Panahi legújabb filmjével ismét méhkasba nyúl, amikor nyíltan beszél a sokakat érintő indokolatlan bebörtönzésekről, a fogolykínzásról vagy a mindent átható korrupcióról.
A nemzetközileg elismert, az 1960-as évek legvégén indult iráni újhullám „harmadik hullámaként” is emlegetett kortárs iráni mozi alkotóit az olasz neorealizmus stiláris elemei és a hétköznapi emberek élete iránti érdeklődés jellemzi. Az Aszgar Farhadi, Samira Makhmalbaf, Mohammad Raszulof és Dzsafar Panahi nevével fémjelzett irányzat visszatérő elemei a hétköznapi emberek küzdelme a társadalmi igazságtalanságokkal, a hatalmat képviselő tisztviselőkkel vagy a politikai elnyomással. Az iráni rezsim szigorodását jól mutatja, hogy a „mindennapi emberek” ábrázolása a rendszer számára egyre problematikusabb témákat vet fel. A tavalyi cannes-i különdíjas alkotás, A szent füge magja rendezője, Mohammad Raszulof a zöldhatáron át szökött ki az országból, az idei Arany Pálmával kitüntetett It Was Just An Accident (kb. Csak egy baleset) alkotója, Dzsafar Panahi pedig szintén megtapasztalta a börtönt és a csaknem két évtizedes utazási és filmkészítési tilalmat. Panahi legújabb filmjével ismét méhkasba nyúl, amikor nyíltan beszél a sokakat érintő indokolatlan bebörtönzésekről, a fogolykínzásról vagy a mindent átható korrupcióról. A filmkészítésbe Kiarosztami asszisztenseként beletanuló Panahi új filmjében ugyanúgy használ képzett színészeket és amatőröket is, és ugyanúgy a realizmust tartja elsősorban szem előtt. A forgatás többnyire titokban, egy furgon hátsó részében vagy kies helyszíneken zajlott, hogy minél kevesebb feltűnést keltsenek, a történetbe beleszövődtek Panahi saját és barátai által a börtönévek alatt szerzett élményei is.
Szárba szökkenő fügemag – Mohammad Raszulof: The Seed of the Sacred Fig / A szent füge magja
Nem egy olyan film volt már a rangos nemzetközi filmfesztiválok történetében, amely az alkotója, a keletkezéstörténete, vagy éppen egyetlen jelenete miatt már akkor szóbeszéd tárgya volt, amikor még be se mutatták. Idén a cannes-i készülődés hot topicja az Iránban börtönbüntetésre ítélt Mohammad Raszulof és a versenyprogram legutolsó vetítési napjára tartogatott, The Seed of the Sacred Fig című alkotása volt. Raszulof a médiafigyelem mellett a zsűri különdíját is megérdemelten kapta meg.
Az It Was Just An Accident igazi thrillerbe illő kezdést kapott: a volánnál ülő családapa, Eghbal (Ebrahim Azizi) az utolsó trimeszter végén járó feleségével és az utazástól már nyűgös kislányával autózik az éjszakában. A szemlátomást szimpatikus, teljesen átlagos iráni család nem is sejti, milyen eseményeket indít el, amikor a férfi véletlenül elgázol egy kutyát. Az anya azzal próbálja megnyugtatni a baleset miatt felzaklatott kislányát, hogy ha az isten nem így akarta volna, nem tereli útjukba a kutyát, a kislány viszont azt mondja, ennek szerinte semmi köze istenhez. Ez a látszólag jelentéktelen dialógus teljesen más színbe kerül a későbbi események tükrében. A kutyával való ütközés következtében nem sokkal később lerobban az autójuk, Eghbal egy közeli szervizbe tér be, ahol az egyik autószerelő, Vahid (Vahid Mobasseri) a műlába bicegéséből felismeri, pontosabban felismerni véli Eghbalban azt a Peg Leg („Faláb”) gúnynevű kihallgatótisztet, aki többször is kínozta őt a börtönben. Hogy a véletlenek különös összejátszása vagy valóban valamely felsőbb hatalom akarata-e, hogy Eghbal pont abba a javítóműhelybe térjen be, ahol a kínzások nyomán vesebajban szenvedő Vahid dolgozik, azt mindenki döntse el maga.
A véletlen hozta ilyetén fordulatot vevő esemény ismerősen csenghet Roman Polański A halál és a lányka (Death and the Maiden) című filmjéből, ám az It Was Just An Accident esetében a thrillertől nem egyszer inkább a fekete komédia felé billen a mérleg. Vahid ugyanis, bár elrabolja a férfit és kész őt élve elásni egy kietlen helyen, az utolsó pillanatban mégis elbizonytalanodik, mivel a kínzások alatt végig bekötött szemmel volt, nem láthatta Peg Leg arcát, pusztán a léptei hangjának az emlékére támaszkodhat. Hogy bizonyosságot szerezzen, Vahid megpróbál felkeresni más korábbi elítélteteket is, hogy segítsenek a furgonja hátsó részében megkötözve vergődő férfit azonosítani. Mivel egyikük csak a járására, másikuk csak a verejtékére, a labilitása miatt kiszámíthatatlan harmadik pedig csak a hangjára emlékszik Peg Legnek, egyikőjük sem tudja a megkötözött férfira teljes meggyőződéssel kimondani, hogy ő valóban az egykori vallatótisztjük.
Mindeközben fontos erkölcsi kérdések merülnek fel a bosszúval, annak jogosságával kapcsolatban, illetve, hogy lehet-e válasz az elnyomók kegyetlenségére a hasonlóképpen kegyetlen megtorlás. Panahi a „szemet szemért” kézenfekvőnek tűnő megoldása helyett sokkal alaposabban járja körbe a kérdést, inkább magát a rendszer működését, illetve az azt működtető embereket mutatja be, arról lebbentve fel a fátylat, hogy miközben milliók félik és nyögik az elnyomást, az uralkodó rezsimet milyen kicsinyes és korrupt, szolgálatukkal csak a saját boldogulásukat kereső emberek tartják fenn. A legjobb példa erre a film leginkább nevetésre ingerlő jelenete, amikor két biztonsági őr tetten éri a tetőn protagonistáinkat. Utóbbiak esküvői fotózást mímelve próbálják elterelni a kíváncsiskodó őrszemek figyelmét furgonjuk rakományáról, az őrök pedig – némi kenőpénzért cserébe – készségesen félre is néznek. Mivel Vahidéknál nincs elegendő készpénz, a rend éber őrei rögtön előkapnak egy bankkártya terminált. Hiába no, aki kenőpénzből él, annak mindenre fel kell készülnie – ők pedig fel is vannak készülve. Arra, hogy ez mennyire elterjedt Iránban, ott van még példaként Peg Leg várandós feleségének esete a szülésznővel, akit Peg Leg távollétében Vahidnak kell kifizetnie. A gesztus, ahogy a feleséggel bánnak, jól mutatja Vahid és társai emberségét és erkölcsi fölényét.
A megkínzóikkal szabadulásuk után szembenéző áldozatok drámája nem egyszer vászonra került már: az említett A halál és a lányka mellett ott van például Az éjszakai portás (Il portiere di notte, r. Liliana Cavani, 1974) is. Panahi filmje abban tud leginkább újat mutatni, hogy a legváratlanabb helyeken és módokon oldja humorral a szembenézés súlyát, mindemellett pedig megmutatja, hogy végülis mindkét oldalon csak emberek vannak, akik – ki-ki a maga módján – csak megélni, pontosabban túlélni próbálnak.
