek. Ez „mozdít rá”. Az ember Kolozsváron él. Nekem minimum két, de lehet, hogy három vagy négy nagyjátékfilmem is volt, amikor azt mondták: Áron, téged most fel fognak fedezni! Háááát… Nem panaszkodom, lehet jobb is, hogy a csapból is nem én folyok, és biztos, hogy ennek nem csak logisztikai és technikai okai vannak, de tény az, hogy két nagyjátékfilm között itt középen, Pest és Bukarest között nagyon hosszú idő eltelhet. Lehet nagyképűen azt mondani, hogy ezek ujjgyakorlatok, de az az igazság, hogy a diákfilmek nagyon komoly rutinban maradási segítséget nyújtottak, nem felejtettem el azt, hogy most nem színpadon vagyok. Pedig ezzel meg kell harcolnia az embernek. Ha nagyon sokáig nagyszínpadon játszol, akkor bizony kutya nehéz a filmes eszközökhöz visszatérni. Ilyen értelemben ez mindenki számára nyertes szituációt hozott. Én egy csomó mindent mai napig nem tudok a filmezésről. Vannak olyan színészek, akiknek bemondanak technikai instrukciókat, és azonnal tudják, hogy az mit jelent. Én nem mindig tudom, ezekbe nem is szólok bele.
Amibe bele szoktam szólni, ha muszáj – volt olyan is, hogy felemeltem a hangom –, amikor azt látom, hogy ezek a fiatal vagy nagyon fiatal stábok egyszercsak elkezdenek nem azzal foglalkozni, ami a feladat. Elkezdik forgatás közben (miközben mindannyian tudjuk, hogy este vissza kell adni a felszerelést, és nincs B verzió) megvívni a státuszharcaikat, nekifognak teljesen átírni a film koncepcióját, vagy egyszerűen csak iszonyúan kifáradnak, és szétfolynak. Akkor néha megengedem magamnak, hogy idősebb résztvevőként lépjek fel, és egy picit, mondjuk úgy, rendet csináljak. De olyan is volt, hogy láttam, baj van, de azt is láttam, hogy nem az én tisztem, nem az én feladatom jelezni, és néha hagyni kell, hogy dőljön össze a világ, mert abból lehet tanulni, abból jól fel lehet állni. Jobbára működött is. Úgy értesültem, szájhagyomány útján terjed a diákok között, hogy velem jó dolgozni. Ami a nehézség, hogy sokszor azt látom, nem mernek instruálni, mert hát én biztos tudok mindent. Nem tudok! Van olyan, hogy teljesen félremegyek, hisz én nem látom magam kívülről. Attól nem vagyok rosszabb színész, mint amilyennek gondolnak vagy szeretnének – csakhogy ez közös munka.
Vissza kell kanyarodnom a Palilulához, hogy megkérdezhessem: Tudor Giurgiu Libertate'89 – Nagyszeben (2023) című filmjében azért vagy benne, mert már ismertétek egymást? Ezek a kapcsolatok időnként gyümölcsözővé lesznek? Vagy Moldovai Katalin Elfogy a levegőjében (2023) is számított, hogy ismert téged?
Tudorral és Oanával kialakult egyfajta barátság. Dolgoztam a TIFF-en, amikor először volt gyermeknapi program kint a kastélyban, annak én voltam az egyik motorja, és a Zece pentru film [Tízen a filmért] program is beszélgetéseinkből született, csak aztán messze túlnőtt rajtam a történet. Tehát van köztünk egy bizalmi viszony, és hát a Palilula mindenki számára kiemelt szakmai és személyes élmény. Tudor felhívott, hogy van-e kedvem ezt a szerepet elvállalni. Nem egy olyan fajsúlyú szerep, amire kilencven színészt le kellett volna castingolni, ő annyit tudott, hogy biztosan meg tudom csinálni. Az Elfogy a levegő pedig ebből a szempontból a számomra legkedvesebb történetek egyike. Ugyan castingoltam rá becsülettel (emlékeim szerint két szerepre is), de nagyon jó volt, hogy benne lehettem, mert annak idején Kati Sapientiás államvizsgafilmjének én voltam az egyik főszereplője Salat Lehel oldalán. Ez pont az, amit mindig is gondoltam a diákfilmekről: ha egyszer az életben visszajön egy nagyjátékfilm, vagy egyszer az életben olyan érzékenységű alkotó tér vissza, mint amilyen Kati, akkor már megérte a több tucat vizsgafilm. Be kell vallanom, most már azon igyekszem, hogy inkább felsőévesek filmjeiben legyek benne, de az idők során voltak első féléves vizsgák is, amelyeket lehet, hogy soha senki nem lát, de hátha majd, a nem is olyan távoli jövőben ezek is visszafordulnak. Plusz ahogy mondtam, nekem is jó, hogy időnként gép elé kell állni.
Kulisszák mögött, kamera előtt II. – Erdélyi filmszínészportrék: Dimény Áron
A Filmtett új videósorozatában erdélyi (film)színészekkel beszélgetünk a színészi szakmáról, a kamera és a színpad közti különbségekről, meg egyéb kulisszatitokról. A második részben Serafim doki, illetve Citrom Bandi, illetve bocs, Dimény Áron nosztalgiázik a 35mm-es korszak után, és még egy hajvágásnak is tanúi leszünk.
Azzal indítottunk, hogy a Sorstalanságért azt kérted, adjanak egy vonatjegyet, hogy eljuthass Budapestre. Ma még nézed-e a casting-hirdetéseket, a filmes lehetőségeket? Ma még ugyanennyire akarsz-e szerepeket vállalni, nagy áldozatokat hozni értük?
Vannak rendezők, akiknek a filmjeit annyira szeretem – némelyiküket személyesen is ismerem –, hogy bármikor hívnának, gondolkodás nélkül mennék. Nagyon-nagyon szeretnék egy olyan helyzetet, amelyikben azt tudom mondani egy castingra, hogy oké, rendben van, köszönöm a szinposzist – amikor elkülditek a teljes forgatókönyvet, akkor elkezdünk beszélgetni. Ennek nincs realitása, mert én nem vagyok akkora sztár, és ha Isten megsegít, nem is leszek, hogy ezt megtehesse. Biztos vagyok abban, hogy mindenre, ami végül fontos lett abban, amit leforgattam, castingoltak nálam sokkal jobb, felkészültebb, ügyesebb, tehetségesebb színészeket. Amikor egy rendező eljut a szereplőválogatásig, mögötte van minimum két évnyi munka. Purcărete mögött tíz évnyi munka volt, amikor a Palilula egyáltalán esélyt kapott, hogy leforogjon. Neki kutyakötelessége megtalálni azt a színészt, akinek az arcában, a tekintetében, a kettejük kémiájában bízni és hinni tud. Szívesen elmegyek castingokra, még akkor is, ha az orrom azt mondja, hogy esélytelen. Most már azt is kiszagolom, amikor úgy hívnak fel (egyre ritkábban), hogy azt érzem: aha, akkor én vagyok a háromból az egyik, akit még becastingoltok azért, hogy a negyedik biztosan bent legyen. A szakmában nyilván ilyen is van, és ők is a munkájukat végzik. A legjobb meggyőződésük szerint szeretnének ajánlani egy embert arra a szerepre, erről szól a tudásuk és tapasztalatuk. Nagyon-nagyon szeretnék forgatni, ez nem kérdés, a film nagy szerelem marad, de mostanában már nem harcolok annyira.
Éppen most volt egy nagyon jelentős román rendezőnek a casting-felhívása, későn értesültem róla, de tudom, hogy a következő két hónapban nagyjából mik a feladataim, és néha azt érzem, hogy meggondolatlanság még egy puttonyt a hátamra venni. Az ember huszonévesen azt mondja, hogy ide nekem az oroszlánt is, és lehetőség szerint egy olyan Rómeó és Júliát csináljunk, amiben mindent én játszom – de egyszer csak arra is rájössz, hogy ha fejetlenül, ha kell, ha nem mindent bevállalsz, valami valahol mindenképpen sérülni fog.
Kinek a filmjére nem mondanál nemet?
Például Hajdu Szabolcsnak, és ha őszinte akarok lenni, akkor ez inkább kapcsolódik a korábbi filmjeihez. Nekem a Fehér tenyér az abszolút szerelmem a Szabi általam ismert munkásságából. Egy olyasmiben nagyon szívesen benne lennék. Pálfi Gyurinak például el is mondtam, amikor legutóbb itt volt Kolozsváron, hogy figyelj, nem tudom, mit gondolsz rólam, azt tudom, hogy szívesen beszélgetünk egymással, nincsen semmilyen elvárásom, de ha bármikor úgy érzed, hogy szükséged van a segítségemre, egy hívásodba kerül, meg abba, hogy egyeztessünk a színházzal, mert én jövök. Nem az lenne, hogy „Gyuri, küldd át a forgatókönyvet, mert a művész úr el akarja olvasni”, hanem oda mennék, fejjel előre.
