Mindenki a saját filmjének főszereplője kíván lenni, de meg tudnánk-e birkózni a felismeréssel, hogy ez valóban így van?
Mármint nem a trendi main character energyt értve ezalatt, hanem a rádöbbenést önnön létélményeink hamisságára. Alberto Vázquez spanyol képregényalkotó, illusztrátor és filmrendező a Goya-díjjal kitüntetett , tíz évvel ezelőtti animációs kisfilmjét kibővítve elkészítette a maga Truman Show-ját, amelyben az átélt valóságokról, a csalóka percepciókról, és lényegében az élet értelméről elmélkedik. Míg azonban az univerzum titkainak felfejtése mintegy 10 perben frappáns és velős, addig a másfél órásra duzzasztott verzió több okból veszít az erejéből.
Vázquez saját rajzos történetei nyomán olyan rövid- és egészestét animációs filmeket írt és rendezett, mint a Birdboy (2011) – és az ez alapján készült Pszichonauták - Az elveszett gyerekek (2015) –, a Homeless Home (2020), a Háború az egyszarvúak ellen (2022), illetve a Decorado (2016). Utóbbi főszereplője Arnold, a munkanélküli egér, akinek halmozódó problémái és életközepi válsága mellett rögeszméjévé válik, hogy egy fiktív valóságban él: világa egy csodálatos színpad, szánalmas szereplőgárdával.
A Decorado (2025) bizarr, egzisztencialista felnőttmese arról, milyen abszurd a létezésünk egy olyan rendszerben, amelyet nem értünk teljesen, mégis szerves részei vagyunk. Vázquez antropomorf állatkarakterei a fantasy világába kalauzolnak bennünket, ahol viszont az igazi életünk nagyon is aktuális és összetett problémái ütik fel a fejüket: a bizonytalanság, a szociális egyenlőtlenség vagy a kapitalizmus néha megfoghatatlan, elvont fogalmaknak tűnnek, holott nap mint nap együtt élünk velük. A spanyol művész jellegzetes stílusa és az animáció műneme lehetővé teszi, hogy távolságtartással, ugyanakkor erős szimbolizmussal beszéljen többek között a munkanélküliség, s ezzel összefüggésben a vállalati monopóliumok okozta károk kérdéséről. Szatírát, szürrealizmust és fekete humort ötvözve vezet rá minket a bizonyosságaink relativitására és törékenységére, jól körülhatárolt szerepeink mesterségességére, ezzel együtt pedig a szabadság, a szabad akarat és a determináció kifejezéseinek homályosságára.
A rendező korábbi, ugyancsak pesszimista felhangú filmjei sem voltak mentesek az erőszaktól és a társadalomkritikától: a Pszichonauták főszereplői cserbenhagyott, drogoktól és elnyomástól szenvedő iskolások, a Homeless Home az elvándorolt, majd hazatértük után a felemésztő változatlansággal és agresszióval szembesülő „emberek” frusztrációját dolgozza fel, a Háború az egyszarvúak ellen pedig már címében megadja a fő konfliktusát. Mindez azonban nem indokolatlan terror, hanem az a fajta, amely a rendszerbe ágyazódott, gyakran láthatatlan vagy normalizált – a Decorado az Arnold lakóhelyét birtokló, városát leuraló multicégen és annak oligarcháján, valamint a számos tengődő vagy egyenesen kitaszított szerencsétlen túlélésért folytatott küzdelmén keresztül beszél az intézményesített atrocitásokról.
Lényegében adja magát, hogy egy ilyen kilátástalan szituációt álomnak tituláljunk: Arnold képtelen elhinni mindazt, ami vele és körülötte történik, s egyre nagyobb a gyanúja, hogy szenvedésének oka és helyszíne pusztán dekoráció. Kétségeiben közeli barátai is megerősítik, akikkel azonban röviddel ezután „véletlen” tragédiák történnek. A nézőben persze nincs dilemma: Vázquez már a fellebbenő függönyöket kísérő zenei nyitánnyal egyértelműsíti, hogy Arnold fixációja jogos, a kérdés csak az, sikeres lesz-e a missziója. A sitcom-hanghatások és a nézői reakciók bevágása, a diegetikus és a képen kívüli zene váltakozása, a negyedik fal lebontása, az eltúlzott mimikák, illetve a film-a-filmben-megoldások mind a műviség érzetét hangsúlyozzák, ami vizuálisan rendkívül izgalmas, ám a főszereplő zaklatottságát gyengíti, hogy nincs egyedül a konstruáltsággal kapcsolatos aggályaival.
Ez pedig csak az egyik gond az egészestés változattal: a tízperces előzmény rövid szkeccsei magukon hordozzák a fentebb említett formanyelvi és műfaji játékokat, emellett egyszerre szellemesek, tragikusak, ebből kifolyólag dinamikusak – csattanósak, mint Örkény groteszk egypercesei. Ez az epizodikusság a nagyjátékfilm esetében is megmarad, mintha csak reklámok szakítanák meg a műsoridőt, noha a jelenetek kibővítése lapossá tette az egyes dramedy-részeket. Ahogy Arnold szorongásában társakra lel, elvész elhagyatottságának ereje, pedig magányos őrülete további mélységet adhatott volna a narratívának. Ugyanez igaz a többi szereplő térnyerésére is: Arnold nejéhez szó szerint mellészegődik a depresszió, s Maria privát küzdelmei egy új, párhuzamos és férjéhez képest más jellegű cselekményszálat szolgáltatnak, pedig egy ennyire individuumra építő, tudatfilmes értelmezést magában hordozó történet koherensebb és hatásosabb lehetett volna, ha kizárólag Arnoldra összpontosít. Mindemellett mintha Vázquez megalkuvóbbá válna: korábbi munkái már-már egy mizantróp állításait fogalmazták meg a kilátástalanságról, az elveszettségről és a züllöttségről, és bár a Decorado vége sem kecsegtet szemernyi reménnyel sem, közben karakterrajzai ilyen játékidőre szétszálazva messze túl unalmasak.
Így hiába az érdekes koncepció, a Decorado nem tud maradéktalanul élni az egészestés verzió lehetőségeivel. Ennek ellenére mutatós, alapvetően okos és elgondolkodtató darab, amelyben a baglyok nem azok, amiknek látszanak.
