Egy különös lény, egy entitás szörnyű tettekre sarkall embereket. Vagy épp az volt a bestiális, ahogy addig éltek (és ahogy mi mindmáig élünk)? Fliegauf Bence ismét a tudattalan életünkre gyakorolt hatását vizsgálja.
Fliegauf még az általánosságban széttartó magyar filmes palettán is különleges alkotói pályát épít. A szokásosnál is sokszínűbb, műfajilag és tematikailag is rendkívül eklektikus pályáján megfért egymás mellett a Rengeteg és a Dealer passzázsdramaturgiája, a Womb minimalista sci-fije és a Csak a szél szociális mélyfúrása is. Egy központi kérdés azonban minden műben megjelent: miért teszik azt az emberek, amit? A rendező erős pszichológiai érdeklődéssel rendelkezik, épp ezért meg akarja érteni a társadalom tagjainak viselkedését, döntéseik mozgatórugóját. Soha korábban nem volt olyan egyértelmű ez az indíttatás, mint a Jimmy Jaguár esetében. A mostani film ugyanis számtalan oldalról próbál választ találni arra a kérdésre, hogy mi lehet az a démon, ami gyilkosságra sarkall ártatlan embereket.
Azzal indulunk, hogy Balfi Marci (Peer Krisztián) és Tojás (Major Erik) megölnek egy embert, akiről később kiderül, hogy háborús bűnös volt. A fiatalabb tettes a rendőrségen azt mondja az őt kihallgató Katalinnak (Balla Eszter), hogy egy démon, Jimmy Jaguár – vagy ahogy ők hivatkoznak rá, Dzsé – szállta meg őket és irányította tetteiket. A következő években többen is hasonló befolyásra lesznek figyelmesek: Léna (Jakab Juli) párkapcsolatot kezd az entitással, két fiatal lány (Sólyom Alíz, Kizlinger Lilla) a testébe zárná azt, és persze a média is kapva kap a szaftos történeten. De vajon mi köti össze ezeket az embereket, és meghatározható-e, mit akar Dzsé?
Fliegauf filmjének több olyan alkotói, elsősorban formai döntése van, ami a nézők egy jelentős részét elidegenítheti. Egyrészt az életműben megszokott töredezett elbeszélői szerkezetet most egy áldokumentumfilmes keret fogja össze: a Jimmy Jaguár során egy stábot követünk, amely próbálja feltérképezni a jelenséget, az azt övező kulturális reprezentációkat. Fliegauf műveinek visszatérő eleme az elidegenítés, legyen szó a forma szándékos fésületlenségéről (Rengeteg-filmek) vagy épp a képi világ ridegségéről és a téma tabudöntögető mivoltáról (Womb). Ám míg a korábbi művek esetén helyenként jogosan érhette ezeket a döntéseket a manírosodás vádja, a Jimmy Jaguárnál azt éreztem, hogy a szokatlan elemek épp hogy segítik a téma feldolgozását. Ugyanis egy nagyon fontos adalékot behoznak a történetbe: a humort. A Jimmy Jaguár talán a rendező legjátékosabb filmje, ami végig jól egyensúlyozik a komolyanvehetőség és az alapszituációból fakadó abszurditás között. Ennek a csúcsa egyértelműen Jakab Juli karaktere, aki teljes komolysággal képes beszélni arról, hogy ő párkapcsolatba kezdett Dzsével, és a gyerek, ami a hasában nő, az entitásé, csak a sperma származik mástól. Színészileg nagyon érzékeny egyensúly a komolyanvehetőség és a paródia egyensúlyban tartása, de Jakab Juli mellett például Balla Eszter is tökéletesen ráérez. A formanyelvet nagyon sok fésületlenség jellemzi, az alkotók helyenként meg sem próbálják palástolni az alacsony költségvetést. De ez nem feltétlenül baj, sehol nincs kőbe vésve, hogy minden filmnek az uralkodó ábrázolási trendeket kell követnie. A Jimmy Jaguárban szubtilisen jelen van egyfajta elutasítás a fennálló rendszerrel szemben, és ez jól is áll neki.
És ahogy a rendező filmjeiben többször, most is nagy szerephez jutnak az amatőr szereplők, de ebben az alkotásban a korábbiaknál is hangsúlyosabban. Főzy Vilma, Feldmár András, Bánki György és Gulyás Márton is maga fikcionalizált változatát hozza, ugyan más névvel, de megtartva jellegzetes manírjaikat. És persze az sem meglepő, hogy ezek a figurák elsősorban az ügy feldolgozásának különböző módozatait jelenítik meg: a film általuk teszi fel a kérdést, hogy miként kezel egy ilyen esetet a pszichológia, a pszichiátria, a rendvédelmi szerv, vagy épp a mainstream média. Ennyire ismert, a kamerák előtt is rutinosan mozgó embereket szerepelteni mindig kétélű fegyver, hiszen egyrészt valóban kiismerik magukat a nyilvánosságban, másrészt viszont nehéz ezeket a manírokat a filmvásznon nehéz erőlködés nélkül hozni, Fliegauf rendezői eszköztárának azonban az amatőrök instruálása az egyik leghatékonyabb eleme.
A történet vége felé egyre gyakrabban merülhet fel bennünk a kérdés, hogy mi pontosan Dzsé, mit akar nekünk mondani a rendező vele, általa. Ebből a szempontból a film legeleje és legvége nyújthat kapaszkodót. Mind a szerb háborús bűnös, mind a pedofil cselekményeket eltussoló intézményvezető (őket öleti meg az emberekkel a démon) esetében felfigyelhetünk arra, hogy Dzsé olyan embereket büntet a tetteivel, akik nagyon is rászolgaltak arra. Ezzel mintha a rendező egyúttal azt is mondaná, hogy bár a kortárs diskurzusokban divat démonizálni a tudattalant, egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben rossz, ha az ösztöneinkre hallgatunk. Ha ugyanis egy olyan társadalomban élünk, ami az alapvető normákat és erkölcsi határokat is semmibe veszi, sokszor épp az intuíciónk, a természetfelettivel való kapcsolatunk mutathatja a helyes irányt. Emellett Jimmy arra is utal, mintha ezt az egész országot valami hasonló entitás fertőzné meg. Ez az utolsó jelenetben válik világossá: kiderül, hogy az elemelt történet és a különös forma ellenére ez a film nagyon is a kortárs valóságról akar beszélni, a humor és a komolyság egyensúlyához hasonlóan a film egyszerre végtelenül pesszimista ezzel a mérges szellemmel kapcsolatban – de közben valahol mélyen optimista is, hiszen azt mondja, hogy alapvetően nem velünk, emberekkel van a baj, hanem van valami, ami megmérgez minket.
Különös film a Jimmy Jaguár, nehéz a klasszikus fogalmaink szerint értelmezni, de az biztos, hogy ha ráhangolódik a néző, izgalmas gondolati irányokba veheti. Ezzel együtt autonóm műként több helyen is megbicsaklik. Egyrészt részben elkészülési körülményei (dokumentumfilmből született az ötlet, majd sorozat volt a terv, még a film elején is szerepel az „első fejezet” felirat) miatt a szerkezet nemcsak fragmentált, hanem helyenként tartalmilag következetlen is: vannak történetszálak (például a két fiatal lányé), amelyek bekerülnek a filmbe, majd igazából sehová nem futnak ki, illetve a film kezdése is nagyon döcög, a végkifejlet pedig túlságosan hirtelen, és logikailag sem indokolt, a néző azt érezheti, hogy ez alapján bármelyik ponton befejeződhetett volna a történet. Ami tehát a formát tekintve tudatos széttöredezettség, az tartalmilag sokkal inkább hiányosságként jelenik meg, a rendező nem mindig tudta céllal rendelkező narratívába rendezni sajátos ötleteit.
Épp ezért minden bizonnyal Fliegauf Bence életművében sem jelentős filmként fogunk hivatkozni a Jimmy Jaguárra, sokkal inkább lábjegyzet lesz ez az intézményrendszer viszontagságai közepette jobb sorsra érdemes rendezőtől. Ezzel együtt van benne annyi izgalmas gondolat, hogy ne legyinthessünk rá egyszerűen.
