A Fantasztikus 4-es: Első lépések egy látványos, családbarát, cselekményét tekintve viszonylag egyszerű szuperhősfilm, aminek épp az a legnagyobb pozitívuma, hogy nem is akar többnek látszani ennél. És hosszú idő óta a legélvezhetőbb Marvel-produkció.
Hollywood lassan két évtizede bombáz minket töretlenül szuperhősfilmekkel, így nem meglepő, hogy a műfaj az utóbbi években jócskán kifáradni látszik, amit a közönség visszajelzései és a mozipénztáraknál nyújtott teljesítmény is jól mutat. A zsáner két óriása, a DC és a Marvel egyaránt vérfrissítéssel és igazi aduászok bedobásával igyekszik reagálni a problémára: előbbi cég James Gunn segítségével minden idők legikonikusabb hősébe, Supermanbe lehelt új életet, utóbbi pedig egy meglepően hasonló húzással a Marvel „első családját” ültette vászonra.
Ugyan a Stan Lee és Jack Kirby által megálmodott, 1961-ben debütált Fantasztikus Négyes a Marvel legelső szuperhősös képregénysorozatának számít, az emberfeletti képességekkel rendelkező csapat eddigi útja a mozivásznon igencsak döcögősnek mondható. Egy említésre sem érdemes (és kizárólag a filmjogok megtartása miatt született), 1994-es ZS-kategóriás adaptációt követően Reed Richards és társai 2005-ben debütáltak ténylegesen a mozivásznon; a 20th Century Fox által gyártott filmverziót sok kritika érte, de a kedvező anyagi fogadtatás miatt még egy folytatást is megért két évvel később (A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó).
Fantasztikusan átlagos, nyári popcornfilm – Tim Story: Fantastic Four / Fantasztikus négyes
A Fantasztikus négyes című film elsõ látásra nem érdemelne még egy negatív hangvételű recenziót sem egy filmes folyóiratban. Aztán a film bevételét és a box office elemzéseket vizsgálva elbizonytalanodunk. A film olyan nézettségnek örvend, mint az év legnagyobb mainstream filmjei: A Sithek bosszúja, a Világok harca vagy a Batman: Kezdõdik! Mi lehet az oka annak, hogy ilyen szokatlanul nagy az eltérés a film szakmai fogadtatása és a nézõk reakciója között?
Egy évtizeddel később a Fox egy reboot-filmmel próbálkozott, Josh Trank (Az erő krónikája) sötét és depressziós, a szuperhős műfajt dekonstruáló alkotása azonban nem csupán a jegypénztáraknál és a kritikusok körében hasalt el látványosan, de a forgatást övező botrányok miatt a rendező karrierjét is mindörökre hazavágta. Azóta eltelt újabb tíz év, itt az idő az újabb Fantasztikus Négyes-mozira, amelyért ezúttal azonban már nem a Fox felel. A világmegmentő kvartett jogai ugyanis néhány évvel ezelőtt visszakerültek a Marvelhez, akiknek ez olyan jól jött, mint egy falat kenyér – pláne az utóbbi évek másod- és harmadvonalbeli hősöket felvonultató vagy sokadik folytatást jelentő, kissé izzadtságszagú produkcióit követően.
A Fantasztikus tízből négyes – Josh Trank: Fantastic Four / Fantasztikus négyes
Egy hónap sem telt el azóta, hogy egy olyan Marvel-szuperhősfilm került mozikba (A Hangya), amelyet egy hollywoodi bérmunkás rendező helyett olyan alkotó készített (vagy legalábbis az alkotói munka nagyját elvégezte, amíg a stúdióval összeütközésbe kerülve, végül kiszállt a projektből), aki sokkal inkább saját írású-rendezésű, szerzői kézjegyeit erősen magán viselő filmeket készített eddig a pontig. S bár A Hangya kritikai és közönségsiker is lett, némi hiányérzetet hagyott maga után, és kérdéseket annak kapcsán, hogy mégis milyen lett volna a végeredmény, ha az eredeti alkotó teljesen szabad kezet kapott volna a producerektől.
A Fantasztikus 4-es: Első lépések nem csupán az 1960-as években, vagyis több mint fél évszázaddal a Marvel-moziuniverzum „jelenkora” előtt, hanem egy alternatív univerzumban is játszódik, ahol az amerikaiak néhány évvel Tyereskova után már nőt küldtek a világűrbe, a Times Square-en hatalmas tévéképernyőkön nézhetik az emberek az aktuális híreket, valamit léteznek robotok, repülő autók, sőt, még térhajtású űrhajó is. Ez a döntés több szempontból is jót tesz a filmnek. Egyrészt a sztori önállóan is megállja a helyét, nem kell több tucat korábbi Marvel-film és sorozat tartalmával tisztában lennünk ahhoz, hogy élvezni tudjuk, másrészt egy szokatlan, a korábban látottaktól vizuálisan és hangulatában is gyökeresen eltérő miliőbe csöppenünk. A helyenként A Jetson-családra, máskor a Mad Men – Reklámőrültekre emlékeztető retrófuturista esztétika ötletes és látványos megoldásokra ad lehetőséget, a forgatókönyv és a rendezés pedig a régebbi korok ártatlanabb, egyszerűbb, régisulis szuperhős-történeteit igyekszik megidézni.
Ahogyan James Gunn optimista Superman-mozija a Zack Snyder-féle Acélember antitézise, úgy a WandaVízió sorozatot is jegyző, mozivásznon most debütáló Matt Shakman alkotása is a lehető legdurvább kontrasztban áll Josh Trank korábbi próbálkozásával. A Fantasztikus 4-es: Első lépések egy színes, humoros, családbarát nyári blockbuster, amelynek hősei a klasszikus szuperhős ideálokat képviselik, és amely olyan egyszerű üzeneteket hordoz, mint hogy mindenki felelősséggel tartozik mindenkiért, hogy csak összefogva tudunk megbirkózni a kihívásokkal, és persze hogy a család mindennél fontosabb.
Hatalmas pozitívum, hogy (akárcsak a Gunn-Superman) nem bajlódnak sokat az eredettörténettel: a néző az első öt percben minden szükséges információt megkap arra vonatkozóan, hogyan lett egy űrbéli küldetés négyfős legénysége a „kozmikus sugárzás” hatására emberfeletti erővel rendelkező mutánssá. A cselekmény így már összeszokott és a nagyközönség által is jól ismert hősökként prezentálja a Fantasztikus Négyes tagjait, a szupernyúlánkká vált szobatudós Reed Richardsot (Pedro Pascal), feleségét, a láthatatlanná váló és erőteret lövellő Sue Stormot (Vanessa Kirby), Sue öccsét, a jóképű, szó szerint lánglelkű Johnny-t (Joseph Quinn) és az acélerejű sziklaemberré mutálódott Ben Grimmet (Ebon Moss-Bachrach).
A csapatnak már az első mozifilmjében korábban nem látott méretű krízissel kell szembenéznie, amely az egész Föld megsemmisülésével fenyeget. Miután megjelenik New Yorkban (hol másutt) az Ezüst Utazó névre hallgató, ezúttal nőként újraálmodott földönkívüli (Julia Garner) és közli az ámuló földlakókkal, hogy bolygójuk hamarosan egy Galactus (Ralph Ineson) nevű illető vacsorája lesz, Richardsnak és társainak nincs más választása, mint szuperűrhajójukkal megkeresni őt és meggyőzni róla, hogy inkább más módon élje ki gourmand hajlamait. A probléma persze tovább bonyolódik, ugyanis Galactus, a Kékestető méretű robot/űrlény/valami közli hőseinkkel, hogy a Föld bolygó csak akkor kerül le a menüről, ha cserébe odaadják neki Reed és Sue hamarosan megszülető gyermekét. A csapat természetesen igyekszik más megoldást találni, és innentől kezdve elindul a látványos (IMAX-ben is tálalt) akció- és kalandorgia.
A forgatókönyv sem a cselekményt, sem a karaktereket nem bonyolítja túl, nem bonyolódik identitáspolitikai kérdésekbe vagy feszegeti a szuperhős-lét borúsabb oldalait. Inkább a klasszikus szuperhős toposzokra építkezik: a főhősök emberfeletti erejüket jóra használva megmentik a világot, és pozitív példát mutatnak nekünk. Családon belül előfordulhatnak konfliktusok, de egy jó csapat ezeken is úrrá lesz, hogy közösen győzzön a nagybetűs Gonosszal szemben. A család nagyon fontos motívum a forgatókönyvben: az írók, a rendező és a színészek is minél jobban igyekeznek éreztetni, hogy itt egy igazi, összetartó közösségről van szó, akik kiállnak egymásért és akik a reggeli gabonapehely mellett beszélik meg az aktuális világméretű kríziseket. A hősök nem magányosan, hanem együtt, egymás különleges képességeire és emberi erősségeire építkezve próbálják megoldani a problémákat.
Pedro Pascal – akit az ember lassan többet lát, mint saját magát a tükörben – rutinból hozza a szuperintelligens, de szociálisan kissé esetlen „családfő” szerepét; Johnny Storm esetében a modern korhoz igazodva az írók tompították a karakter vagány nőcsábász oldalát, bár még így is felkelti férfiúi érdeklődését a furcsa földönkívüli szörföslány; a „zord külső érző belsőt takar”-toposzt megszemélyesítő Ben Grimm inkább csak amolyan mellékfigura, de A mackóból ismert Moss-Bachrach annak ellenére is képes szimpatikussá tenni a rá osztott karaktert, hogy hús-vér fizimiskája helyett egész testét beborító pixelekkel játssza végig a filmet; Vanessa Kirby Sue Stormja sem egy dosztojevszkiji mélységű karakter, mégis köröket ver a szuperhősnő eddigi inkarnációira. A Jessica Alba-féle szöszke „Baywatch-lány” és a Kate Mara által hozott semmilyen figura helyett ezúttal egy jóval érettebb, rátermettebb, intelligens „anyatigrist” kapunk, akinek az anyasággal és gyermeke esetleges „feláldozásával” járó traumákkal is meg kell birkóznia. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy úgy tűnik, Kirby vonzza magához azokat a szerepeket, ahol hosszadalmas, szenvedős szülési jelenetekben kell helytállnia a vásznon…)
A Fantasztikus Négyes: Első lépések nem kísérletezik, nem fut felesleges köröket, megelégszik azzal, hogy egy nagyszabású, látványos popcornfilm legyen, amire a gyerekek és a szülők beülhetnek a moziba a nyári szünidő unalmasabb napjaiban, de éppen ez válik előnyére. A hangulat- és miliőváltás, a régi idők optimista szuperhősmeséihez való visszakanyarodás szintén csak a film javát szolgálja és kifejezetten pozitív fejlemény a megfáradt, túlhajtott Marvel-univerzumban. Matt Shakman filmje nem éppen világmegváltó alkotás, ugyanakkor hosszú évek óta a legjobban összerakott és legélvezhetőbb Marvel-film – még a magamfajta képregénylaikusok számára is.
