Humorral nyúlni a holokauszt témájához? Joggal gondolhatnánk, hogy a tűzzel játszik, aki ilyesmire vetemedik, Marcus Olsson és Thérése Ahlbeck rendezőpárosa azonban nem is fojtja virtigli komédiába a bájosan esetlen svéd zsidómentő, Gösta Engzell fordulatos meséjét: épp annyi szellemességet adagolnak hozzá, amennyit egy ilyen történet elbír.
Svédország a napóleoni háborúk óta egyetlen fegyveres konfliktusban sem vett részt, s a katonai semlegesség hosszú évszázadok óta uralkodó külpolitikai alapelvét a második világháború idején is igyekezett megőrzni. E státuszához az észak-európai állam még 1942-ben, a világégés legveszedelmesebb periódusában is ragaszkodott, igaz, csupán formálisan: a háttérben súlyos engedményeket tett a náci Németországnak, s a fél kontinenst lángokba borító háborús agresszor kiszolgálása érdekében még a sajtócenzúrától sem riadt vissza.
A svéd külügyminisztérium egyik szürke hivatalnokának, a jogi osztály élén álló Gösta Engzellnek épp ekkor szúrt szemet, hogy a bevándorlási hivatal rendszeresen visszautasítja a külhonban rekedt zsidók vízum- és menedékkérelmeit, kiszolgáltatva azokat a deportálás veszélyének. A korábban mindig visszafogott és engedelmes bürokrata még merev, karrierista feletteseit is megkerüli, s a jellegzetesen óvatoskodó svéd diplomácia megcsontosodott szabályait kijátszva megleli azokat a jogi kiskapukat, amik lehetővé teszik, hogy az érintett zsidók tömegesen áramoljanak be az ország területére.
Engzell igaz történetét eleveníti fel Marcus Olsson és Thérése Ahlbeck új, a Netflix kínálatában debütált történelmi filmje, A svéd kapcsolat. A produkció látszólag vajmi keveset kockáztat a második világháború alatti zsidómentés hálás témájával: nem csupán arról van szó, hogy az ilyesfajta históriák sosem veszítenek érvényességükből (ma pedig, amikor ötödik éve pusztító háború dúl az öreg kontinensen, kiváltképp aktuálisak), de értékes erkölcsi tanulsággal is szolgálnak a néző számára, ráadásul úgy regélnek a holokausztról („a 20. század botrányáról” – ahogy Pilinszky János fogalmazott), hogy nem szükséges feltérképezniük a haláltáborok lélekőrlő valóságát. 2023-ban „a brit Schindlerként” emlegetett Nicholas Winton élettörténete elevenedett meg a nagyvásznon (az Egy élet című darab részletesen bemutatja, hogy a lelkiismeretes tőzsdeügynök miként mentett meg csaknem hétszáz, zömében zsidó származású közép-európai gyermeket a második világháború előestéjén), A svéd kapcsolat pedig annak a Gösta Engzellnek a hétköznapi hőstetteit beszéli el, aki jelentőségét tekintve sem Wintonhoz, sem Giorgio Perlascához, sem Raoul Wallenberghez nem mérhető, de talán éppen ebben áll karakterének új- és nagyszerűsége.
Winton listája – James Hawes: One Life / Egy élet
„Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg.” A Talmudból származó idézettel elsősorban az olyan emberek nagyszerűségét szokták kiemelni, akik a holokauszt alatt a zsidók megmentéséért küzdöttek. A Schindler listáját idéző Egy élet valós története ráadásul a kortárs menekültválság viszonyaira vonatkoztathatóan tálalja könnyfakasztó témáját.
A protagonista (Henrik Dorsin kolosszális alakításában) igazi „alkalom szülte” hős: kopaszkodó, pocakos, tétova tekintetű közszolga, akinek ruhatárában naftalinszagú kardigánok és mókás csokornyakkenők sorakoznak. Kezdetben gondolni sem mer arra, hogy keresztbe tegyen opportunista főnökének, a látványosan a nácikhoz dörgölőző Staffan Söderströmnek (Jonas Karlsson), de új titkárnője, Rut Vogl (Sissela Benn) felébreszti benne a felebaráti szolidaritást, a másokért való felelősség rendíthetetlen erkölcsi parancsát – vagyis mindazon eszméket, amikről Engzellnek – a külpolitikai fősodorhoz igazodván – éppenséggel el kellene feledkeznie. Hősünk „óvatos” hajósként indul, aki kerüli a veszélyes szirteket, ám végül – nem kis részben a néző számára afféle erkölcsi mentőövet jelentő Rut hatására – szándékosan a tomboló vihar irányába tekeri a kormánykereket. Szerfelett érdekes és szórakoztató e félénk nyárspolgár színeváltozása, ám A svéd kapcsolat talán legmegnyerőbb érdeme, hogy e bámulatos személyiségfejlődést kifejezetten virgonc, a komikum határáig merészkedő jelenetekkel dúcolja alá. Egy érzékletes példa: nem lehet nem elmosolyodni azon, hogy Gösta részben azért dönt a kiszolgáltatott zsidók tömegeinek megmentése mellett, mert könnyekig hatódik Hans Christian Andersen A kis gyufaárus lány című világhírű meséjétől, amit a gyermekének olvas fel villanyoltás előtt.
A film egyébként óvatosan elegyíti a szelíd, főként jellemkomikumra épülő humort és a torokszorító drámaiságot. Egyetlen pillanatra sem akar „viccet csinálni” a holokausztból, helyette inkább a patikamérlegen mért gesztusokkal operáló, bürokratikus, merev svéd diplomáciát pellengérezi ki (Gösta rugalmatlan, gyáva feletteseinek egyszerre lehangoló és megmosolyogtató tablóját kivételes éleslátással megalkotott jellemrajzok színesítik), illetve a szinte már a tébolyig fokozódó háborús paranoiából űz gúnyt (emlékezzünk csak a parádés nyitójelenetre: két svéd halász egy, a partok felé haladó náci hajót vél felfedezni a hajnali ködben – a külügyminisztériumban tetőfokára hág a feszültség, a kezüket tördelő hivatalnokok már a világvégét vizionálják, de kisvártatva kiderül, hogy a német offenzíváról szóló híresztelés merő fikció). A rendezőpáros egyébként még a közegábrázolás frontján is ragaszkodik az iróniához: Gösta – és osztálya – hierachiában elfogalt helyét például ragyogóan illusztrálja, hogy a szorgos kis csapat abban a fakó alagsori irodában zsúfolódik össze, mely mellett a szennyvízcsövek húzódnak – hiába: a mostoha körülményekhez mostoha szagok is dukálnak.
Noha A svéd kapcsolat szinte végig egyenletes színvonalú, profin összerakott darab, olykor feleslegesen hosszú időre merül el a diplomácia útvesztőiben, s ilyenkor akadozni kezd az egyébként jó ritmusú cselekményvezetés. Olsson és Ahlbeck előtt egy egyszerű vonalvezetésű, finom humorú, alapvetően karaktervezérelt mozi lebeghetett célként, s amikor az alkotók letérnek a saját maguk választotta ösvényről, szinte hullámokban érkeznek az üresjáratok. Ugyanakkor örömteli, hogy a mű sosem fullad mesterkélt, papírízű moralizálásba: az a tételmondat is csupán egyszer hangzik el, miszerint Engzell a színfalak (és a szennyvízcsövek) mögött erkölcsi szuperhatalommá emelte a háborús elköteleződéstől oly makacsul tartó Svédországot.
Miként arra a filmvégi kóda is rávilágít, a lelkiismeret parancsától hajtott – és közvetve bár, de zsidók ezreinek életét megmentő – kishivatalnok sosem sütkérezett a dicsőségben: komótos tisztességgel lépdelt egyre magasabbra a diplomáciai ranglétrán (még nagykövetként is szolgált), majd egy botrányoktól mentes, szép életút után kilehelte a lelkét. Száz esztendős korában, valószínűleg Svédország egyik legszabadabb embereként távozott az árnyékvilágból. Végül is ez is happy end, csak nem éppen hollywoodi.
