Bár úton-útfélen összekötik Guy Ritchie nevével, a Gengsztervilág valójában meglepően keveset vonultat fel a Hollywoodba szakadt brit fenegyerek kézjegyszerű alkotói megoldásaiból. Az akasztófahumor máskor gyilkos tüze most takaréklángon pislákol, a történet pedig olykor családi szappanoperába torkollik, a bravúros színészgárda viszont menti a menthetőt.
Temzét lehetne rekeszteni azokkal az igényesen megvalósított, mégis közönségbarát bűnügyi sorozatokkal, melyek a brit alvilág ravatalfekete mélyére kalauzolnak (Top Boy, Peaky Blinders, Gangs of London), és akkor még nem is említettük a tényleg a Guy Ritchie nevével fémjelzett, tavaly debütált Úriembereket. Az Óvilágból Hollywoodba katapultált, de gyökereihez rendre visszataláló kultrendező tulajdonképpen sokadszorra zsákmányolta ki önmagát, hiszen 2019-es, azonos című nagyjátékfilmjének kétségkívül színpompás univerzumát tágította a sorozatformátum által megszabott határokig.
Gengszterisztokraták – Guy Ritchie: The Gentlemen / Úriemberek (Netflix)
Guy Ritchie a Netflixre forgatott azonos című sorozatverziót saját korábbi filmjéből. Azonban míg az Úriemberek a gyökerekhez való visszatérést jelentette a rendező számára, addig a belőle készült remake-széria csupán kaotikus karrierösszegzéssel kecsegtet.
A Netflix produkciója tökéletesen kiszolgálta mindazon nézők kívánalmait, akik újra fejest akartak ugrani a kerge félvilági kóklerektől, tréningnadrágos verőemberektől és füstös boksztermek zugaiban beszívva vigyorgó kiskirályoktól hemzsegő londoni kábítószerpiac kavargó mocsarába. A nyolc epizódból álló első évad kíméletlen akasztófahumora, fantasztikus hangulatteremtése és imádnivalóan szélsőséges figurái szinte Ritchie csúcskorszakát idézték – a nagyvonalú befogadó már-már elfelejtette, milyen hullámzó pályaívet írt le az elmúlt évtizedekben „az európai Tarantino” –, a forgatókönyv kisebb-nagyobb fésületlenségei (repetitív cselekményelemek, túlzott epizodikusság) ugyanakkor az ellenkező irányba billentették a mérleget. A második szezon mindenesetre gőzerővel készül, és rendezőnknek amúgy is terem még babér ebben a mezőnyben.
Ritchie – Ronan Bennett-tel, a Top Boy atyjával, valamint a Paramounttal összefogva – úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel, s tető alá hoz egy olyan gengsztersorozatot, mely egyszerre szólítja meg a trendi, nemzetközi sztárokkal teletűzdelt presztízs-produkciók törzsközönségét, valamint azokat, akik a vérbő brit bűnfilmekre gerjednek. Ez persze önmagában még nem volna ördögtől való elképzelés, az viszont már gyanús, ha egy tíz epizódból álló sorozatévadot rohamléptékben forgatnak le, majd sebtében be is mutatják – márpedig a nem épp fantáziadús című Gengsztervilág esetében pontosan ez történt. Még 2024-ben jelentették be, hogy spin-off széria készül Ann Biderman és David Hollander közismert amerikai bűnügyi sorozatához, a Ray Donovanhez. Csak októberben derült ki, hogy valójában önálló produkcióról van szó, melyhez illusztris sztárszínészek (Tom Hardy, Pierce Brosnan, Helen Mirren) egész garmadáját szerződtették. Az első csapó novemberben csattant el, az utolsó pedig idén márciusban, s az utómunkálatok befejezését követően szinte rögtön, négy nap múlva (!) kisképernyőre is került a végeredmény. Ha mindez még nem lenne eléggé vészjósló, több epizód forgatókönyve a felvételek során íródott, ami sajnos érződik is a kész sorozaton.
A történet középpontjában a professzionális „takarító”, Harry Da Souza (Tom Hardy) áll, aki szinte már emberemlékezet óta szolgálja a londoni alvilág egyik legbefolyásosabb klánját, a Harriganeket, illetve az idősödő családfőt, Conradot (Pierce Brosnan). Amikor a família ádáz riválisának számító Richie Stevenson (Geoff Bell) fia nyomtalanul eltűnik, a drogbáró gyanúja rögtön Conradra és gyermekeire terelődik. Harry ugyan mindent megtesz annak érdekében, hogy elejét vegye a kitörni készülő bandaháborúnak, a képlet jóval bonyolultabbá válik, amikor kiderül, hogy Richie gyermekét a pater familias kiszámíthatatlan, állatias ösztönöktől hajtott unokája, Eddie (Anson Boon) tette el láb alól. Sőt, hamarosan az is nyilvánvalóvá válik, hogy a birodalma kiterjesztésén fáradozó Conrad egyébként is szívesen tengelyt akasztana Stevensonnal, hiszen célja, hogy átvegye a londoni fentanilkereskedelem feletti irányítást, ehhez pedig régi haragosa hulláján keresztül vezet az út.
És persze rengeteg fontos karakter színesíti még a szereplőgárdát: a szeszélyes és labilis Conrad neje, Maeve (Helen Mirren), a Harrigan család valódi feje – afféle „női Jágó” –, aki a háttérből mesterien mozgatja a szálakat; a házaspár másodszülött fia, a férjként és apaként is kudarcot kudarcra halmozó, közben pedig múltbéli traumájával is viaskodó Kevin (Paddy Considine); a férfi vesztesnek született bátyja, Brendan (Daniel Betts), a helyi Fredo Corleone; illetve Jan (Joanne Froggatt), Harry boldogtalan felesége. Hosszasan folytathatnánk még a mellék- és epizódszereplők seregszemléjét, ám felesleges volna, hiszen az írók – a sorozatot kreátorként is jegyző Ronan Bennett, valamint partnere, Jez Butterworth – főként a sztárszínészek (Hardy, Mirren, Brosnan) karaktereit festik meg élénkebb árnyalatokkal, a többiek csupán hevenyészve felskiccelt vázlatok maradnak.
Ám nem is feltétlenül ez a karakterek legnagyobb problémája. A Gengsztervilág első két epizódját – a vezető producerek sorában is megtalálható – Guy Ritchie rendezte, de a sorozat igazából meglepően keveset vonultat fel a direktor kézjegyszerű megoldásaiból. Hol az a dévaj, parttalanul áradó, gyilkos fekete humor, mely az Úriemberek valamennyi epizódját vastagon belengte? Hová tűntek a kerge, agyzsibbasztó egysorosokat eregető, szeretnivalóan debil figurák, akikkel még a legképtelenebb szituációkban is képesek voltunk rokonszenvezni? A Hardy által egyébként kiválóan alakított Da Souza afféle nyers és precíz „közkatona” a Harrigan-dinasztián belül: a családfő „mostafiúként” tekint rá – amikor Maeve sugallatára épp nem akarja a hátába döfni a rozsdás bökőt –, Kevinnel pedig gyermekkori kebelbarátok, de mivel nem fűzi vérségi kötelék a munkaadóihoz, így mindig páriaként teng-leng közöttük. A megkeseredett, szálkás modorú, hátán egy kudarcos házasság mázsás terhét cipelő problémamegoldó épp akkor válna rétegzett, sokoldalúan bemutatott karakterré, ha megérlelődne benne az árulás – vagy legalább az alvilági bizniszből való kilépés – gondolata. Ilyesmiről azonban – sajnos – szó sincs, s bármennyire is menő és félelmetes egyszerre az egyszemélyes hadseregként előrenyomuló Harry, karakteríve olyan egyenes, mintha vonalzóval szerkesztették volna.
Conrad már egy fokkal érdekfeszítőbb figura, Pierce Brosnan ráadásul parádézik az ír gyökerekkel rendelkező, de önmagát tőrőlmetszett brit arisztokratának maszkírozó, neurotikus zsarnok szerepében. Felettébb szórakoztató, ahogy ez a határozottnak és agilisnek tűnő, de valójában csörgőkígyószerű neje kénye-kedvének kiszolgáltatott pojáca szembesül mozgástere korlátaival. Brosnan és a Maeve-ként a színről mindenkit lejátszó Helen Mirren munkájának élvezeti értékét ugyanakkor csorbítja, hogy az írók (ki tudja, milyen szándéktól vezérelve) idétlenül szélsőséges gesztusokkal vértezik fel, sőt olykor szinte már a karikatúra irányába hajlítják a karaktereiket, ami egyrészt azért problémás, mert a bűnbirodalom idős „uralkodói párjáról” van szó, másrészt a sorozat alapvetően komorabb tónusával sem egyeztethető össze.
Az sem javít a mérlegen, hogy bár szekérderéknyi karakter jár-kel a képernyőn, tulajdonképpen egyikük sem kecsegtet az érzelmi azonosulás lehetőségével. (Az Úriemberek-sorozat egyébként e téren is szöges ellentéte a Gengsztervilágnak.) Harriganék egy nemzedékeket keresztülszövő, ha úgy tetszik, „családi” kór áldozatai: a bírvágy és a romlottság a DNS-ükbe van kódolva, s ebből a fojtogató közegből kizárólag Jan – érdemtelenül kevés játékidőt kapó – karaktere jelent egyfajta kiutat: ő az egyetlen (mellék)szereplő, aki kvázi kívülállóként szemléli a família – illetve elsősorban Conrad és Maeve – végeérhetetlennek tetsző ámokfutását.
Azt, hogy a produkció egy tervezett spin-offból nőtte ki magát eredeti sorozattá, nem csupán a céltalanul ide-oda terelgetett, sokszor funkciótlan mellékfigurák sokasága jelzi, hanem az is, hogy az írók menet közben – szinte teljesen ötletszerűen – tematikai fókuszt cserélnek: míg az alapszituáció (a két londoni gengszterklán kiújuló, pusztító háborúskodással fenyegető viszálya) végzetszerű, leszámolásokkal és cselszövésekkel tarkított alvilági történetet sejttet, addig a háttérben lassacskán kirajzolódnak az olykor szinte már szappanoperába illő családi konfliktusok is, melyek többsége (Kevin feleségének önnön apja ellen folytatott bosszúhadjárata, vagy épp Richie kurta-furcsa „románca” Harry lányával) teljességgel felesleges, és semmilyen módon nem építi a cselekményt. A történetvezetés egyébként szinte tökéletesen kiszámítható: jószerivel minden bombasztikusnak szánt fordulat olyan érzetet kelt, mintha Bennették a forgatókönyvírói közhelyek nemzetközi kézikönyvéből rántották volna elő.
Az akciójelenetek ugyanakkor kiválóan megkomponáltak és stílusosak: literszámra folyik a paradicsomlé, törnek az állkapcsok, loccsannak az agyvelők, ez – és Tom Hardy céltudatos keménysége – önmagában mégsem elég ahhoz, hogy a néző egészen az évadzáró epizód végefőcíméig ébersége csúcsán maradjon. Mi több, a vizuális megoldások, a formanyelv és az operatőri munka meglepően átlagos, ami már csak azért is szomorú, mert Guy Ritchie-től nem éppen ezt szoktuk meg. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy – miként arra már utaltunk – a Gengsztervilág nem is virtigli Ritchie-produkció. Sőt, annak ellenére, hogy neves gárda áll mögötte, végig ott motoszkál bennünk az érzés, hogy ennek a sorozatnak voltaképp nincs is szellemi gazdája. Így pedig sem zord gengszterhistóriaként, sem kisképernyőre szabott családregényként nem váltja be reményeinket: értékeivel együtt is kihagyott lehetőség marad.
