Az uruguayi Fede Alvarez és az ír Lee Cronin után Sam Raimi most egy újabb feltörekvő horrordirektornak, a francia Sébastien Vaničeknek adott lehetőséget arra, hogy a Gonosz halott-franchise jól csengő márkanevét használva váltson magának jegyet Hollywoodba.
Szép dolog Raimitól, hogy ennyire a szívén viseli a fiatal filmesek szárnybontogatását, mert ez azt jelenti, nem felejtette el, hogy ő is indult valahonnan. Húszéves sem volt, amikor barátaival együtt, inkább poénból, puszta szórakozásból leforgatta a Within the Woods című rövidfilmet, a ma kultklasszikusként ünnepelt Gonosz halott prototípusát. Aztán jött a nagy áttörés: az 1981-ben bemutatott, fillérekből készített gonzó-opusz egy csapásra új fejezetet nyitott a horror történetében – csakhogy az üstökösként berobbant rendező nem elégedett meg ennyivel. A következő tíz évben trilógiává bővítette az eredeti, egyhelyszínes splattert, filmenként fokozatosan tolva el annak műfaját a vígjáték irányába. A Gonosz halott azóta megkerülhetetlen blockbuster franchise-zá nőtte ki magát – jóllehet Raimi és a sorozat sztárja, Bruce Campbell már csak produceri minőségben bábáskodik az újabb mozgóképes továbbgondolások felett.
A debütálni vágyó rendezőknek voltaképpen tehát nincs is annyira könnyű dolguk, hiszen vállukat egyszerre nyomja a legendás örökség és a saját szerzői víziójuk érvényre juttatásának ólomsúlya. A legfrissebb daraboldát levezénylő Sébastien Vaniček a francia horror-újhullám (New French Extremity) ifjú titánja, aki rögtön az első nagyjátékfilmjével, a Velencében megmérettetett Pókokkal magára vonta Raimiék figyelmét. Vaniček garasos költségvetésből született szörnyinváziós horrorja meggyőzően vegyítette az ízeltlábúak támadásából eredő paráztatást a kurrens társadalmi frusztrációkra való reflexióval – igenám, viszont egy Gonosz halott-filmnek elsősorban nem (csak) ijesztőnek kell lennie, hanem gusztustalannak, ráadásul a klasszikus trilógia pont azért örvend máig széles körű népszerűségnek, mert abba legfeljebb szubtextuális szinten szorult némi észszerűség. Fede Alvarez 2013-as rebootjával csúszott félre minden, onnantól ugyanis a franchise elkezdte túlzottan komolyan venni magát.
Trendes feltámadás – Fede Alvarez: Evil Dead / Gonosz halott
Egy „az eredetit senkinek sem kell bemutatni” típusú film remake-jének létjogosultsága mindig kérdéses. Sam Raimi, az eredeti Evil Dead-trilógiával dobbantó rendező ezt a létjogosultságot most produceri kredittel erősíti meg, de potyára: az új film teljesen „raimitlen”, márpedig más vonzereje nemigen lett volna.
Az esztelen gore-t az anyasághoz kapcsolódó félelmekkel házasító Az ébredés után a Gonosz halott: Égj! a családon belüli erőszak tematizálásával teszi morálisan/mentálisan még elviselhetetlenebbé a vérengzést. A francia Alice (Souheila Yacoub) egy amerikai famíliához, a meglehetősen rigorózus Price-ékhoz házasodott be. Férjével, Willel (George Pullar) korántsem felhőtlen a viszonyuk, a nő konkrétan bántalmazó kapcsolatban él, de erről még a hozzá legközelebb állókkal sem beszél. Egy heves civakodást követően a részeg és dühödt férfi meggondolatlanul volán mögé ül, majd halálos autóbalesetet szenved. A temetés napján a család a nagyszülők lepukkant, szinte rohadó házába vonul vissza, hogy megtartsák a halotti tort. Az addig szőnyeg alá söpört, most egyszerre felszínre törő ellentétek azonban igen rövidre zárják a megemlékezést, és hamarosan elszabadul a pokol. Mármint tényleg, a gyásztól összeroppant Price-ék ugyanis ezúttal a szokottnál is furcsábban viselkednek, aminek elsőként a család kutyája látja kárát.
Már csak az a kérdés, hogyan csöppennek bele a családi tragédiába a Necronomiconnal felébreszthető testbitorló démonok? Nos, Vaniček és Florent Bernard forgatókönyve nem sokat bíbelődik holmi rejtélyekkel, de legalább húz egy merészet: a film az ókorkutató Price nagypapa hátrahagyott hangfelvételével indít, amelyen elmondja, hogy a Bölcsek Köre (finom utalás A sötétség seregére) a rendelkezésére bocsátott egy nagy hatalmú tárgyat, amivel a Gonoszt vissza lehet küldeni a Pokolba. A végeláthatatlan öldöklés apropóját tehát itt a mágikus Kandári tőr (ami már az eredeti Gonosz halott óta a lore részét képezi) keresése adja – a Holtak Könyve pusztán szkennelt formában jelenik meg, istentelen sorait pedig senki nem olvassa fel teljes egészében. A sötétség seregét leszámítva eddig egyetlen Gonosz halott-film sem szakított ezzel a hagyománnyal – éppen ezért bosszantó, hogy Vaničekék logikailag borzasztó rosszul építik fel a „szentségtörést”.
Egy ilyen horrorban egyébként is időpocsékolás értelmet keresni, csak hát a két trancsír között ránk erőszakolt drámával az alkotók mégis ennek az ellenkezőjére kényszerítenek. A kibeszéletlen traumák, az elfojtott sérelmek így is, úgy is vérgejzír formájában robbannak, a nézők sem várnak mást egy veretes splattertől, akkor meg minek csépelni a szót. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy az újraindítás filmjei közül a mostani darab próbálja először érdemben visszahozni Raimi vásári akasztófahumorát – persze sikertelenül. A comic relief nagymama (Maude Davey) vagy a bohózatba illő temetés inkább a paródia határát súrolja, meg sem közelíti azt az aljas, bőr alá kúszó, kényelmetlen fekete humort, aminek az oltárán a Raimi-féle trilógia filmről filmre többet áldozott.
A Gonosz halott: Égj! Magyarországon a lehető legmagasabb, X-es korhatár-karikát kapta, vagyis kizárólag éjszakai vetítéseken csíphetjük el a mozikban. Az USA-ban úgy sikerült elkerülni a legszigorúbb besorolást, hogy egy komplett jelenetet kukáztak a vágószobában. Vaniček hozzájárulása a franchise-hoz enélkül sem egy könnyed piknik, szóval a műfaj kedvelői garantáltan elégedetten fognak felállni a székükből. Philip Lozano virtuóz kamerája előtt egy mosogatógép ajtajával verik felismerhetetlenre egy deadite fejét, méregdrága töltőtollal szakítanak be dobhártyát (méghozzá szuperplánban!), benzines fűkaszával beleznek, és ez csupán a jéghegy csúcsa. Kreatív mészárlásokban tehát ezúttal sincs hiány, bár az összképet némileg rontja, hogy itt-ott kilóg a CGI-lóláb. Hiába, a jó öreg kézműves megoldásokat semmi nem múlja felül.
Mindent összevetve a Gonosz halott: Égj! messze a legfárasztóbb epizódja a több mint négy évtizede – kisebb-nagyobb szünetekkel – futó sorozatnak. Mélyebb mondanivalóját előre megrágva tömi a szánkba, ügyetlen vicceskedései erőltetett majmolásnak hatnak, a végső leszámolás meg nyúlik, mint a rétestészta. Sébastien Vaniček megtette, amit tudott, nem miatta ment félre ez a bőrlehúzás – a franchise nőtt túl önmagán. A 2028-ban érkező Evil Dead Wrath után jó lenne, ha egy darabig senki nem akarna felolvasni a Holtak Könyvéből. Hadd nyugodjanak békében egy kicsit.
