A színész, aki felépítette a megingathatatlan, igazságos, oltalmazó hőst, hogy aztán egyik leghíresebb szerepével a földig rombolja azt. 120 éve született Henry Fonda.
Henry Fonda a vásznon az átlagon felüli átlagember. Nem csetlő-botló kisember, mint James Stewart, nem is megközelíthetetlen adonisz, mint Cary Grant. Az amerikai értékek képviselője: a tisztesség, a becsület, az egyenesség, a szegények és elesettek melletti kiállás elvitathatatlan erénye. Self-made man, ami esetében inkább küzdelmes munkát, mintsem nagytőkés ragadozást jelent. Visszafogottsága, higgadt nyugalma stabilitást áraszt, célja mindig az egyén és közösség védelme, az igazságos ítélet. Épp ezért sokkoló, amikor a Volt egyszer egy Vadnyugat gonosztevője megfordul, és Henry Fonda kék szemébe nézhetünk bele. Elárultak minket, biztos fogódzónk elveszett, már nincs, aki felszólaljon az érdekünkben és megvédjen minket.
Henry Fonda maga Amerika. A genovai eredetű, a 15. században Hollandiába vándorolt család 1642-ben érkezett az Újvilágba, az akkori holland gyarmatra, Új-Hollandiába, ami nem sokkal később brit fennhatóság alá került. Henry Fonda ősei alapították a New York állambeli Fondát, majd a 19. század végén a leszármazottak Nebraskába vándoroltak. Henry is itt született, hogy aztán színészként végigjátssza az amerikai évszázadokat, a történelem sarokpontjait, félig-meddig a saját őseit is alakítva. A vadonnal és a függetlenségi háború kitörésével egyaránt küzdő telepes (Dobok a Mohawk mentén), a sárgalázat kapó, rabszolgaságellenes déli arisztokrata (Jezabel), az egyik legfontosabb amerikai elnök zöldfülű ügyvéd korában (A fiatal Lincoln) a gazdasági világválság alatt alkalmi munkát kereső, nincstelen napszámos (Érik a gyümölcs), megannyi western és háborús film szilárd hőse és persze a jelenben a 8. számú esküdt, aki akadékoskodásával felforgatja az esküdtszéket (Tizenkét dühös ember) mind Amerika és mind Henry Fonda. Ő a mi legjobb változatunk, aki mi is lehetnénk, ha akarnánk és mernénk.
Mindeközben a valódi Henry Fonda szófukar és zárkózott, gyerekeivel problémás kapcsolatot ápoló, ötször nősülő, nőcsábász, egyesek szerint nárcisztikus figura volt. Ő maga is tudta, hogy nem olyan jó, mint a vásznon látható, önazonos és megingathatatlan ikon. Ugyanakkor örült, hogy a nézők a becsületességgel azonosították az arcát, hiszen egész karrierje erre épült. Ezekben a párhuzamokban és ellentétekben merül el Alexander Horwath fantasztikus esszé- és portréfilmje, a Henry Fonda for President, amely a színész utolsó interjúját vágja össze a filmszerepeivel, Amerika múltjával és jelenével, Fonda kisváros képeivel, monumentális történelmi-politikai-filmes montázsként.
„Egy nemzeti kincs árnyékában nőttem fel” – mondja lánya, Jane Fonda a Jane Fonda öt felvonásban című dokumentumfilmben, amelynek „első felvonása” nem meglepő módon a Henry címet viseli. Ami a külvilág számára öt évtizedes karrier volt 120 mozifilmmel, sorozattal és tévéfilmmel, az Jane szemszögéből nézve egy távoli apa, akinek lehetetlen megfelelni, és aki inkább eltitkolta a gyerekei elől, hogy anyjuk, Frances Ford Seymour öngyilkos lett, miután Fonda el akart tőle válni a szeretője kedvéért, majd megpróbálta kitörölni őt a családi emlékezetből. Amire Jane megfelelési kényszerrel, arra öccse, Peter lázadással reagált. A problémás kapcsolat ellenére Henry Fondát mindkét gyermeke követte a színészi pályán, sőt, két unokája, Bridget Fonda és Troy Garity is, így igazi színészdinasztiát alapított.
Henry Fonda 1905. május 16-án született, gyermekkorát Omahában töltötte egy nyomdász fiaként. Újságírónak készült, sportolt, 20 évesen viszont anyja barátnője, Dodie Brando (Marlon Brando anyja) javaslatára elkezdett játszani a helyi színházban. A langaléta, de félénk Fonda rájött, hogy mások szavain keresztül, álarcot viselve megnyílhat, így nemsokára főállású színész lett, a University Playhouse társulatában pedig megismerte első feleségét, Margaret Sullavant, illetve James Stewartot. Stewarttal annak ellenére életre szóló barátságot kötöttek, hogy politikailag ellentétes nézeteket vallottak: Stewart világéletében konzervatív republikánus volt, míg Fonda liberális demokrata.
Fonda 1926 és 1934 között volt színpadi színész, részben a Broadway-en, ahonnan Hollywoodba csábították – első filmszerepe rögtön főszerep, egy Broadway-darab megismétlése, a The Farmer Takes a Wife (1935). A maga korában kiemelkedően sikeres, ma inkább laposnak ható vígjáték/melodráma máris hozza a filmes Fonda-karaktert: az integritását tűzön-vízen át őrző (ezért feminista szemmel meglehetősen problémás) hőst, aki elhatározza, hogy farmer lesz és feleségül veszi a földdel szemben a hajózást preferáló szerelmét, majd tényleg ez történik. Fonda kifejezetten visszafogottan játszik, jelenléte még nem átütő, de a következő években bőven kap lehetőséget a fejlődésre. Fontosabb filmjei közé tartozik az első kültéren forgatott Technicolor-film, a Szenvedély (The Trail of the Lonesome Pine, 1936), Fritz Lang proto-noirja, a Csak egyszer élünk (You Only Live Once, 1937) vagy a már említett Jezebel (1938), melyben felnő a jóval tapasztaltabb Bette Davis mellé. A kosztümös filmben Davis karaktere a szerelmével üldözi őt, a férfi viszont már hozza a Fonda-karakterisztika nemesebb vonásait is: felvilágosultság, tisztesség, hűség.
A következő filmcsokor csak aláhúzza mindezt. John Ford – akivel összesen nyolc közös filmet forgattak – 1939-ben elképesztő évet zárt, hiszen a filmtörténetileg legjelentősebb Hatosfogat mellett ekkor mutatták be a már említett A fiatal Lincoln (The Young Mr. Lincoln) és a Dobok a Mohawk mentén (Drums Along the Mohawk) című filmjeit is, utóbbi kettőt Fondával. A fiatal Lincolnban – műorrával a felismerhetetlenségig maszkírozva – a leendő elnök ügyvédi éveibe, az első fontosabb ügyébe kapunk betekintést, mely során, kissé a Tizenkét dühös embert előlegezve, Abe nem hisz a látszatnak, hanem kellő odafigyeléssel és kitartással eléri, hogy a gyilkossággal ártatlanul vádolt testvérpárt felmentsék, és az igazi bűnöst ítéljék el. A furcsa külső ellenére a széken hintázó, dorombon játszó, tűnődő Fonda-figura már ismerősnek tűnik a későbbi – főleg western – filmjeiből. Még drámaibb a Dobok a Mohawk mentén, amely az igazságosság helyett az igazságtalanságot tematizálja, amellyel a pionír főhősnek és feleségének fel kell vennie a harcot. Ford változatos kihívásokkal és tragédiákkal bombázza a telepeseket, a széles skálán játszó Fonda pedig eléri, hogy a tankönyvszerű sorscsapások valóban súlyosnak érződjenek.
Henry Fonda 14 évesen az apjával szemtanúja volt egy fekete fiatal meglincselésének, visszaemlékezései szerint tehetetlenségében ekkor támadt fel benne az igazságérzet. Bár fehérek között játszódik, a Steinbeck-regényen alapuló, ugyancsak John Ford rendezte Érik a gyümölcs (The Grapes of Wrath, 1940) máig letaglózó hatású, Henry Fonda alakítása pedig felejthetetlen – Oscar-jelölést is ért, de szobrot csak a rendező és Jane Darwell színésznő kapott a stábból. A hollywoodi filmekben ritkán megjelenített szegénység, kiszolgáltatottság elemi erővel hat, amiben a tüzes tekintetű, rendíthetetlen Fondának kulcsszerepe van. Mindebből látható, hogy Fondát drámai szerepekben foglalkoztatták, a kevés vígjáték viszont, amelyben szerepelt, épp erre játszott rá. A Lady Eve (The Lady Eve, 1941) screwballja az erkölcsös, merev Fonda-figurát kétbalkezességgel és naivitással áldotta meg, akivel kénye-kedvére labdázik a csalárd hozományvadász (Barbara Stanwyck). Preston Sturges fergeteges vígjátéka Fonda új arcát mutatja meg, amely egyszerre illik az általános képhez és lóg ki belőle.
Fonda három évig szolgált a II. világháborúban: nem akart csak a vásznon harcolni vagy hadikötvényeket árulni. Hadihajón és a légvédelemben szolgált, hadnagyi rangban szerelt le. A bevonulás előtt és után pedig két hasonló stílusú, világképű westernben szerepelt. A Különös eset (The Ox-Bow Incident, 1942) és John Ford rendezésében a Clementina, kedvesem (My Darling Clementine, 1946) témája az igazságszolgáltatás, a törvényesség bevezetése és megőrzése a vadnyugaton, a kulcsszerepet ebben pedig természetesen Fonda karakterei játsszák. A karaktertípus árnyoldalai az Apacserődben (Fort Apache, 1948 – ugyancsak John Fordtól) bukkantak felszínre: ebben a westernben Fonda egy elvakultságig szabálykövető alezredest játszik, aki John Wayne reálpolitikus megközelítésével szemben mindent alárendel az amerikai lovasság becsületének és a hadsereg szabálykódexének. A sikeres filmek tükrében talán meglepő, hogy ezután Fonda hét évre visszavonult a mozitól, de a felszín alatt – sok kortársához hasonlóan – ő is azzal küzdött, hogy hosszú stúdiószerződések foglya volt, ezért inkább visszatért a színpadra.
Akárcsak húsz évvel korábban, az első filmje esetében, úgy most is egy színpadi szereppel tért vissza a filmvászonra. A Mr. Roberts (Mister Roberts, 1955) háborús vígjátékát először a Broadway-en játszotta, a saját egyenruhájában – a történet filmen is sikeres lett, de egyben Henry Fonda és John Ford utolsó együttműködését is jelentette. A forgatáson összevesztek, a rendező meg is ütötte a színészt, aki emiatt megfogadta, hogy többé nem dolgozik vele. Igent mondott azonban a némileg félresikerült Háború és béke-adaptációra (War and Peace, 1956) – Tolsztojt olvasva bizonyára kevesen képzelték el úgy Pierre Bezuhovot, mint Henry Fondát, a színész szerint viszont a producerek azt akarták, hogy a karakter minél inkább úgy nézzen ki, mint Rock Hudson. Fonda alázatosan megoldotta a feladatot, következő filmje, A tévedés áldozata (The Wrong Man, 1956) mégis testhezállóbb volt. Alfred Hitchcock meglátta, hogy Fonda becsületes átlagembere nem feltétlenül hős – lehet áldozat is. A tévedés áldozata több szempontból is rendhagyó Hitchcock-film: igaz történetet dolgoz fel, a hangsúlyt pedig arra helyezi, hogy a vád hogyan teszi tönkre az ártatlanul megvádolt férfi (és családja) életét.
Következő filmjében viszont Fonda azt mutatja meg, hogy a hétköznapi emberből is lehet hétköznapi hős. A Tizenkét dühös ember (12 Angry Men, 1957) az egyén felelősségét élteti, humanista példázatként arra mutat rá, hogy a zsigeri ítélet helyett érdemes alaposabban megvizsgálni a helyzetet, hiszen mindenki megérdemel egy tisztességes tárgyalást. Ha a bíróság előtt nem, legalább az esküdtek szobájában. Mint látható, Fonda a számtalan igazságosság körül bonyolódó filmjével már megalapozta a karaktert, aki csak kérdez, nem állít, és a bennünk rejlő előítéleteket, gyengeségeket leleplezve ad új perspektívát. Bár ma már a tárgyalótermi filmek egyik legnagyobb klasszikusaként ünnepeljük, Sidney Lumet rendezése a maga korában nem volt különösebben sikeres – máskülönben egy ilyen szerep után egy színész karrierje biztosan a csúcsra tört volna, Fonda sorsa viszont inkább a lassú háttérbe szorulás lett. Ez bizonyára az életkorával is összefüggött: A seriffjelvényben (The Tin Star, 1957) már mentorszerepbe került Anthony Perkins mellett, az olyan világháborús, hidegháborús filmekben, mint A leghosszabb nap, a Bombabiztos vagy A halál ötven órája pedig a belőle sugárzó tekintélyre játszottak rá.
Egy ilyen tökéletes szobrot csak ledönteni lehet. A Volt egyszer egy Vadnyugat (C'era una volta il West, 1968) Frank-je az antitézise mindannak, amit Henry Fonda korábban megtestesített a vásznon: moralitás nélküli, kegyetlen gazember, akinek semmi se szent. Sergio Leone magát a westernmítoszt veszi kritika alá poros, izzadt, véres körképével, azaz magát Amerikát, ehhez pedig magát Amerikát, Henry Fondát kellett kifordítania. Fonda ezelőtt sosem játszott negatív karaktert, ezért a korabeli nézőt szabályosan sokkolhatta az első megjelenése – ez is volt Leone célja a drámai belépővel. És pont ez lett Henry Fonda egyik legikonikusabb szerepe, amit az utókor már valószínűleg a Fondáról való háttértudás nélkül értékel, hiszen az eddig felsorolt filmjei közül ma már kevés foglalkoztatja a szélesebb közönséget. Érdekes módon Fonda ugyanebben az évben játszotta másik negatív szerepét is (a kettőből) a Tűzpatakban (Firecreek, 1968): jóbarátja, James Stewart ellenfeleként tűnt fel a jóval kisebb hullámokat keltő westernben.
A hetvenes évek a visszavonulásról szóltak Henry Fonda karrierjében. Az évtizedet Gene Kelly western-vígjátékával, az öregfiús The Cheyenne Social Clubbal (1970) kezdte szintén James Stewart oldalán, majd Paul Newman rendezte. Az Olykor egy nagy ötlet (Sometimes a Great Notion, 1971) az amerikai családi drámák, apa–fiú konfliktusok új generációjához tartozik, Fonda a keményfejű, mindenkinek odaszúró, érzelmileg elérhetetlen, de megkerülhetetlen családfő, aki a saját egészségét sem kímélve vezeti a családi fakitermelő vállalkozást – kissé Az aranytó idős apafiguráját előlegezve. A Nevem: Senki (Il mio nome è Nessuno, 1973) pedig tovább csavarta a Volt egyszer egy Vadnyugattal megkezdett mítoszrombolást, hiszen a paródia eszközével közelít a westernek Fonda-figurájához, tematizálva az öregedést és a generációváltást is (Terence Hill javára). Fonda a filmmel tényleg elbúcsúzott a westernműfajtól, ezután csak fia, Peter Fonda kortárs westernjében, a Wanda Nevadában (1979) cameózott. A kettő között egyre kevesebb filmben tűnt fel: egészségügyi problémák kínozták, tévében játszott, ideiglenesen a színházba is visszatért. Bizarr sorozatként katasztrófafilmekben kezdett játszani (Óriáspolip, Rajzás, Lángoló város, Meteor) – nagyon kellett még egy utolsó gesztus, amit lánya, Jane Fonda hozott el számára.
Az aranytó (On Golden Pond, 1981) Jane Fonda ötletére született meg, aki apját és Katharine Hepburnt kérte fel a filmbéli szülei szerepére. A zsörtölődő, magának való, örökké elégedetlen apa és szeretetéhes lánya kapcsolatában Jane a saját kapcsolatukat festette meg. Az említett dokumentumfilmjében elmondja, hogy Henry szeretett mindent előre megbeszélni, elpróbálni felvétel előtt, ő viszont szerette volna kiugrasztani az apját ebből a megtervezettségből, ezért az egyik érzelmi csúcsjelenetben, a vízparton váratlanul apja karjára tette a kezét, az pedig válaszul eltakarta a szemét. A jelenet benne maradt a filmben. Henry Fonda Oscar-díjat kapott a szerepért, ami egy néhány évvel korábbi tiszteletbeli Oscaron túl az egyetlen nagyobb elismerése volt – de a gálán nagybetegen már nem tudott megjelenni, lánya vette át helyette a díjat, majd öt hónappal később, 1982. augusztus 12-én meghalt. Bár utolsó munkája a Nyárutó tévéfilm volt Myrna Loy-jal, érdemes Az aranytó Norman-jeként emlékezni rá, aki egy polcra kerülhet az Érik a gyümölcs, a Tizenkét dühös ember vagy a Volt egyszer egy Vadnyugat főszerepeivel. Az aranytóban összeért az ikon és az ember, megbocsátást nyert megannyi gyengeség. A lányával való kései egymásra találás felemelő zárlatot adott a hősöktől tűzdelt karriernek: miután Henry Fonda minden társadalmi problémát megoldott, ideje volt a saját háza táján is rendet raknia.
