Az egykoron szinte prófétaszereppel felruházott Lena Dunham a Netflixen tért vissza, új sorozatával pedig különös módon egyszerre bizonyította, hogy már nyoma sincs a korábbi váteszségének – de azt is, hogy ettől eltekintve még mindig remekül ír.
Valahol minden alkotó olyan karrierindító jelenetre vágyik (legalábbis ami a nagyközönség elé lépést illeti, hiszen a szakma már korábban, a Tiny Furniture premierjénél a pajzsára emelte Lena Dunhamet), mint amilyen a Girls (Csajok) nyitóképsora. A Dunham által alakított főhős arról beszél épp a szüleinek, hogy szeretné már megírni a könyvét, de hát előbb meg is kellene élnie azokat az élményeket, amiket utána papírra tudna vetni. Ezt követően a szülők közlik a lánnyal, hogy a továbbiakban nem finanszírozzák az életét, mire ő úgy reagál, mintha legalábbis a harmadik világháború kitöréséről értesült volna. Volt néhány év (2012 és 2017 között futott az említett sorozat), amikor Lena Dunhamet a legfontosabb mozgóképes alkotók között tartották számon, de mindenképp olyan tehetségnek kiáltották ki, aki a következő évtizedekben meghatározó, egyre nagyobb súlyú művésszé válhat.
A történet azonban nem ebbe az irányba ment tovább. Voltak szerencsétlen nyilatkozatok, félresikerült memoár, de ha maradunk tisztán a szakmánál, Dunham Csajok óta készült munkái egyszerűen nem voltak elég jók. A Catherine, a Madárka és a Késői virágzás egyaránt különös női felnövekedéstörténetek voltak, ám csak nyomaikban emlékeztettek az éles humorú és intelligens elődre. És itt van a Túl sok, amit kritizálva egyrészt adja magát, hogy „túl kevés”, másrészt elsősorban tényleg arra döbbenti rá a nézőt, hogy Lena Dunham talán már sosem lesz olyan releváns, mint volt egykoron. Viszont azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy minden sorozattól el kell-e várnunk a világmegváltást.
Jessica (Megan Stalter) egy csúnya szakítás után az Egyesült Államokból Londonba költözik, hogy hátrahagyja egykori életét. El is dönti, hogy a brit fővárosban az elköteleződés helyett a kalandokat kergeti majd, ám első este belebotlik Felixbe (Alex Sharp), a szomorú zenészbe, aki rögtön keresztülhúzza a lány számításait. Ám ahogy az lenni szokott, az idillinek induló kapcsolat nem mindig marad az az idő előrehaladtával.
Lena Dunham nem tud kibújni a bőréből, ami ebben az esetben nemcsak az alkotói stílusára értendő, hanem arra is, hogy munkájának megint erősek az önéletrajzi alapjai: említett magánéleti és szakmai hullámvölgyei után ő is Londonba költözött, és összejött egy zenésszel, Luis Felberrel, aki ennek a szériának a társalkotója. Annak ellenére maradt alanyi ez a sorozat, hogy Dunham ezúttal már az idegesítő, saját életében a negyvenes éveiben is megrekedt testvér szerepét osztotta magára, helyére a főszerepben Megan Stalter lépett, és ezzel a cserével mintha a Csajok egyik legfontosabb aspektusa veszett volna el. És ennek nem az az oka, hogy Stalter rosszabb színésznő – egyszerűen Jessica figurája nem elég reflektált, szinte egyáltalán nem tudatos azzal kapcsolatban, hogy milyen jellemhibái vannak. Dunham a legjobb pillanataiban képes volt megtalálnia az irónia, a harsányság és az önkritika finom mezsgyéjét, mostanra viszont a kritikus él szinte teljesen eltűnt, Jessicát alig konfrontálja a környezete azzal, hogy nemcsak más emberek felelősek életének alakulásáért, hanem bizonyos helyzetekben ő sem viselkedik megfelelően. A figura harsánysága egy olyan réteget képez, amin nézőként nagyon nehéz átrágni magunkat, még azzal együtt, hogy a családi helyzete által látjuk a hátteret.
Dunham munkáinak mindig is központi eleme volt az antiromantizmus. A művek kölcsönveszik a klasszikus szerelmi történetek díszleteit, akár ikonográfiájukat is, de csak azért, hogy bemutassák, ezek mennyire elnagyoltak, hamisak. A Túl sok esetében ez minden korábbinál direktebben jelenik meg, hiszen a Jane Austen-művek és a Bridget Jones naplója helyszínein járunk (legalábbis a kastélyokkal és a londoni miliővel azokat idézzük meg), sőt az epizódcímek is ezekre a klasszikusokra utalnak. A Netflix sorozata be is tudja mutatni, hogy ezeket a klisék miért hamisak, ugyanakkor más módon maga is sztereotípiákat erősít.
És ez leginkább Jessica és Felix kapcsolatán keresztül érthető meg. Lena Dunham ugyanis valóban elkerüli a klasszikus lányregények hazugságait, de nem kerüli el például a young adultok kétes üzenetét: a fő karakterek annak ellenére kötnek ki egymás mellett, hogy valójában folyamatosan bántják a másikat, és a jellemfejlődés legkisebb jelét sem mutatják. Ráadásul a sorozat ilyen tekintetben folyamatosan növeli a tétet, újabb traumák kerülnek be a képletbe: gyermekkori bántalmazás, abortusz, nem létező szülői törődés, rossz kapcsolati minták. Ugyanakkor a végkifejletre nézve mindez nem hoz változást, a sorozat végére ugyanoda jutunk el, ahová ennél klisésebb alapállásból is el szoktunk. Azt ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Túl sok legalább azt jelzi, hogy főhőseink távolabb sem állhatnának a megbízható narrátortól. Az ötödik epizód például a sorozat egyik legjobbja: itt Jessica korábbi kapcsolatát ismerhetjük meg, és kiderül, hogy korántsem volt olyan egyértelmű a szituáció, mint gondoltuk, ezáltal komplexebbé válik a figurához való érzelmi viszonyulásunk is.
Jellemző még a sorozatra egyfajta kortalanság, és e tekintetben mintha megint a fő alkotó útkeresését tapogathatnánk le. A Túl sok mintha egyszerre akarna szólni a Csajok korosztályához, de azokhoz is, akik nap mint nap pörgetik a TikTokot és a Tindert. Ebből fakad az is, hogy Jessica is beskatulyázhatatlan a sorozatban: elhangzik, hogy már túl van a harmincon, de problémavilága a közelebb áll a húszas éveikben járókéhoz. Persze ezt értelmezhetnénk finom nemzedéki kritikaként, de sokkal inkább azt érzem, hogy a sorozat végig keresi a hangját és az autentikus megszólalási módját.
Ám a szériának ezzel együtt is vannak elvitathatatlan erényei. Lena Dunham tehetséges író, egy-egy jelenetben, párbeszédben még mindig képes okos-szellemes lenni, és továbbra is isteni szexjeleneteket alkot. Ez önmagában nyilván nem tud elvinni egy sorozatot, de kétségtelen, hogy az intim jelenetek most is remekül szolgálják a cselekményt, viccesek, eredetiek, ugyanakkor fájdalmasak is, és ami talán még fontosabb, beteljesítik azt a művészi programot, amit maga a sorozat narratív szinten nem tud megvalósítani: azt a (szó szerinti) aktust, amelyet a fikciós művek szinte kivétel nélkül túlesztetizálnak, Dunham művei képesek a maguk hétköznapiságában megmutatni. és ennek kétségtelenül hatalmas felszabadító ereje van.
Ráadásul a színészeken sem múlik semmi. Mint említettem, Megan Stalter esetében nem az alakítás, inkább a karakter inkonzisztenciája tehet arról, hogy nem vált igazán emlékezetes főszereplővé. Will Sharpe karizmából dolgozik, szintén nem kapott igazán eredeti karaktert, a mellékszereplők közül viszont emlékezetes a mindig igéző Adèle Exarchopoulos Felix exeként, Naomi Watts mint milliárdosfeleség, Rita Wilson a főhős anyjának szerepében, de leginkább Andrew Scott öntelt filmrendezőként.
Távolról sem állíthatjuk, hogy ez egy rossz sorozat volna, ugyanakkor legfeljebb részleteiben jobb a témában megszokott streaminges átlagnál. Ez pedig az előzmények és az alkotói háttér ismeretében annak ellenére is csalódás. ha nem várhatunk mindig korszakalkotó műveket.
