Mitől lett ekkora kasszasiker és vált Amerikában is érdekessé egy kínai animáció? A nyugati filmfogyasztó közönség ízlése volna javulóban vagy a távol-keleti filmkultúrák adják meg éppen magukat a nyugati dramaturgiának?
A Ne Zha-filmek pénzügyi sikere elsősorban az anyaországukból való, azért ültek be rájuk sokan, mert 1) a kínaiak sokan vannak, 2) őket sikerült példátlan hatékonysággal megszólítani. Eszünkbe juthat a ’90-es évek végén készült (és az elmúlt évben felújított) Shiri c. film, mely Dél-Koreában taszította le az akkori „fő rémet”, a Titanicot a trónról, és adta meg a koreai filmezés alaphangját az elkövetkező 25 évre. Nemzetközi sikere természetesen nem lett, és ma azok sem feltétlenül kedvelik, akik a receptjének optimalizált verziójaként előálló kortárs koreai filmeket piedesztálra emelik. Mégis megnyitotta a koreai filmkultúra számára a blockbusterek lehetőségét (és korszakát). A folytatás (Nezha – A lázadó démon legendája) talán a nemzetközi színtér számára nyit meg egy korszakot, mely – a toplistás bevételű amerikai filmek oroszlánrészével ellentétben – autentikus, és nem egy korábbi részen olcsón, fedezet nélkül élősködő remake, sequel vagy requel, hanem kulturális referenciákkal átszőtt, azokat korszerűsítő, azok tanulságait aktualizáló műfajfilm. Ám sikere fölött talán mégsem örömködhetünk feltétlenül.
Az Ne Zha (2019) kezdetén kettősségek sokasága fogadja a nézőt: a menny és a föld életet ad a káoszgyöngynek, mely lélekgyöngyre és démongyöngyre oszlik. A jók és a rosszak egyaránt a lélekgyöngyre hajtanak, a démongyöngy olyasmi, amit jó és rossz egyaránt elutasít. A káoszgyöngy túl veszedelmes, legyőzhetetlen volt, a legfelsőbb úr lépett közbe, és osztotta két részre, halálra ítélve a démon-oldalt és ajnározva a lélek-oldalt. A lélekgyöngyöt eztán Li Jingnek és Yinnek szánták, hogy az ő gyermekükként reinkarnálódjon.
Ám a felsőbb úr két tanítványa közül az egyik féltékenységből ellopja, kicseréli azt a démongyöngyre, emezt pedig kijátssza a víz alatti palotába elzárt sárkánykirálynak, hogy az ő fiaként, Ao Bingként szülessen újjá. A démoni kis Ne Zha a környék rémeként működik, már hároméves kora előtt félnek tőle, szörnyetegnek nevezik, kiutasítják, s ugyanez a sorsa a sárkány-jellegét takargatni kénytelen Ao Bingnek is. Nem szorulunk segítségre: a történet arról szól, hogyan barátkozik össze ez a két egymást kizáró, ám fundamentálisan egy tőről fakadó erő.
A filmek az Investiture of the Gods (kb. Az istenek kinevezése) c. XVI. századi történet alapján készültek, jóllehet néhány jellegzetes vonáson, karakterneveken, szereplőn és épp jól jövő narratív húzáson túl mást nem hasznosítottak belőle az alkotók. Az eredeti történetben Ne Zha lélekgyöngyként reinkarnálódik, nem létezik démon-lélek oppozíció, s Ao Bing az ellenlábas sárkány fia, aki (a többivel egyetemben) csúnyán pórul jár főhősünk keze által. A történet mai, hollywoodias újraértelmezése, áthuzalozása sikerrel teszi szélesebb közönség számára is befogadhatóvá a művet. Megtaláljuk benne számos kultikus nyugati animációs mese kellékeit, mint pl. Aladdin, Így neveld a sárkányodat, Kung Fu Panda, Shrek, de főleg olyan mai történetekéit, mint az Elemi, a Ruby Gillman, tinikráken és társaik.
Hogy az „aktualizáció” szónak a kultúrakedvelő ember szótárában át kellett kerülnie a szitokszavak közé, s még az is a „régen minden jobb volt” mantrázóinak táborába kényszerül, aki alapvetően elutasítja, nem előzmény nélkül való. Legkésőbb a ’70-es évek óta készülődik – átköltött mesékben, előítélet-sújtotta szerencsétlenekké szelídített rémek sokaságában – a mára mindent feje tetejéről talpára fordító, kulturális alapélményeket, viszonyítási pontokat saját ellentétükkel helyettesítő, az egyértelmű jeleket kétértelműekre lecserélő, és a felmerülő problémákra a „már így találtam” álságos naivitásával rálegyintő kontárideológia.
Nem beszélhetünk többé jó és rossz dolgokról, legfeljebb dolgok jó és rossz oldalairól, ám ezekről is temporálisan, elillanó, szétfolyó módon kell gondolkodnunk; ami az előző percben jó volt, a következőben rossz lesz, mindent tönkretesz, hogy pár pillanattal később ismét jó legyen, és ne lehessen elszámoltatni. A minden rosszban jót kereső (és találó) szándék defektusa épp a gyerekmesében ütközik ki, amennyiben a jóban is óhatatlanul megtalálja a rosszat, ám kihagyja, kifelejti a képletből, és így elhallgatásra, hazugságra tanít. Mivel semmi sem jó vagy rossz többé, kérdésessé válik, lehetséges-e adekvát társadalmi reflexiót passzírozni a sorok közé. Ehhez hasonló az a mind gyakoribb adaptációs és/vagy remake-eszköz, hogy kulturális realitásképünkben ellentétekként sztenderdizálódott elemeket egymással felcserélünk. A Nimona c. filmben a társadalom alapzatát annak legnagyobb félelmére kell kicserélni; a The First Omenben rémanyából rémapa lett; a Ne Zha-filmek koncepciójában meg is törik az eredeti sztori egységét, és az így keletkező kettőst fordítják ki, mely akkor is cserének érződik, ha alkalmasint nem él más, „hagyományos” változatban.
Az új Ne Zha-filmekről térségünkben és nyugaton azt írják, nehezen befogadhatók: látványosak, kedvesek, de nehezen emészthetők. A kínai és hongkongi (fantasztikus) akciófilmek, valamint az animék csak ritkán nélkülözik a provokatív-önreflexív slapstick-humort, ami nyugaton az elmúlt 100 évben a gyerekesség, a debilitás jele volt, és már a tinédzserekre is ferde szemmel kezdtek pillantgatni, ha nem „nőttek ki belőle”. Úgy tűnik, a világ nyugati fele végre-valahára „belenő” ebbe a humorba, elkezdi megérteni, feltárni előnyeit-hátrányait, esetleg élvezni is. Mindezt persze csak azután, hogy az internetes mémkommunikáció forradalmasította, és így kénytelen volt együtt létezni vele.
Bogarak, trendek, robotok – Motívumok mutációi az animációs filmekben
„Posztmodern” világunkban már az animációs film sem a régi… Elmúlt az idő, amikor a rajzfilmfigurákat kétkezi munkával teremtette meg a mester. A megahertzek korában már a számítógép a demiurgosz, ő lehel lelket a digitalizált figurákba.
Nem segít persze a helyzeten, hogy a Ne Zha-filmek rendezése, vágása és dramaturgiája sajátosan mindig csak akkor fedi fel egy adott jelenet pozícióját a történetben, a nagy egészben, amikor az éppen véget ért. A Kung fu Pandában jól azonosítható, mástól elhatárolható, de az egészre nézve mégis integráns a főszereplő vívódásának, elköteleződésének, megingásának pillanata, a Ne Zha-filmekben e tipikus jeleneteket mindig utólag azonosítjuk, később döbbenünk rá, hogy típusjelenetet láttunk. És hasonlóképp működik a karakterek permanens térfélváltása, átlényegülése; döntéseik hirtelennek, indokolatlannak érződnek. A film lendülete akkor élhető át igazán, ha a néző kiemelkedik bejáratott sablonjaiból, megtanulja, hogy azok a viszonyok múlandók, és a látvány mellett megtanul abban is élvezetet lelni, hogy nyílt színen, az orra előtt, előadás közben leplezi le trükkjét a bábmester.
Ha ezek a Ne Zha-filmek Amerikában készülnek, legkésőbb a film 20. percére el kellene dőlnie, mi történjen (a régi történet eltúlzott és kifordított változataként) a közösséggel teljesen inkompatibilis gyerekkel. Túl erős? Elküldjük hát tanulni a mesterrel, hogy a közösség számára hasznos démonvadász lehessen. Eztán a film jelentős hányada erről az edzésről és karakterfejlődésről szólna, hogy végül nagy csata pecsételje meg a pozitív változást. Mindez az eredeti történetnek, s a konfuciánus tanításnak is része.
Az új feldolgozásokban sokkal jelentősebb a probléma azonosítása és a megoldás inszcenálása előtti időszak; az obszcenitásig túlzó a primitív csürhe hőzöngése, a szülők szenvedése, a mester tohonyasága, a főszereplő egyszerre elkényeztetett és ugyanakkor vérig sértett, ösztönös, zabolázatlan, sokszor kivagyi önzősége. A problémát relatíve későn azonosítják, a film élvezettel csámcsog a közösség orra alá borsot törő karakter ilyen vagy olyan megmozdulásain, kiképzése minimális, olyan gyorsan tanul, hogy ez a szakasz jószerével el is tűnik, és ameddig tart is, inkább abból áll, hogy hihetetlen képességeivel hecceli az elvileg őt tanító mestert.
Az 1979-es – az eredti történetet szigorúbban követő – Nezha Conquers the Dragon King c. filmben a halhatatlan taoista Taiyi mester még megdicséri a fiatal Nezhát, amiért felismeri a különbséget jó és rossz között, amiért ösztönösen megvédte azokat, akiket megtámadtak, és nem hódolt be a haszonleső sárkányurak gyermekáldozatot követelő rémuralmának. Az új filmek mintha csak ennek a tanításnak a tökéletes ellentétét, és egyúttal az eredeti mitikus történet üzenetének tagadását igyekeznének megformálni. A halhatatlan Taiyi tohonya, megbízhatatlan, hebehurgya alakként jelenik meg, amilyennek a Kung Fu Panda sárkányharcosát képzelnénk mellékszereplőként. A rá féltékeny másik tanítvány, Shengongbao, minden gondok kirobbantója pedig az Aladdin Dzsafarjának hepciás verziója.
Jóllehet mindennek van egyszerre jó és rossz oldala, ezek az oldalak keverednek, a hagyományos felállás szereplői vegyülnek, szublimálódnak, spiritualizálódnak, ám nem abból a célból, hogy végül „egy tisztán jó karakter se maradjon”, vagy hogy mindenkinek legyen árnyoldala is, hanem hogy a „klasszikusan nyugatias” mesékből ismerős szereplők mindannyian, egyöntetűen a jó oldalra csoportosuljanak, és velük szemben emelkedjen egy új gonosz. A jó oldalon gyülekezik immár a jóvá nyilvánított rossz is; a rossz a komplex, az összetett személyiség attribútumaként szerepel, és a komplexitás mint mélység, mint valami, ami pszichológiailag elemezhető válik pozitívvá. A gonosz továbbra is ismeretlen, felderítetlen, eltagadott. Az így meghódított területen újul ki a régi antinómia, ám immár a komplexitást mint olyat is elhódítottuk „a jók” oldalára, és hatványozottan nehezebb dolgunk van a rossz felderítésével.
Ez a jelleg aligha független a kortárs nyugati alakváltozatoktól (lévén szolgaian felmondja azok üzenetét, beáldozva ennek a mitológiai történetet), ám egyelőre – úgy tetszik – túl forradalmi, hogy a világ azon/ezen felében is széles körben értékeljék. Ezzel egyidőben az ennyire még nem szélsőségesedett, jó és rossz viszonyát ennyire még nem karikírozott, kőbe nem vésett nyugati képlet jövőjébe is betekintést nyertünk. Egy olyan szemlélet születésénél bábáskodnak, melyben ismét van teljesen, bután gonosz, ám „a jó” oldal egyeduralkodóként tart számot a komplexitás, az elemezhetőség szempontjaira. Az összetettség zászlaja alatt pedig jónak nyilvánítható minden rossz, mely lélektani elemzés útján defektusként aposztrofálható.
