Amikor egy forgatókönyv szerzői azt mondják a saját alapötletükre, hogy tiszta hülyeség, semmi értelme és nem megy sehová, aztán ezen felbuzdulva mégis filmet készítenek belőle, akkor azért nagyjából lehet sejteni, hogy mennyire lesz érdemes azt megnézni.
Merthogy a Gail Daughtry and the Celebrity Sex Pass szerzői, David Wain és Ken Marino elmondásuk szerint pont így voltak a saját ötletükkel, amikor valamikor a '80-as években felmerült bennük. Azóta mindketten elég kiterjedt, ha nem is különösebben emlékezetes munkásságot hagytak maguk után. Wain rendező kreditjei – amiket általában Marino színészi munkája kísér – között vannak egész jó tévés produkciók (pl. a Partiszervíz színész módra, az Új csaj egyes részei, a John Oliver-vezette Last Week Tonight bizonyos szegmensei stb.) és közepes mozifilmek, leginkább vígjátékok, ez utóbbiak közül talán a legismertebb (azóta két spin-offot is kapott) a Wet Hot American Summer (ami talán minden idők legszörnyűbb, egyéb címekből összeollózott magyar címét kapta, nevezetesen: Gyagyák a gatyában, azaz tudom kit fűztél tavaly nyáron).
Visszatérve a már említett alapötletre, vagyis a címbéli, hírességgel való szex-engedélyre – minden bizonnyal szórakoztató és vicces lehetett anno, a nyolcvanas években, csak hát azóta már nem éppen mainak és alig ismertnek számító Jóbarátok is bőven végigjátszotta ezt az ötletet, amennyire lehetett, és a Gail Daughtry nem is igyekszik semmi értelmeset hozzátenni ehhez a gondolatmenethez.
Mert ugye ez a következő: a kisvárosi Gail és diákkori szerelme, Tom az esküvőjükre készülnek, amikor egy beszélgetés során felmerül közöttük ez a bizonyos engedély, vagyis hogy mindketten választhatnak egy hírességet, akivel ha lehetőségük adódik, minden következmény nélkül lefekhetnek. Tom számára ez a pillanat el is érkezik – na nem az eredetileg kijelölt Tilda Swinton, hanem a kisvárosba látogató Jennifer Aniston személyében (hogy azért senki ne felejtse el igazán, hogy ezt az ötletet már eljátszotta ő is), akire Tom hirtelenjében lecseréli az „engedélyét”, és gyorsan be is váltja azt. Az ősnaíva Gail persze nem gondolta komolyan a gondolatkísérletet, jól el is keseredik, és a kötelező kisebbségi és meleg, de legalábbis biszexuális legjobb barát Otto (Miles Gutierrez-Riley) unszolására el is utazik Los Angelesbe, hogy felkeresse a saját „engedélyezett hírességét”, Jon Hammet, és kiegyenlítse a számlát vőlegényével.
Ha valamit a Gail Daughtry erényei közé lehet sorolni, az az, hogy a forgatókönyv történései innentől nagyvonalakban követik az Óz, a nagy varázsló sztoriját, ezzzel viszont legalább nem vagánykodik a film. A legtöbb nézőnek talán csak akkor fog feltűnni igazán a hasonlóság, amikor a piros cipellős kansasi lány négy mihaszna segítőjével végre odaállhat Jon, a „nagy varázsló” elé, hogy aztán valami mondvacsinált tanulsággal távozzon tőle. Így már csak az a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség volt erre az omázsra, amikor egyébként semmi átfedést nem látni a Mad Men sármosan öregedő egykori Don Draperje és a mesebeli imposztor, vagy éppen a Gyáva Oroszlán, a Bádogember, a Madárijesztő, valamint Gail segítői között.
Ez utóbbiak közül nem is nagyon lehetünk biztosak, hogy melyikük kit akart reprezentálni, mert ugyan mindegyiküket ugyanúgy egy-egy szóban lehet jellemezni, mint a nagy klasszikus eredetiben, de nem nagyon derül ki, hogy a bukott paparazzi, Vincent (Ken Marino), aki mindig magával hordoz egy filmtekercset például a gyáva vagy az eszetlen, az önbizalom-túltengésben szenvedő sztárügynök-segéd Caleb (Ben Wang) vagy éppen az önmaga kiégett paródiáját játszó John Slattery pedig ezek után L. Frank Baum melyik karakterének feleltethetőek meg. Egyedül Dorothy Gale, akarom mondani Gail Daughtry segítőjének megfelelője a biztos – bár Totó, a kis fekete kutya helyett szereplő Otto személye ebben a kontextusban talán nem is annyira vicces, mint amennyire szánták.
Sajnos, ez utóbbi kijelentés igaz a film egészére is, hiszen minden megbocsátható lenne egy ehhez hasonló harsány, stoner-komédiának is beillő, sztárcameókkal teletűzdelt, láthatóan alig valamit akaró vígjátéknak, ha vicces lenne. De a humor legtöbb esetben elképesztően kiszámítható, kezdve a „marveles” elmeséljük-mi-történt-velünk-mert-az-majd-viccesé-teszi-típusú poénoktól (lásd: „Jaj, ne, Weird Al Yankovic gépfegyverrel támadt ránk!”), a „szende kiscsaj véresen bedühödik”-kontraszton át a teljesen értelmetlen, pármásodperces híresség-szereplésekig. Ez utóbbiak adják talán a film legizgalmasabb részeit, szóval ezeket nem lőném le, más igazán szórakoztató nem nagyon akad.
Ha mást nem is, azt ugyanakkor el lehet mondani a Gail Daughtry-ról, hogy a szereplői látványosan jól érzik magukat, úgyhogy a forgatás biztosan szórakoztató lehetett. Zoey Deutch játéka pedig valamennyire még élettel és személyiséggel is képes feltölteni a Hammre éhes vidéki lány figuráját. A mellette felsorakozó szereplőgárdából pedig külön érdemes kiemelni a Fehér Lótusz olasz szezonjából ismerős Sabrina Impacciatorét, mert ő olyan mértékű, egyedi és szórakoztató ripacskodással játssza el a világuralomra törő maffiafőnököt, Ludovicát, hogy egymaga élvezhetővé tesz minden jelenetet, amiben szerepel.
Másképp azonban egy jó két évtizeddel elkésett, gyengus stoner-film utánérzést kapunk, egy kis Ózzal és sok hollywoodi önfényezéssel fűszerezve, amiben csak a szereplők szórakoznak önfeledten, és amiben egyedül Jon Hamm mindenkori szexepilje a valódi.
