Az olasz neorealizmus egyik atyjaként (is) számontartott rendezőt őszinte együttérzés, sőt politikai vállalás kötötte a társadalom elnyomott rétegeihez, ugyanakkor egy eredendően arisztokratikus elit kultúra hordozója és elkötelezettje volt, nyilvánvaló nosztalgiával a társadalmi osztálya által teremtett erkölcsi és esztétikai értékek iránt. Portré a 120 éve született Luchino Viscontiról.
A „vörös gróf”
A 20. század középső évtizedei egészen különleges időszakot jelentettek az olasz filmművészetben. A 40-es évek elején fellépő fiatal nemzedék nemcsak a neorealizmus rövid életű, mégis tündöklő korszakát teremtette meg, de radikális szemléletével új, kreatív erőket szabadított fel, jelentős egyéniségeket indított útnak, akik a maguk sajátos, egymástól nagyon is különböző módján teremtettek új világokat a filmvásznon.
Közéjük tartozott a patinás milánói grófi családból származó Luchino Visconti is, aki családi és földrajzi helyzetéből adódóan a magaskultúra és különösen az opera bűvöletében nőtt fel, hogy aztán egy véletlen találkozás Coco Chanellel egészen Párizsig sodorja, ahol az akkor már neves rendező, Jean Renoir asszisztense lesz. A film és az opera mindvégig összefonódtak hosszú pályáján – nemcsak abban az értelemben, hogy opera- és színházrendezőként is jelentős sikereket ért el. Filmjeinek nagy szenvedélyeket mozgató történetvezetése, vonzódása a különös, nagyszabású, végzetes tragédiákat előre vetítő karakterekhez az opera mélystruktúrájából táplálkozik, amely folyamatos, éltető erőként van jelen az alkotásaiban.

Egy másik fontos és állandó jellemzője Visconti művészetének a kötődése az irodalomhoz. Legtöbb jelentős forgatókönyve mögött irodalmi mű, regény vagy hosszabb elbeszélés rejlik, olyan íróké, mint D’Annunzio, Verga, Dosztojevszkij, Lampedusa, Thomas Mann, James M. Cain. Talán ez a meghitt viszony és a nagy színházi gyakorlat is tette, hogy filmjeinek történetvezetése meglepően szilárd. Biztos kézzel irányítja a nézőt, és a feszültség megfelelő adagolása révén nagy szenvedélyeket görgető történetei elkerülik a szentimentalizmus csapdáját.
A Renoirral való együttműködés nemcsak egy új műfaj lehetőségeit tárta fel a fiatal Visconti előtt, hanem utat mutatott a valóság másfajta, közvetlen szemlélete felé, és megfertőzte a közvetlen társadalmi felelősség eszméjével. Olaszországba visszatérve azonnal meghatározó alakjává vált a fiatal filmesek csoportjának, akik ekkor még csak elméleti cikkek sorozatában szálltak síkra az illúziókra építő, a közönséget álmokba ringató filmezés ellenében az Olaszország valóságát ténylegesen feltáró, a stúdiók világa helyett a valóságos helyszíneket, az olasz tájat középpontba állító filmkészítésért. Visconti friss elemeket hozott a közös gondolkodásba. A francia és az amerikai kultúra mély ismeretén kívül irodalmi vonzódása is megkülönböztette a többiektől, amikor a leendő alkotók közössége a valósághoz tapadás jegyében éppen a film megtisztítása mellett tört lándzsát. Az irodalom és film lehetséges kapcsolódásai körül kialakult vitában gyakorlati példaként Giovanni Verga nagyregényére, A Malavoglia családra hivatkozva már 1941-ben jelentős cikkben állt ki a valóságot feltáró irodalom és az újfajta film elképzelései közötti rokonság mellett. Ebben az írásban fogalmazta meg azt a filmtervet is, amelyből évek múltán a Vihar előtt nagyszabású, fiaskójában is lenyűgöző filmeposza született meg.

Az elméleti készülődés során már jelentkezik, de még nem válik nyilvánvalóvá az a kettősség, ami a „vörös gróf” pályáját meghatározta. A neorealizmus egyik atyjaként (is) számontartott rendező, akit őszinte együttérzés, sőt a háború utáni években politikai vállalás kötött a társadalom elnyomott rétegeihez, ugyanakkor egy eredendően arisztokratikus elit kultúra hordozója és elkötelezettje volt, nyilvánvaló nosztalgiával az arisztokrácia által teremtett erkölcsi és esztétikai értékek iránt.
A sors úgy hozta, hogy a fiatal filmesek csoportjából ő lehetett az első és az egyetlen, akinek még a háború idején, 1943-ban lehetősége nyílt, hogy valósággá formálja az elméletet. A Megszállottság (Ossessione) forgatása az egész csoport számára igazi ünnep volt. A történet ugyan egy amerikai regény, James M. Cain A postás mindig kétszer csönget című bestsellerének az adaptációja, amelyet még Renoir ajánlott a fiatal pályatárs figyelmébe, de Visconti a negyvenes évek Itáliájának társadalmi közegébe, a Pó síkságának egyszerre poros és szegényes, ugyanakkor fenséges és megkapó tájaira helyezte át a cselekményt. Már a film nyitóképével, amelyen egy darabig csak a főhős teherautója előtt megnyíló poros országutat látjuk, leteszi a voksot a valóság megközelítésének egy merőben új módozata mellett. A gyilkosságba és a főhős tragikus pusztulásába torkolló, pusztító szerelmi szenvedélynek egyrészt az országútszéli benzinkút sivár díszletei, a konyhában felhalmozódó piszkos edények, másrészt a közeli kisváros mindennapi életének egyszerű, mégis felszikrázó képei adnak keretet. De a film nemcsak ezzel képviselt egy teljesen új, forradalmi látásmódot. A főszereplők magatartását meghatározó végzetes erotikus szenvedély tabukat ledöntő, érzéki ábrázolásával felrobbantotta a polgári morál kereteit illedelmesen tiszteletben tartó és örök érvényűnek feltüntető közvélekedés sémáit is.

Az ifjú filmesek és a korabeli kritika a Megszállottság elkészültét az újító mozgalom mérföldkövének tekintették, a háború valósága, a német megszállás azonban hamarosan maga alá temette a filmezés problémáját. Maga Visconti is csatlakozott a partizánokhoz, részt vett a fegyveres ellenállásban és belépett az Olasz Kommunista Pártba. A neorealista mozgalom csak Olaszország felszabadulása után kaphatott igazán szárnyra, nagyszerű alkotókat és filmeket kínálva a világ közönségének. Visconti maga azonban még jó pár évig színházban rendezett, és ez a tapasztalat lényegileg különböztette meg őt a neorealizmus olyan nagy alakjaitól, mint Rossellini vagy De Sica. A kor színpadi munkájában a történet és a látvány megszervezése ugyanis egy szigorú, szinte zenei megkomponáltságú rendet követelt meg, amelyhez a rendező már eredetileg is vonzódott, és amikor 1948-ban újra forgatni kezdett, ezt a megkomponáltságot kereste és találta meg egy szegény szicíliai halászfalu mindennapi életének képeiben. A kommunista párt terve, hogy egy nagyszabású filmtrilógia készüljön a halászok, a parasztok és a munkások elnyomás elleni harcáról, lehetőséget adott a rendezőnek, hogy visszatérjen A Malavoglia család alapján megfogalmazott filmtervéhez és bemutassa egy halászcsalád küzdelmét a társadalom és a természet erőivel.

A Vihar előtt (La terra trema, 1948) tengeri epizódjában Visconti kanavászként használja Verga művét, hogy egy aprócska szicíliai halászfalu, Acitrezza lakóinak segítségével a helyiek valóságában mintegy megmerítve újjáteremtse egy család széthullásának történetét. Csakúgy, mint Verga regényében, a fiatal halász, ’Ntoni megpróbál kitörni a hajótulajdonosok uralma alól, de erőfeszítése kudarcba fúl, és családjával együtt még sokkal rosszabb és megalázóbb helyzetbe kerül, mint korábban. A filmben nincsenek színészek, a rendező a falu lakói közül választja ki azokat a szereplőket, akik önnön személyiségük szűrőjén keresztül azonosulni tudnak a hősökkel. Ez a fenséges, 165 perces monstrum mintha pontról pontra megvalósítaná a neorealizmus célkitűzéseit. Hétköznapi emberek között játszódik, hősei egytől egyig helyi lakosok, akik a saját szicíliai nyelvükön szólva, saját gesztusaikkal idézik fel Verga történetét, amelynek rajtuk kívül fontos szereplője maga a falu, a házaival és utcáival, bárkáival és hálóival, hétköznapi tárgyaival, az ablakba kitett cserép virággal, és persze a táj, a sziklás part és a tenger. Mi több, Verga regényének melankolikus, beletörődő konklúziójával szemben Visconti a halászok vereségét nem tünteti fel véglegesnek. De miközben mindez igaz, a képeket nézve rá kell jönnünk, hogy ami Viscontit valójában érdekelte, az a hanghatások, a látvány és a mozdulatok együttes hatása révén kibontakozó – akár zeneinek is mondható – szerkezet. Mivel az acitrezzaiak dialektusa bárki más számára lényegében érthetetlen volt, a történet kibontakozásáért valójában a látvány felel. R. G. Aldo kamerája a fekete-fehér film összes lehetőségeinek, a fények és árnyékok ütköztetésének, a mélységélesség erejének maximális kihasználásával mindenben nagyszerűen szolgálja ezt a koncepciót. Igazából nem maguk az egyes szereplők kerülnek előtérbe, hanem az őket körülölelő közösség együtt mozgása, ősi rítusaik esztétikája, mindennapi, harcuk a tengerrel és a hajótulajdonosokkal az életben maradásért. A nagyszabású, festőiségével kiemelkedő látvány, vagy az apró részletek hangsúlyozása és a belső történések közötti finom vagy éppen felkavaró egyensúly megteremtésének igénye a későbbiekben is központi helyet foglalt el Visconti pályájának szinte minden alkotásában.

A Vihar előtt a korabeli közönség számára fogyaszthatatlannak bizonyult még úgy is, hogy számos „közönségbarát” beavatkozást is elszenvedett, mielőtt a mozikba került. A tervezett trilógia további részei már nem készültek el. És nemcsak az anyagi bukás miatt. Az évtized vége felé a történelmi-társadalmi helyzet megváltozott, a béke első éveiben lábra kapó illúziók egy közösségi társadalom megteremtéséről elhalványultak. A moziba járó közönség elvárásai is megváltoztak, az amerikai filmek újra arattak a mozikban, s a nézők már nem érték be a kamera előtt saját világukat megjelenítő hétköznapi hősökkel. A neorealista mozgalom kifulladóban volt. Ahogyan Antonioni megfogalmazta, már nem az volt a kérdés, hogyan keresi egy szegény ördög a biciklijét, sokkal inkább az, hogy milyen lélektani változások mennek végbe benne. A mozgalom körül kibontakozó vitához Visconti nemcsak írásban szólt hozzá, de egy filmmel is. A Szépek szépe (Bellissima, 1951), hol komédiába hol tragédiába hajló látlelet a filmeknek a tömegekben keltett illúzióiról és a filmiparnak ezeket az illúziókat gátlástalanul kihasználó működéséről. Főszereplője, Maddalena erős akaratú külvárosi asszony, aki egy másik, csillogóbb jövőről álmodozik, ha nem magának, legalább a kislányának, akit a cél érdekében elhurcol egy filmes szereplőválogatásra, ahol csak megaláztatásban lesz részük. Visconti biztos kézzel választja ki a szerepre a neorealizmus nagy ikonját, Anna Magnanit, akit a hozzá hasonló szegény emberek legkülönbözőbb figurái vesznek körül, megjelenítve az ötvenes évek nyomorúságát és elmaradottságát.
Szertefoszló illúziók
Egy már 1953-ban keletkezett cikkében Visconti síkra szállt az olasz film tematikus bázisának bővítése mellett, mondván, hogy a neorealizmus nem lehet merev szabályrendszer, különben elveszíti a kapcsolatát a valósággal. Ennek a tematikus bővítésnek a jegyében 1954-ben megrendezi az olaszok függetlenségi harcainak idején játszódó első színes filmjét. Az Érzelem (Senso) látszólag mintha a háború előtti melodrámákat idézné. A Camillo Boito elbeszélése alapján készült film főhőse, Livia Serpieri, a hazafiakért lelkesedő arisztokrata asszony elárulja a felkelőket egy könnyelmű és gyáva osztrák katona, Franz Mahler szerelméért, és amikor rádöbben, hogy kihasználták, elárulja őt is. Csakhogy Visconti a szín- és formakezelésükben a lélektani változásokat szolgáló kompozíciók és a színészi játék révén egyfajta lírai realitást, valóságos súlyt képes adni az asszony drámájának. A történelmi háttér pedig nem elnyomja, hanem reális keretet ad a szenvedély elsöprő erejének, miközben maga is önálló jelentőségre tesz szert. Nem véletlen, hogy a rendező ismét R. G. Aldo kameráját hívja segítségül. Ez a film épp fordítva működik, mint a Vihar előtt. Ott a fekete-fehér képek kontrasztja a szegényes, mindennapi valóság mögül hívta elő a drámát. Itt a 19. századi festészet gazdag kompozícióit megidéző látvány, az akkor használatos technicolor harsány színeit letompító, szinte pasztell árnyalatok helyezik valóságos, kézzelfogható és átélhető dimenzióba a történetet. Livia (Alida Valli) és Franz (Fairley Granger) köré Visconti a korabeli, immár hanyatló olasz és osztrák feudális osztály tagjainak széles körét vonultatja fel.

Az Érzelem bemutatója idején akadtak, akik a neorealizmus elárulását látták benne, mások, különösen az akkori baloldal kritikusai egyfajta filmes történelmi realizmust emlegettek. Ma inkább a nagyszabású, történelmi keretbe ágyazott lírai realizmus jegyeit véljük fölfedezni, azt a filmtípust, amelyet Visconti később még több alkotásában, különösen a Lampedusa regényéből egy évtizeddel később készült A Párducban (Il Gattopardo, 1963) teljesített ki. Az Érzelemmel Visconti mindenesetre már előrevetíti azt az utat, amelyen karrierjének második felében járni fog. A rendező, aki a Szépek szépében olyan élénk és hiteles képét adta az ötvenes évek római külvárosaiban élő szegények modern illúziókba kapaszkodó mindennapjainak, egyértelműen a magasabb társadalmi osztályok, az arisztokrácia, a nagypolgárság, az értelmiségi világ és egy új elbeszéléstípus felé fordul. A film első képsorai, amelyekben a velencei La Fenice operaház színpadán Verdi Trubadúrjának egyik híres, harcba szólító jelenetét látjuk, miközben a páholyokban és a földszinten röplapok keringenek, azt is megmutatják világosan, hogy ez az elbeszélőmód a valóságot immár nem közvetlenül, hanem kulturális szűrőkön keresztül kívánja megmutatni.

De mielőtt ezt a fordulatot felvállalná, talán összegzésképpen, visszanéz a kiszolgáltatott emberek világára. A Rocco és fivérei (Rocco e i suoi fratelli, 1960) egy család széthullásának története, akárcsak a Vihar előtt, de a modernizálódó Itália jóval összetettebb környezetében. A forgatókönyv alapját most is irodalmi mű, Giovanni Testori az ötvenes évek milánói külvárosait megjelenítő novellagyűjteménye, az Il ponte di Ghisolfa adja, de a cím egyben utalás Thomas Mann nagyregényére, a József és testvéreire is. A dél-olaszországi Basilicatában élő Rosaria Parondi, akinek egyik fia már korábban nekiindult, hogy a gyorsan iparosodó Milánóban próbáljon szerencsét, a többi négy fiával együtt a jobb, „tiszteletre méltóbb” élet reményében követi a legidősebbet. Azonban nem számolhat azzal, hogy a technicizálódó kapitalizmus körülményei között a paraszti közösség megtartó hagyományaiból kiszakadó fiai milyen előítéleteknek, elvárásoknak, milyen kihívásoknak lesznek kitéve – ezért veresége elkerülhetetlen. A film mind az öt fiú útját nyomon követi, de alapvetően a két középső, Simone (Renato Salvatori) és Rocco (Alain Delon) egymáséival összefonódó sorsára koncentrál. Simone, aki a legerősebbnek látszik közülük, prédája lesz az erős parasztfiúknak, a boksz révén könnyű hírnevet és pénzt ígérő ügynököknek, végül az alkohol martalékává és egy fiatal prostituált, Nadia (Annie Girardot) gyilkosává válik. Visconti nagy erejű jelenetek során vezeti végig a nézőt Simone Nadia iránti megszállottságának elmélyülő fázisain, a lány megalázásán és megerőszakolásán át a megkéseléséig. Rocco, a film legérzékenyebb, legösszetettebb figurája, Dosztojevszkij Miskin hercegéhez hasonlóan az önmagáért való jóság megtestesítője, aki mindkettőjük iránt felelősséget érez, és mindent megtesz és feláldoz, hogy megállítsa Simonét a gyilkosság felé vezető úton. A tragikus kudarc azután a környező világ iránti leküzdhetetlen gyűlöletbe fordítja ezt a jóságot, és ez ad neki energiát, hogy fivére helyére lépve győzelmesen küzdjön a ringben.

A háromórás, ismét fekete-fehér filmeposz a Vihar előtt méltó párja, valamiképpen folytatása is. A szegényparaszti létből érkező fiúk itt is a felemelkedésért, az emberibb létért küzdenek, de a hátteret az ősi halászfalu helyett most az iparosodó Milánó adja. Visconti és operatőre, Giuseppe Rotunno most is aprólékosan építik fel a történetet körülölelő valóságot, a gyors ütemben technicizálódó város helyszíneit. A drámát azonban már nem a közösség hordozza, hiszen eredendő közösségüket, amelyre a Vihar előtt családja még támaszkodhatott, Parondiék maguk mögött hagyták, hanem az egyes karakterek belső változásaiból, nagyszerű színészi alakításokból bomlik ki. A családot összetartani akaró anya erőfeszítései az idegen és elutasító közegben éppen annak széthullásához, a testvéri kötelékek végzetes elszakadásához vezetnek. A családi kapcsolatok problémája a Vihar előttől kezdve egyébként is újra és újra felbukkan Visconti későbbi filmjeiben. Itt azonban jóval többről van szó. Ez az az ár, amit a fiúknak meg kell fizetniük, hogy adaptálódni tudjanak a kiépülő, az emberi kapcsolatokat is kizárólag áruként kezelő világhoz.

Visconti látlelete az átalakulóban lévő Itáliáról elkészülte idején hazájában főként elutasításra talált. A Velencei Filmfesztiválon ugyan díjazták az alkotást, a közönség azonban már a helyszínen felháborodottan tiltakozott a „közízlést romboló” jelenetek ellen. Ugyanez ismétlődött meg a film római bemutatója idején is, és ezután már a cenzúra is közbelépett, kulcsjelenetek kivágását követelve az alkotótól. Itália nem akarta elfogadni azt a túlságosan is felkavaró és keserű képet, amelyet Visconti a később „gazdasági csodaként” elnevezett korszak működéséről festett.

A Roccóval a milánói rendező végérvényesen lezárta az Olaszország jelenével közvetlenül foglalkozó filmjeinek sorát, és A párducban ismét az olasz egységért folyó küzdelem éveire tekint vissza, arra a korszakra, amelynek kezdetén Livia és Franz szerelmének története játszódott. Ezúttal ismét Szicíliában vagyunk, a történet főszereplője, Salina herceg egy letűnő, végérvényesen halálra ítélt uralkodó réteg, kultúra és erkölcs megtestesítője, nagy formátumú egyéniség, aki filozofikus nyugalommal és méltósággal veszi tudomásul, hogy át kell adnia az irányítást a történelem hátszelével előfurakodó, hatalomra törő újgazdag polgárságnak. Unokaöccsét, az ifjú Tancredit a szerelme már egy polgárlányhoz, Angelicához köti, és Garibaldi oldalán indul harcba. Az új generáció képviselőjeként könnyebben hajlik, mint nagybátyja, úgy véli, az ügyes helyezkedés révén az arisztokrácia képes lesz megtartani a befolyását. Visconti, a társadalmi változás iránt elkötelezett baloldali művész pontosan és minden maszatolás nélkül áll ki a régi rend eltűnésének szükségessége mellett. Azonban Salina alakjában pénzéhes ellenlábasaival szemben mégis igazi méltósággal és hősiességgel ruházta fel az arisztokráciát, amelyhez maga is tartozott. Úgy is mondhatnánk, hogy a (történelmi) valóság és az élet realista megragadásának igénye ütközik itt egyfajta nosztalgikus, melodramatikus, akár teátrálisnak is nevezhető látásmóddal. A film igazi erejét azonban éppen ez a termékeny ellentmondás adja. A Lampedusa regénye alapján készült műben a pazar részletgazdagsággal megfestett közeg, a zene és a nagyszerű színészi munka – a Salina herceg alakjában a nagy formátumú arisztokratát, a társadalmi változásokat átlátó gondolkodót és az idős korában is elbűvölő férfit lenyűgözően alakító Burt Lancasteren és a Tancredit adó Alain Delonon, valamint a polgárlány szerepében is káprázatos Claudia Cardinalén kívül is még egész sor hibátlan alakítással van dolgunk – tökéletesen szolgálja ezt a kettősséget. Általuk Visconti ebben a filmjében az Érzelemhez hasonlóan képes szintézisre hozni az ellentmondás oldalait. Mindeközben a rendező nagyon reális és érzékeny képet fest a történelmi folyamatok természetéről, és a film, ami egy születés képeivel kezdődik, egy kivégzés távoli lövésének hangjával zárul. A cannes-i fesztivál Arany Pálmájának odaítélését ezúttal egész Európában zajos közönségsiker követte.
A német kaland
A későbbi években azonban már problémásnak bizonyult ennek a szintézisnek a megteremtése. A gyakran német trilógiának nevezett, szintén nagyszabású filmjei, a nácizmus felemelkedését egy német arisztokrata család széthullásán keresztül bemutató Elátkozottak (La caduta degli dei, 1969,) a Thomas Mann írása lapján készült Halál Velencében (Morte a Venezia, 1971) és a II. Lajos bajor király életének drámáját feldolgozó Ludwig (1973) esetében az egyensúly elbillenni látszik egy önállósulni törekvő pszichologizálás, a valóságtól elemelkedő manierizmus irányába, amelyet mindhárom filmben a halál első perctől jelen lévő sötét árnya ural. A nagy hatású és jelentős közönségsikert is arató Elátkozottakkal kapcsolatban a kritika a náci ideológia átesztétizálását, látványosságként bemutatását vetette a rendező szemére. Mann elbeszélésének filmre álmodásán azt kérték számon, hogy a külső szépség jegyeinek túlhangsúlyozása és különösen Mahler zenéjének állandó jelenléte révén a történet melodramatikus színezetet kap, a hangsúly Aschenbach belső világának változásáról eltolódik az érzékek irányába.

Ludwig, a saját fantáziavilágában élő bajor király, aki álmodozó, idegbeteg, csapongó természete és homoszexualitása miatt sem beilleszkedni nem képes az őt körülvevő rendbe, sem igazából fellázadni ellene, végül az öngyilkosságba menekül. Mintha kissé magának a rendezőnek a távoli önarcképe is lenne, hiszen ő maga sem volt képes sem gyökeresen szakítani saját társadalmi helyzetével, sem teljes mértékben felvállalni azt. Mindenesetre minden szimpátiája és megértése az öntörvényű fiatal királyé, s talán ezért van, hogy rendezőként is mintha csakis rá figyelne, ezúttal a többi szereplő vázlatos marad, egyik-másik mintha kicsúszna figyelő tekintete elől. A most is lenyűgöző, részletgazdag tablók inkább ürességet sugároznak, keveset adnak hozzá a történethez.

Zárt terekben
Viscontit közvetlenül a Ludwig forgatásának befejezése után agyi trombózis érte, amely miatt fél oldalára lebénult. De fölépülése után is folyamatosan dolgozott, számos színházi előadást és operát rendezett, és már egy év múlva újra forgatni kezdett. A pályáját lezáró két filmje, a Meghitt családi kör (Gruppo di famiglia in un interno, 1974) és Az ártatlan (L’innocente, 1975) mára mintha méltánytalanul feledésbe merültek volna. Pedig a mintegy tíz évvel A párduc után ismét Burt Lancaster főszereplésével készült és részben önéletrajzi ihletettségűnek is mondható Meghitt családi kör fontos témák egész sorát veti fel. Az idős, a világtól elvonultan élő professzor kényszerű találkozása a könyvek, képek és emlékek uralta házába betüremkedő új generációval nemcsak a professzor és egyben talán a rendező emlékeit, félelmeit, elmúlt életének csalódásait, hiányérzeteit, az élettől búcsúzó férfi szorongásait jeleníti meg rendkívül plasztikusan. De újrafogalmazza az elmúló és a feltörekvő korok találkozásának örök témáját, immár a hetvenes évek társadalmi változásainak tükrében. Ezúttal azonban nincs olyan eszme vagy társadalmi cél, mint ami a tíz évvel korábbi filmben Salina grófot rezignált elfogadásra késztette. Olaszország az elharapódzó közönségesség és erőszak korszakába lép, Visconti professzorának elzárkózása egyben ennek a kornak is teljes elutasítását jelzi.

Belső terek adják a környezetet a D’Annunzio 19.században játszódó regénye alapján készült Az ártatlannak is (L’Innocente, 1976), ami megfordítja a nézőpontot. A magát nietzschei értelemben ember fölötti embernek képzelő arisztokrata Tullio hamis és képmutató világban él, hangzatos és öntelt eszmefuttatásai ellenére elzárkózása nem féltett és követni kívánt erkölcsi értékeken, csak belső ürességen és hiúságon alapszik. Ő és mindazok, akikkel körülveszi magát, a felesége, a szeretői, a hozzájuk bejáratos emberek rituális fogadások, házi koncertek, céltalan kapcsolatok közt töltik a mindennapjaikat. A látvány, a belső terek és a kosztümök részletgazdag szépsége ezúttal mintegy aranykalitkába zárják a szereplőket, akik mintha a környezetük által irányított bábként mozognának benne. Amikor a valóság egy nem kívánt terhesség képében felkavarja ezt az állóvizet, a tragédia elkerülhetetlenné válik. Visconti utolsó filmje, amelynek vágásában már nem tudott részt venni, kegyetlen ítéletet mond egy önmagát túlélt és megújulásra képtelen társadalmi osztályról. A sajátjáról.