Az Ősi ösztön plüsspuha házikedvencből habzó szájjal arcokat letépő fenevaddá zülleszti legszorosabb evolúciós hozzátartozónkat, mindezt pedig még vállaltan primitív majomsploitationként is kifejezetten ambíció nélkül, fekáliahajigáló igénytelenséggel teszi.
A törzsfejlődésben összeforrt múltunknak és a közös ősnek köszönhető közeli rokonság a csimpánzokra nézve lényegében a biológiai és a hollywoodi nepotizmus beérett gyümölcsét jelenti. A természettudomány és a széles popkultúra terén is kimagasló reputációjú főemlősök megítélése az oktalan, kurkászó vadállat képétől az intelligencia, az érzelmi összetettség és a fejlett társadalmi szerveződés igényét mutató szőrös unokatestvérré szelídült, dacára a vadonbeli csimpánzháborúk jól dokumentált és megdöbbentő kegyetlenségének. Nem véletlen, hogy a filmkultúra százéves hagyományában sűrűn felbukkanó emblematikus majomszörnyek rendszerint a gigantikus gorillaként megjelenő King Kong különféle iterációiként tűnnek fel, míg a csimpánz karakterek és közösségek nem az ismeretlen természet vad iszonyatából táplálkozó horror forrásaként, hanem az emberi civilizációs defektusok allegóriájaként tartanak elénk tükröt.
A majmok bolygójának klasszikus disztópiájában a csimpánzok kasztja például a tudomány és a racionalitás letéteményese, a sorozat rebootjában pedig a majomvezér, Cézár történetét a shakespeare-i királydrámák színeivel festették újra. De akár Enyedi Ildikó hálóval befogott, állatkertbe hurcolt csimpánzait Az én XXI.századomban is nehéz másként olvasni, mint a kolonializmust szatirikus majomprespektívából láttató kritikát, a modern showbizniszt és Robbie Williams karrierjét feldolgozó Better Man pedig már egyenesen egy CGI-csimpánzkosztümbe öltöztette főhősét. A kortárs horrorok közül talán Jordan Peele Nope-ja emelt be elsőként egy csimpánz szereplőt, akinek a film a vériszamos történetén keresztül beszélt a kizsákmányoló szórakoztatóiparról és a látvánnyá válás traumájáról.
Az Ősi ösztönből azonban nem csak hogy minden ilyen jellegű narratív rétegeltség vagy formai innováció szikrája, de még a legósdibb műfaji hatásmechanizmusok ismerete, a minimálisan elvárható jóiparos nyers attitűd vagy a falig tolt irónia is hiányzik. Az egylövetű koncepció és a filmet előrehajtó slasher-dramaturgia önmagában ugyanis édeskevés egy emlékezetes csimpánzhorrorhoz, amiben az egyetlen kreatív mozzanat kimerül a kaszabolós rém kilétében. A négy főszereplő tinédzser lány és a körülöttük nyüzsgő srácok kanos kivagyisággal vetik bele magukat a hétvégi bulizásba a főszereplő lány siket apjának isten háta mögötti luxusvillájában, ahol a szimpla veszettségtől Michael Myerssé váló bomlott elméjű majom is lakik. Az ígéretes praktikus effektekkel és arcnyúzó gore-ral kecsegtető expozíciót követően azonban elfogy az ötlet és Johannes Roberts, a méltán alsó polcon felejtett B-horrorrendező a világon semmit nem tud kezdeni a megveszett jószág egyébként Stephen King-ihletésű, filléres alaphelyzetével. Pedig a talán legismertebb dobásában, a 47 méter mélyen című, szintén szögegyszerű klausztrofób cápás thrillerében egész találékony formai megoldásokkal és térszervezéssel volt képes megteremteni az egyszerre fullasztóan ránk záródó és a fagyos, sötét mélyvízi végtelenség-érzetet kiaknázó közeg atmoszféráját, miközben épp a cselekmény meglepő földhözragadtságával fecskendezett friss vért a mindenféle korcs elfajzásokat produkáló cápás horrorok műfajába.
Ezúttal viszont még ezt a minimumot sem ugorja meg. Az Ősi ösztön vonalvezetése is mondhatni letisztult és sallangmentes, és a fenevad elől ezúttal is jobbára egy szűk helyre, a medencébe zsúfolódnak össze a szereplők, viszont ezáltal végtelenül unalmas, repetitív és feszültségmentes marad a film. A karakterek a slasher-törvények szerint szép sorban, egymás után hullanak el, azonban az arcpirítóan sablonos szerepekre sikerült teljesen azonos kinézetű és sablonképességű lányokat castingolni, így nem hogy izgulni értük, de megkülönböztetni őket sem igazán lehet. Az alulfényelt és kivehetetlen események, illetve az általánosan igénytelen fényképezés és cselekményvezetés szintén nem könnyíti meg sem a logisztikai, sem az emocionális értelemben vett tájékozódást a karakterviszonyok terén. Roberts rendezésén végig érezni egyfajta szándékolatlan öniróniát vagy parodisztikus tónust, amit Ben, a csimpánz digitális mimikát praktikus effektekkel vegyítő megjelenése csak még inkább fokoz és a horrort hatástalanító műfaji identitászavar felé mozdít el.
A hangnemek dilettáns keverését némileg tompítatná a tematikai játékosság vagy a slasherre jellemző szubtextus, a duplafenekű, áthallásos motívumhasználat, mint amilyen a fiatal lányokat sztalkoló késelős gyilkos egyidejű, ellentmondásos és szubverzív kapcsolata az erőszakhoz és a szexualitáshoz. Magas labda lehetne a cselekmény terét adó kőgazdag életmód kiforgatásának kontextusa is a luxusvilla falai közt pusztító primitív természettel, vagy az emberi, domesztikált rend és az állatias ösztönök kontrasztját is meg lehetne kaparni. Nem kell feltalálni a forró vizet, paradigmaváltó mélységeket feltárni és mindenáron megrendezni az állatos horrorfilmek Aranypolgárát (ami egyébként Spielberg Cápája, elévülhetetlenül), Roberts azonban még csupán árnyalatnyi mondanivalóval, a karaktereket legalább jelzésértékűen felskiccelő drámai megalapozással sem bíbelődik. Igaz, nem is ez volt a célja, de talán ez választhatná el az Ősi ösztönt az üres, lelketlen és uniform streamingminőség kárhozatától.
