Lehet, hogy ultramodern telefonokkal rögzítették ezt a filmet, a leghátborzongatóbb dolog benne mégis egy 122 éves vers 110 évvel ezelőtt rögzített változata.
Zombifilmet csak társadalmi allegóriaként érdemes forgatni, így van ez már George Romero óta, és így volt ez 2002-ben is, amikor Danny Boyle és Alex Garland megcsinálták a 28 nappal későbbet. Ha magával a filmmel nem is, de a kiüresedett Londonban egyedül bukdácsoló Cillian Murphy képével mindenképp beírták magukat a filmtörténetbe – sietett is a Fox, hogy aprópénzre váltsa a remek premisszát öt év után a 28 héttel későbbel, aztán évekig semmi. Stílszerű lett volna, ha kibírják 2030-ig, hogy elsüssék a 28 évvel később címet, de legalább visszatért az eredeti film rendezője, forgatókönyvírója és operatőre is. Mondjuk utóbbi, az egyébként pionírnak számító Anthony Dod Mantle hozott legalább egy olyan döntést, ami nem mindig vált az új alkotás előnyévé: ahogy a 28 évvel később PR-anyagaiban unos-untig szajkózták, a film mobiltelefonokkal készült, ráadásul mindjárt többel is. Tény, hogy a 2002-es első rész is amiatt volt – részben – érdekes, hogy az akkori legolcsóbb és leggyorsabban mozgatható technológiával forgattak, ezzel jócskán kitűnve a digitalizálódással épp csak barátkozó zsánerfilmek közül, de az új film egyes nagyon gyors beállításainál bizony átesnek a ló másik oldalára talán az alacsony záridő miatt, és a mozgásérzet helyett csak a kapkodásérzet marad meg, aminél még a motion blur is jobb, kinematografikusabb, mozisabb élményt keltene.
Forgatókönyv terén is merészek az alkotók, a zombifilmes máz most egy kettes osztatú felnövéstörténetet takar, aminek az első fele az apával szóló viszonyról szól, a második fele meg az anyához kötődik. Egy kis, már-már idillien premodern körülmények között élő skót szigeten vagyunk, amit egy vékony, csak apálykor látható átjáró választ el a Brit-szigettől (ami egyébként a előzmények óta totális karanténban van – ezt csónakokon cirkáló különféle európai fegyveres erős garantálják). A főszereplő egy tizenéves fiú, Spike (Alfie Williams), aki vadászó-gyűjtögető apjával (Aaron Taylor-Johnson) és beteges édesanyjával (Jodie Comer) él a szigeten, és most nagy napra ébredt: az apja beviszi a nagy szigetre, hogy essen át a nagy beavatási rítuson, ami nemcsak az első kirándulást jelenti ezen a veszélyes terepen, hanem az első zombiölést is. A dolgok nyilván nem mennek olyan flottul, mint ahogyan a túlbuzgó fater tervezi, de a srác rádöbben valamire, ami miatt a film második felét egy hasonló úton tölti, csak immár rossz bőrben lévő édesanyjával.
A 28 évvel később csurig van alig rejtett filmes és más kulturális idézetekkel, ezek közül egyeseket nagyon brechti módon használnak az alkotók, hogy ki-kizökkentsék a nézőt, akinek egyébként sincs könnyű dolga, hiszen sokszor kimondottan filmszerűtlen, inkább klipszerű vagy videójátékos esztétikájú alkotásról van szó. Még a zombik, pardon, a „dühvírus” által fertőzöttek is egy videójáték ellenségklasszifikácikójára vagy -kasztjaira hasonlítanak: vannak a „kövér lassúak”, a „sovány gyorsak” (mindegyikre megvan a megfelelő skill tree, amit használni kell), és van a „level boss”, akit Alfának hívnak, és kiderül, hogy a lábai közt lógó zombifalloszt használni is szokta. Bizony, ezek a fertőzöttek azért vannak még mindig életben 28 évvel később, mert szaporodnak.
Maga a kis sziget is idézet: Lindisfarne-ra hajaz, ami a skótok szent szigete, és a kelta kereszténység egyik idilli központja volt, mielőtt a vikingek feldúlták. Fel is bukkan egy ilyen viking a filmben: egy partra sodort svéd katona, Erik, aki a Brexiten, bocsánat, víruson túli Európa képviselője, egy olyan világé, amelyik még ismeri modernizmus legfontosabb vívmányait: a lőfegyvereket, a mobiltelefonokat, az autókat, és a plasztikai sebészetet. Sajnos azon a pár vicces párbeszédrészleten kívül nem igazán használják fel az alkotók sokra ezt a kontinens és sziget között 28 éve tátongó szakadékot, pedig nyilvánvaló, hogy a franchise harmadik filmje leginkább a be/kivándorlás, illetve a Brexit allegóriája akar lenni (a mózeskosaras bibliai áthallásokról nem is beszélve).
A film legerősebb vendégszövege viszont a bevezetőben említett Kipling-vers, a Boots (Csizmák) 1915-ben, Taylor Holmes színész által elszavalt változata, amit még tíz évvel ezelőtt is használt az amerikai haditengerészet a katonái kiképzésére, hogy azok kibírják az esetleges fogságot és kínzást. Érdemes önmagában is meghallgatni, hátborzongató élmény, a film képei már rég leperegtek retinánkról, míg ez a menetelős kántálás még napok óta is visszhangzik a fejünkben. Chris Gill vágó ráadásul tényleg bátran, régi felvételeket kannibalizálva videóklipesre montírozza az említett szekvenciát, amitől az egész kétórás film mintha egy másfél perces előzetesnek a kibontott változata lenne.
Kimondottan üdítő, ahogyan lavíroznak a vizuális és történetmesélős klisék között, hátha sikerül egy újszerű, kielégítő végeredményre jutniuk; szimpatikus, hogy egy elszigetelve felnőtt kisfiú szemével fedezzük fel azt, hogy milyen lehetett az a világ, ami végképp elveszett a vírus miatt: az ő ártatlansága kell ahhoz, hogy a zombifilmes beidegződéseken túl is megpróbáljuk vele együtt értékelni az életigenlést, s az apai katonamentalitás helyett – vagy pontosabban amellett – az anyától örökölt emberiességet és pietát is vezérelvvé tegyük. Viszont egy adott ponton annyira eldobják a sulykot, hogy onnantól már nehéz komolyan venni a filmet és annak feltételezett üzenetét. Igen, a szülésjelenetről van szó. Utána pedig már minden csak a bizarrság-faktort tudja fokozni, pl. a náci halálorvosra hasonlító, trumpnarancsszínre jódozott, mégis a tudomány egyetlen racionális képviselőjeként tündöklő Ralph Fiennes és csontszobrai, de a filmet megkoronázó koponyaelhelyezés is. Jó nagy cápa volt, mégis sikerült átugrani.
Megsüvegelendő Boyle és Garland abbéli igyekezete, hogy nem elégedtek meg a tegnapelőtti zombitokány újramelegítésével, hogy bátran kommentálják a világban zajló folyamatokat, és hogy nem akarnak betagozódni a szépelgő-klasszicizáló zsánerfilmes szürkeségbe, de úgy érzem, hogy most érdemes lett volna visszavenni épp egy picit az agyzsibbasztásból. Nem egy zombi-, hanem egy hangyafallosznyit.
