Dagur Kári legújabb filmjére az ember nem tud nem elvárásokkal beülni. Egyrészt azért, mert a Nói, az albinó-val már 2003-ban felállította a mércét Kolozsváron (az akkor még picinyke TIFF fődíjasaként), másrészről pedig az izlandi mozi varázslatos világával szemben táplált rokonszenvünk miatt. Sajnos, amint az „elvárásos” filmek esetében lenni szokott, csalódnunk kellett.
A The Good Heart az eddigi legnagyobb költségvetésű, angolul beszélő izlandi film, melyen leginkább ez a költségvetés és univerzalitás érezhető. Az egzotikust mintha felülírta volna a kommersz, és ezt a film összeszedettsége, egységessége is jelzi, ami ezúttal még hangsúlyosabb, mint a Sötét lóban. Az eklektikusság jellemző a legtöbb fesztiválfilmekre, éppen ezért kicsit kiábrándító a Kári legújabb filmjének fordulatoktól mentes, pihentető szkriptje. A film egy mitikus New York-i bár (figyelem: nem kocsma, neadjisten kávézó vagy cukrászda) szívbeteg tulajdonosának és egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után megvilágosodott fiatalembernek a barátságát írja le, amelyben természetesen az egyes események szimbolikus töltetet kapnak. A két szereplő a kórházban találkozik, és kapcsolatuk azután kezd elmélyülni, hogy a család-, utód- és barátnélküli Jacques eldönti: Lucasra hagyja a lokált. Az esetlen ifjoncot megpróbálja saját ízlése szerint alakítani, nemcsak a külcsínt, de a világnézetet, a viselkedésmintát is ráerőlteti – nem beszélve arról, hogy a feleséget is kinézte már neki. April, a menesztett stewardess azonban erőteljesebb hatással van Lucasra, veszélybe sodorva ezzel a nevelés sikerességét. Az eredeti tervet azonban nem a lány, hanem a kacsa borítja – Jacques azonban nem szív.
A film érzékletesen szemlélteti a férfi és női világ közötti szakadékot, a bártulajdonos szerint egy ilyen helyen nincs mit keressen egy nő, elvégre e szent helyre – melyben nem lehet több 13 embernél, olyan mint Jézus és az apostolai – azért térnek be a férfiak, hogy meneküljenek asszonyaiktól. Jacques világa lineáris világ – a lokál bármi áron tovább kell éljen – melybe Lucas be tud illeszkedni, azonban April, a nő, a káosz archetípusa, megbontja ezt a napi rendszerességgel ismétlődő rítust. E világ szisztematikusságának megbontására amúgy Lucas is tesz néhány kísérletet, tanítója azonban gyorsan elfojtja benne az érzéseket – tudatosítva benne, hogy ugyanannak a „világnak” a megélői.
A két, egymástól eltérő személyiség találkozása John Schlesinger Oscar-díjas Éjféli cowboy-át juttatja eszünkbe, ám Kári filmjének univerzalitása akár Balzac Rastagnicját is beemelheti értelmezési horizontunkba. Jacques, aki az örökbe fogadott csavargónak nemcsak megjelenését, de lelkivilágát, viselkedését is próbálja meghatározni – saját képére formálván azt – tulajdonképpen nem altruizmusról, hanem beteges nárcizmusról tesz tanúbizonyságot. Cselekedete azonban pszichológiailag motivált, ugyanis a másfél órás film egy elnyújtott „utódnemzési aktust” dokumentál: Jacques így akarja továbbörökíteni eszméit, tehát önmagát. A mester–tanítvány viszony azonban itt is megfordul, Lucas az, aki egy akaratlanul is nemes gesztussal, szívét-lelkét hátrahagyva teremtette meg a saját eszméinek a perpetuitását.
Lucas és a kacsa sorsának párhuzama (Jacques Lucast saját ideológiájával „tömi”, a kacsát válogatott finomságokkal) kicsit szájbarágósra sikeredett, ami jócskán lefarag az esztétikumból, így Kári filmje nem produkálta a legragyogóbb fénylobbanást a Supernova szekció filmjei között. A film, akárcsak a főszereplő, jó szíve ellenére tartalmaz negatívumokat – ahogy Jacques szíve egyre nehezebben pumpálja a vért, úgy nehezedik a film lüktetése is. A naturalista-realista elemek, melyek kezdetben üdítően hatnak, a szentimentalista történet vége felé közhelyessé válnak, amit még jobban beárnyékol a film végkifejletének kiszámíthatósága. A remek filmezés, fényképezés és beállítások azonban nem tudják felülírni a történetet, így Kári filmje – Brian Cox remek főszereplése ellenére – csak egy marad a TIFF-filmek között. Szórakozásra tökéletes, katarzisra azonban már kevésbé.
Még vetítik: május 30., vasárnap, Echinox szabadtéri mozi, éjfélkor.
