Néha jól jön egy faék egyszerűségű akciófilm, amiben nem a világ sorsa a tét.

A 2020-as évekre az AI körüli párbeszéd egy kicsit sem vidám science-fiction sztorivá duzzadt, a klímaválság várható következményeiből egy elég nyomasztó posztapokaliptikus drámát lehetne írni, sőt, a Star Wars világában is minden bonyolult lett, jók és rosszak harca helyett szürkezónák jönnek létre, és a demokrácia globális válságáról szól (Andor). Ebben a környezetben bizony jól esik egy olyan faék egyszerűségű akciófilm, mint A bűn útja, amiben nem a világ sorsa a tét, csak annyi, hogy a sorozatos rablásokat követően a jószívű tolvajt végül elkapja-e a nyomozó, vagy megpattanhat a lelépőpénzzel és a csajával?

De miért kielégítő ma egy könnyed (Szállító-típusú) akciófilm, mik a legfontosabb összetevői? Első és legfontosabb: a főhős egy erkölcsös bűnöző, aki nem akar rosszat. Elengedhetetlen, hogy kicsit kényszeres, autisztikus vonásokkal rendelkezzen, így lesz igazán nagy durranás, hogy képes közeledni (és az érzéseit kimutatni) a női szereplő felé. Emellett előnyös, ha viccesen (és gyanúsan) rendszerető, tiszta, vonzzák a szabályok és a keretek – emiatt az akciói kivitelezését megnyugtató és lenyűgöző precizitás és finom apróságok jellemzik. Továbbá: a nyomozó és a bűnöző között jöjjön létre valamilyen kimondatlan, kölcsönös tiszteleten alapuló paktum – ez kifejeződhet apró gesztusokban, ajándékokban, kétértelmű beszélgetésekben és jelentőségteljes összenézésekben. Ez a viszony legyen bajtársias és meghitt. Jelenjen meg egyfajta elitellenesség és/vagy kapitalizmuskritika, de azért kapjunk sok gyönyörű autót is (amelyekhez meg profin megcsinált autósüldözések dukálnak). Karakterszínészekre épüljön a film, akik mindig ugyanazokat a szerepeket játsszák, de azt elég jól. A protagonista inkább sármosan szexi, komolyabb karakter legyen (itt kevésbé működik a vagányabb, humoros, csibész archetípus); a kissé merev, zárkózott csávó love interestje természetesen egy habkönnyű, szellemes, édes és kedélyes nő. Plusz pont, ha esetenként ügyetlen, ugyanakkor rátermett és talpraesett is tud lenni: nagyon cuki, de azért nem ma jött le a falvédőről. A nyomozó mindenképpen legyen egyszerre szkeptikus és idealista.

Utóbbi szerepre nagyon alkalmas Mark Ruffalo: mindenki egy baleknak tartja, de közben szimpatikus és humoros is. Egy régi, olcsó járgánnyal jár, megcsalja a felesége, túl erős igazságérzete bajba sodorja – egy szerethető lúzer, akiről a végén kiderül, hogy mindenkinél okosabb, ugyanis ő fedezi fel, hogy a sorozatos rablásokat ugyanaz a tolvaj végzi el. Hasonlóan remek választás Chris Hemsworth a céltudatos, saját szabályait következetesen betartó bűnöző, Mike Davis megformálására. A jól eltalált casting ellenére mégsem annyira érdekesek ezek a típuskarakterek, nincsenek megfűszerezve, nem kapunk semmi izgalmas adalékot hozzájuk. Meglepő módon a női szereplőket sikerült kicsit okosabban felépíteni (akik jellemzően nagyon szimpla, lecsupaszított, vonzó sziluettekként jelennek meg az ilyen akciófilmekben): Maya (Monica Barbaro), Davis szerelme humoros, de ugyanakkor végtelenül komoly – a szó legjobb értelmében. Komolyan veszi magát, a másikat, a kapcsolatot, a saját határait és elképzeléseit. Szokatlan látni egy ilyen biztonságosan kapcsolódó nőt mozivásznon: nem függ rá Davisre, nem vágyik szimbiózisra, ugyanakkor képes közvetíteni az igényeit és dobbantani, ha egy helyzet tarthatatlanná válik. Nála még apró gesztusokat is sikerült a színészi játékba rejteni – pl. ahogy csókolózás közben bedugja a kezét Davis pólója alá a vállánál, vagy ahogy a hüvelykujjával érinti az állát.

Sharon Colvin (Halle Barry) szintén üde színfoltja a filmnek, az 53 éves biztosítási szakértő karaktere lehetőséget ad egy átlagos, középkorú, felsőközéposztálybeli fekete nő karrierútjának ábrázolására. A Sharont munkakörnyezetében érő, kisebb atrocitásokat és megaláztatásokat egzaktan, de azért nem izzadságszagúan tematizálja a film. Szinte látjuk az üvegplafont felette – évről évre terítékre kerül, hogy partner legyen a cégnél, de aztán valahogy sosem alkalmas a pillanat. Aztán megjelenik az új kolléga, és az ő feje felett is felsejlik ugyanaz a plafon, ez egyrészt megvilágítja a nők közötti feszültség és rivalizálás kényszerűségét, de a sorsközösséget és az egymás segítésének lehetőségét is. Sharon kínosan ügyel a külsőjére, mindennap fullos smink, belőtt frizkó, jóga – éppen emiatt izgalmas, hogy nem akkor mond fel, amikor ezredszerre veszik le napirendről a tíz éve esedékes partnerségét, hanem amikor konkrétan a szemébe mondják, hogy túl öreg. Egy nő munkaerőpiaci értékét csak egy szám határozza meg, és az nem a teljesítményét jelző mutatók egyike: az életkora, Sharon száma pedig „nem mutat valami jól” – fejti ki a nő főnöke. Itt telik be a pohár: a megbecsültség hiányát sokáig tűri, de azt nem tudja lenyelni, ha a büszkeségét ilyen nyíltan kezdik ki. Ez remekül mutatja meg az emberi döntések logikátlan, irracionális működését és ügyesen körvonalazza Sharon karakterét.

A főszereplőnél szintén izgibb Ormon (Barry Keoghan), a rivális rabló karaktere. Róla összesen annyit tudunk, hogy az apja egy véreskezű gyilkos, akivel mindenféle ótvar melót megcsináltattak bűnözők, akik nem akarták a kezüket bemocskolni. Ormon családi sztorija önmagában elléggé ismerősen cseng, de az már fantáziadúsabb ötlet, hogy apja öröksége nyomán a fiú teljesítménykényszeres, agyatlan pancser lesz. A filmtörténet legügyetlenebb ékszerrablását láthatjuk a Bűn útjában, Keoghan csodásan hozza az agresszív, túlmozgásos, tehetségtelen tolvaj figuráját. Rengeteg ki nem kényszerített hibát sűrítettek egy jelenetbe, de a cringe humor nagyon jól állt a filmnek, elfért volna több is belőle, de végül ezt sem maxolták ki. (Bezzeg a wellness-kultúra kritikáját sikerült túltolni: hosszan és sokszor térnek vissza a motivációs tréner/jógaoktató idegesítő instrukciói).

Így A bűn útja egész jó próbálkozás arra, hogy egy Szállító-típusú akció legyen, de mégsem válik olyan szórakoztató filmmé, mint a Jason Statham-féle franchise. Láttunk már szabálymániás, szerethető férfit a rosszfiúk oldalán, bűnöző és nyomozó közti bromance-t, tengerre néző szobát (még a főhős lakása is ugyanott van a két filmben), de mindezt több hülyeséggel, stílussal megspékelve és dögösebben. Ezeknek a közönségfilmeknek jót tesz az intenzív zenehasználat és a túlzások, mivel nem az okos írói megoldásokért és a mélylélektani vagy szociológiai megfejtésekért nézzük őket. Bart Layton filmje egy egyszerű, bevált recept alapján készült, így nézhető és élvezhető – de hiányzik belőle az a plusz, ami miatt szívesen újranéznénk.