Cannes 2026, percről percre Cannes 2026, percről percre
Beszámoló Fesztivál
Írta:

Cannes 2026, percről percre

Rövid jelentésekben, naplószerűen számoltunk be a Croisette-en és környékén történtekről, és a hosszabb kritikákat is beszúrtuk ebbe a hírfolyamba.

Napi bontás:

Május 13., szerda

[10:00] Jó pár éve már lemaradtam a Cannes-i Fesztivál megnyitójáról. Korábbi tapasztalataim alapján ezt aligha bántam, bár Jakab-Benke Nándor kollégám – akivel felváltva jelentkezünk a tudósításokkal – egyik évben kifejezetten lelkesen számolt be az itteni nyitófilmről.

A 79. kiadást Pierre Salvadori a La Vénus électrique (The Electric Kiss) című romantikus vígjátéka nyitotta. A film az 1920-as évek elején játszódik Párizsban, egy vándorcirkusz fő attrakciója, a férfiakat elektromos csókkal csábító Vénuszt (Anaïs Demoustier) egy este összetévesztik a cirkusz médiumával. Az elvesztett feleségét gyászoló festő (Pio Marmaï) ugyanis Suzant találja a médium lakókocsijában, a lány pedig némi plusz pénz reményében elvállalja a szeánszt, mely aztán számos nem várt eseményhez vezet, különösen, amikor a festő mecénása (Gilles Lellouche) is belép a képbe. A melodrámai elemeket is hordozó, gyakorta mosolyra fakasztó alkotás most indul hódító útjára a francia moziban. Hogy ott milyen sikere lesz, azt nem tudni még, de cannes-i nyitófilmként kifejezetten kellemes élményt nyújtott.

A megnyitó estéje a Plage des Palmes nevezetű tengerparti szórakozóhelyen zárult a fesztivál Welcome Partyján, ahol túl sokat nem időztem ugyan, de mégis kaptam egy kis ízelítőt a Cannes-i Fesztivál hangulatából, melyhez elengedhetetlenek a jó filmek, a napsütötte Croisette színes és elegáns forgataga, a partikról nem is beszélve. (Váró Kata Anna)

*

[19:30] Reggel meghallgattam a tiszteletbeli Arany Pálmával kitüntetett Peter Jackson nyilvános nagyinterjúját a Debussy teremben. Jackson felidézte az első cannes-i látogatását, amikor először szembesült a szigorú dress code-dal – hogy ti. a vetítések során tilos a rövidnadrág. Gondolta is, hogy a díjkiosztó alkalmával rövidnadrágot húz a szmokinghoz, de végül is nem merte meglépni. A karrierinterjú megint egy rövid montázzsal nyitott, amiben a cannes-i stáb verhetetlen. Egyszerűen nem láttam még olyan fesztivált, ahol ezt jobban csinálnák. A nézők között ott volt Elijah Wood is, aki tegnap este adta át a díjat a rendezőnek. Jackson szerint Woodnak hatalmas szerepe volt abban, hogy elkészülhetett a monumentális A Gyűrűk ura trilógia. Wood ugyanis mindig ott volt, mindig mosolygott és együttműködő volt, nem csak a „saját filmjét” akarta megcsinálni, mint oly sok színész, akik csak úgy bombázzák a rendezőket az elképzeléseikkel, hogy mit, hogyan kellene csinálni és mit mondanának inkább a leírt szöveg helyett. A közönség soraiban ott volt Jackson fia is, aki még gyerek volt, amikor A király visszatér tarolt a mozipénztáraknál és az Oscar-gálán is. A legjobb film díját Steven Spielberg jelentette be, aki „clean sweep”-nek titulálta a győzelmet, mire Jackson kisfia a tévé előtt elsírta magát, mert azt hitte, hogy ez a nyertes film címe.

Bár nagyon szeretem A Gyűrűk ura filmeket, Jacksonra a Mennyei teremtmények (Heavenly Creatures) kapcsán figyeltem fel. A rendező elmondta, hogy Mennyei teremtmények nagyon sok kutatáson alapszik. Alkotótársától hallott erről a true crime történetről, ami a maga korában megrázta egész Új-Zélandot. Az előkészület abból állt, hogy megkeresték a lányok még élő hozzátartozóit és az akkoriban az ügyön dolgozó rendőröket, a fantáziajelenetekhez pedig Pauline naplóját vették alapul. A főszereplők megtalálása sem ment könnyen, Kate Winslet hamar megvolt, de Pauline szerepére sokáig hiába kerestek megfelelő színésznőt, majd végül középiskolákat hívtak fel, hogy adjanak lehetőséget nekik meghallgatásra hívni azokat, akiket érdekel a lehetőség. Így talált rá az akkor 15 éves Melanie Lynskey-re, akiből azóta szintén ismert színésznő lett.

Otthon mindig azt kérdezgetik, hogy milyen hírességeket láttam. Ma, miközben a sajtószobában a sarokban a földön ülve dolgoztam, elsétált az üvegajtó mögött Vin Diesel, aki a The Fast and the Furious bemutatójának 25. évfordulója alkalmából kísérte el a filmet Cannes-ba. Celebspotting mára pipa, vissza a moziba a versenyfilmekhez. (Váró Kata Anna)

Május 14., csütörtök

[12:30] 13-án este megnyitott az Un certain regard elnevezésű parallel szekció. A Jane Schoenbrun rendezte Teenage Sex and Death at Camp Miasma című horror-komédia sok önreflexióval és intertextuális utalással remek nyitófilmnek bizonyult, nem utolsósorban kiváló napzáró. Különösen tetszettek a 70-es évek nagy slasher franchise-ainak képi világát idéző film-a-filmben jelenetek. A Teenage Sex egyik főszerepét Gillian Anderson alakítja, aki a vetítés előtt elárulta, hogy bár több évtizede van a filmszakmában, most először vesz részt a Cannes-i Fesztiválon. Látszott ez a vörösszőnyeges bevonulásán is, ahol többen súgtak neki, hogy hogyan is kell elhaladnia és mikor kell fordulnia a fotósok sorfala előtt.

Reggel Vincent Garenq L’abandon / Forsaken című filmjét néztem, ami egy francia történelemtanár, Samuel Paty meggyilkolásának a története. Két évvel a Charlie Hebdo-támadás után a tanár a gyerekeknek beszél az eseményről, felhívva a figyelmet arra, hogy akinek az érzékenységét sérti, az elfordulhat vagy kimehet. A tanóra utózöngéje azonban egy, egyébként az órán részt sem vevő lánynak köszönhetően teljesen más lesz. Az események egyre komolyabb fordulatot vesznek a lány apjának videója nyomán, ami végül a tanár brutális kivégzéséhez vezet a nyílt utcán. Cannes-ban minden évben láthatunk a francia társadalmat foglaloztató kérdéseket feldolgozó alkotásokat, Garenq alkotása jól felépített és végig érdekes tud maradni, annak ellenére, hogy már az elején tudjuk a végkimenetelét. (Váró Kata Anna)

Május 15., péntek

[11:00] A versenyprogramban többek között Pawel Pawlikowski legújabb filmjét övezi nagy várakozás. Pawlikowski legutóbb a szülei szerelmi történetét feldolgozó Hidegháborúval versenyzett Cannes-ban, most pedig a Thomas Mann életének egy fontos epizódját feldolgozó, Fatherland című, szintén fekete-fehér alkotással tért vissza. A lengyel születésű, de filmes pályáját dokumentumfilmrendezőként Nagy-Britanniában indító Pawlikowski először a 2004-es Szerelmem nyarával hívta fel magára a figyelmet, mely ugyanúgy karrierindító volt számára, mint a főszerepet alakító Emily Bluntnak. Aztán 2018-ban a legjobb rendezőnek járó díjat kapta a Hidegháborúért Cannes-ban. Hogy a Fatherland milyen sikert arat majd a zsűrinél, még a jövő kérdése, az viszont bizonyos, hogy az eddig látott versenyfilmek között kifejezetten az élmezőnyben van, noha számomra elmarad a Hidegháborútól, mely sokkal inkább bevont érzelmileg.

A Fatherland hidegebb, távolságtartóbb, mint amilyenek a családi viszonyok is Thomas Mann családjában. Mann a háború után visszalátogat lányával, Erikával (Sandra Hüller) Goethe immár kelet-német fennhatóság alá tartozó otthonába. Az utazás során nemcsak a szülőföldhöz való viszonya, hanem a gyerekeivel való kapcsolata is feltárul. Utóbbinak Erikával közös utazásán túl egy másik, ennél sokkal tragikusabb apropója is van: Klaus halálhíre. (Váró Kata Anna)

[15:00] A külföldön talán legismertebb kortárs iráni filmrendező, Asghar Farhadi legutóbb A hős című filmjével versenyzett Cannes-ban 2021-ben. A hős a fesztivál Grand Prix-díját kapta, melyet nem sokkal utána egy plágiumper követett. Egy korábbi tanítványa fogta perbe a rendezőt, miszerint A hős alapötlete tőle származik, ő vetette fel először egy workshop során. Farhadit később felmentették a vád alól, a legújabb filmjében azonban előkerül a téma, igaz, teljesen más kontextusban. Az Histoires parallèles (Parallel Tales) Párizsban, francia színészekkel forgott és a tömegszáláson tengődő, alkalmi munkából élő Adamot (Adam Bessa) követi, aki megakadályoz egy zsebtolvajlást a metrón. A zsebtolvaj áldozata (India Hair) hálából munkát ajánl a fiatalembernek az unokanővérénél (Isabelle Huppert), aki éppen a legújabb regényén dolgozik. Adam beköltözik az írónőhöz, és ahogy egyre jobban belejön a rendezkedésbe, úgy folyik mind inkább bele az írónő készülő regényébe és vele együtt az életébe. A regény alanya egy fiatal nő, Nita (Virginie Efira), aki zajmesterként dolgozik a szemben lévő házban két férfi kollégájával (Pierre Niney és Vincent Cassel) együtt. Nita, hamarosan nemcsak a korosodó írónő, hanem a fiú megszállottságának a tárgyává is válik, akihez úgy próbál közelebb kerülni, hogy sajátjaként adja át neki a róla és kollégáiról írt regényt. Mindez számos bonyodalomhoz vezet, a valóságban a fikciónál is sokkal inkább összekuszálódó szálakkal.

Nagyon szeretem Farhadi filmjeit, különösen a Nader és Simint és az Elly történetét, de amikor az iráni rendező a hazáján kívül forgat, az nem feltétlenül áll jól neki. Az Histoires parallèles (Parallel Stories) számomra elmarad a korábbi filmjeitől, és leginkább csak a színészek miatt nézhető, különösen a fiatal munkanélkülit alakító Adam Bessa érdemel figyelmet az illusztris szereplőgárdában, melynek tagjai között még Catherine Deneuve is feltűnik egy rövid időre. (Váró Kata Anna)

Május 16., szombat

[7:30] Megannyi kaland, késés és kín után valahogy sikerült megérkeznem péntek estére a világ ideiglenes filmfővárosába, és az első filmem rögtön egy erős téma volt, a napot záró Gentle Monster (kb. Szelíd szörnyeteg) az osztrák Marie Kreutzertől. Kreutzerre a négy évvel ezelőtt Fűző (Corsage) miatt figyeltünk fel úgy istenigazából, de akkor annyira, hogy be is mutattuk a filmet a romániai mozikban. Az akkori pimasz, provokatív, anakronizmusokkal is kekeckedő hozzáállást most a sutba dobta a feldolgozott történet komorsága miatt. Lucy (Léa Seydoux) és Philip (Laurence Rupp) látszólag idilli életet élnek: művészházaspár, akik nemrég költöztek ki egy bajor faluba egy repedező falú kúriába, ahol alkotás közben tízéves fiukat nevelgetik. A csendet egy müncheni rendőrnő zavarja meg: kiderül, hogy gyermekpornográfiát keresnek Philip számítógépén. Lucy világa úgy kezd repedezni, mint a házuk málladozó falai – a pedofília vádja egy kisgyermekes anya számára valószínűleg még rosszabb, mintha az derülne ki élete szerelméről, hogy titokban rablógyilkos.

Nemcsak a férfi sáros, hanem a rendező is. Legnagyobb bűne, hogy szép lassan hagyja elpárologni a kezdeti, remekül felépített feszültséget. Nem volt könnyű dolga, hiszen mégiscsak olyasmiről van szó, amit a nézőnek a saját szemével kellene látnia, hogy Lucyval (Seydoux nem hiába korunk egyik legkeresettebb európai színésznője) vagy a rendőrrel (a sztoikus Jella Haase jó felfedezés a szerepben) együtt el tudja dönteni, hogy „mennyire” bűnös Philip – de ilyesmit nyilván nem lehet megmutatni nagyvásznon. Így a néző Lucy kétkedéseivel marad, amivel nem is lenne baj, csak a beleszőtt mellékszálak (Lucy zenei karrierje, illetve a rendőrhölgy édesapjának története) legfeljebb csak színezik a történetet, igazából nem viszik sehová, így az végül katarzismentesen jut nyugvópontra. Még így, a kiaknázatlan lehetőségei ellenére is nagyon erős és felkavaró film született. (Jakab-Benke Nándor)

*

[22:00] Egy minisorozat hosszával vetekedik a japán Hamagucsi Rjúszuke friss filmje, amivel először merészkedik a felkelő nap országának határain túlra, nemcsak ami a finanszírozást, hanem ami a történetet is illeti: az All of a Sudden (kb. Egyszercsak) ugyanannyira francia film, mint japán, ha nem még inkább. Nagy áldozat ez a szinte kétszáz perc egy fesztivál kellős közepén, hiszen ezalatt két másik filmet is meg lehetne nézni. Szerencsére Hamagucsi nem pazarolja el a belé vetett bizalmat, de bizony van (lett volna) ledobható ballaszt ebben a filmben. Egy franciországi idősgondozó-otthonban járunk, Marie-Lou (Virginie Efira jó, de nem kiemelkedő) egyfajta humanista munkaetikát próbál meghonosítani, ám ebben a régi nővérek (akik még az intézet diliház-korából maradtak ott) nem feltétlenül rajonganak az ötletért. Egy nap véletlenül találkozik néhány japánnal, akik épp egy előadással turnéznak egy közeli színházban, és hirtelen mély barátság szövődik közte és a darab rendezője, Mari (a temérdek hollywoodi produkcióból is ismerős, most különösen törékeny Tao Okamoto) között.

Úgy érzem, Hamagucsinak ezúttal nem sikerült maradéktalanul filmmé varázsolnia a forgatókönyvben lévő hatalmas mennyiségű párbeszédet. Főleg akkor érződik terhesnek az irodalmi örökség, amikor a két madárlelkű nő hosszasan, a nézőt kioktatva beszélget a kapitalizmus és a munkvállalás csapdáiról. Nem mintha nem lenne igazuk, de a papolás nem tesz jót a filmnek. Ha lefe(le)jtjük a történetnek ezt a részét, akkor viszont egy nagyon szép barátság szomorú története kerekedik ki belőle, ahol az is a helyére kerül, hogy ki miért lett az, ami: filozófusból színházi rendező, illetve antropológusból idősgondozó. Ahogy Mari megfogalmazza: számára a színház a megtestesült filozófia. Hamagucsi számára pedig a film lehet az, de ez a filmje pont kevésbé filmszerű ehhez a nemes feladathoz. (Jakab-Benke Nándor)

*

[23:55] Nem kis meglepetésben volt részük azoknak, akik tegnap este John Travolta rendezői bemutatkozására váltottak jegyet. Már a nézőtér megnyitásakor John Travolta filmjeinek legismertebb slágereire foglalhatta el helyét a közönség. A vetítés előtt Thierry Frémaux fogadta Travoltát, és pár perc csendre intette az ünneplő közönséget, hogy megnézhessék az amerikai színész több évtizedes pályafutásának legemlékezetesebb pillanatait. A nyilvános nagyinterjúk és az Arany Pálma átadásakor megszokott, vetítések előtt nem. Hamarosan kiderült, hogy a fesztivál mindenki meglepésére Travolta számára is tartogatott egy tiszteletbeli Arany Pálmát több évtizedes filmes munkássága elismeréseként. Travolta azért is örült az elismerésének, mert több cannes-i arany pálmás alkotást, valamint hozzájuk kötődő filmslágert is megidéz a rendezői bemutatkozásában. Frémaux még azt is elárulta, hogy soha még ilyen korán nem kötött le filmet a fesztivál. Travolta alkotását még novemberben látták a programért felelős csapattal és azonnal beleszerettek, így a Propeller One-Way Night Coach lett a 79. Cannes-i Fesztivál programjának első igazolása, melynek hírét könnyek között fogadta az amerikai színész/rendező/forgatókönyvíró.

A Propeller One-Way Night Coach Travolta 35 évvel ezelőtti önéletrajzi ihletésű regényéből készült és annak az utazásnak a krónikája, amikor a nyolcéves Travolta a filmszínésznői karrierről álmodó édesanyjával Los Angelesbe költözött. Kettejüknek az egész kontinenst átszelő, több átszállással tarkított repülőútját eleveníti fel a regény és a belőle készült adaptáció. Az út azért is volt olyan emlékezetes, mert itt szeretett bele Travolta a repülésbe. A vetítés utáni rögtönzött Q&A-en Tavolta elmondta, hogy az életében azt tartja a legszebbnek, hogy a színészet mellett megfér mindmáig a repülés is, egyikről sem kellett lemondania a másik javára. (Váró Kata Anna)

Május 17., vasárnap

[11:30] Tegnap két olyan filmet láttam egymás után, amiben sötét titkok derülnek ki egy házaspár egyik tagjáról. Guillaume Canet Karma című filmjében egy pánikrohamokkal és depresszióval küzdő nő traumáinak eredetére derül fény. A titkok egy francia faluban élő szélsőséges vallásos közösséghez vezetnek, ahol a közösség vezetője minden képzeletet felülmúló kegyetlenséggel próbálja fenntartani a rendet a világ szeme elől elzárt kolostor falai között. A Karma a Bíbor folyók (Rivières pourpres, 2000) közönségsiker-babérjaira törő, lebilicselően izgalmasa történet, remek alakításokkal (különösen Jeanne szerepében Marion Cotillard és a szektavezér Marcot alakító Denis Ménochet) és torokszorító pillanatokkal. A Karma nagyon kimunkált, nagyon mainstream, de nagyon működik. Az egyetlen kérdés, ami felmerült bennem, az maga a történet premisszája, avagy valóban elképzelhető-e ma Európában ilyen, magukat vallási közösségnek valló szélsőséges szekta működése? Persze a történet allegóriaként is olvasható, hiszem, amit a film az elnyomással, erőszakkal és külvilág borzalmaival rettegésben tartott közösségről állít, az szűkebb és tágabb közösségekre is érvényes.

Marie Kreutzer Gentle Monster című filmjében Lucy (Léa Seydoux) szembesül azzal, hogy a férfi, akivel együtt él és együtt neveli a gyerekét, nemcsak a kiégéssel küzd, ahogy azt eddig feltételezte, hanem sokkal sötétebb démonokkal. A film nagyon finom eszközökkel, időnként pár évet visszaugorva az időben, mutatja meg, hogy milyen jóformán észrevétlen, de utólag a tetteinek ismeretében mégiscsak visszakövethető jelei voltak a férfiban rejtőző szörnyetegnek. (Váró Kata Anna)

*

[11:35] A gumiabroncsos klasszikusa óta Quentin Dupieux annyira megbízható mesterembere lett a rövid, provokatív, abszurd csemegéknek, hogy mindig megéri hozzá fordulni, ha az ember megcsömöröl a saját súlyuk alatt roskadozó, művészkedő alkotásoktól. Azért a hígulás nála is felfedezhető, no meg az erőltetett tempóval elkerülhetetlenül járó kiégés is: évi két film mégiscsak sok. Idei egyik mozija, a Full Phil ráadásul amerikai sztárokkal készült, úgyhogy jogosan lehetett tartani attól, hogy a klasszikus ok-okozatisággal nem feltétlenül baráti viszonyt ápoló auteur világa megszelídül, hozzáidomul a színészek által akarva-akaratlanul hozott hollywoodi történetmesélési sémákhoz. És ez sajnos részben így is történt.

Két film van egymásba fonva: az egyik egy fekete-fehér, az 50-es évek hangulatát idéző monster movie-paródia mindennel, amit a zsáner megkíván, CGI-mentes szörnnyel és egy pléhdoboz színészi játékával. Aki nézi emezt a filmet: egy másik film főszereplője, Kristen Stewart, aki apjával, Woody Harrelsonnal próbál eltölteni pár kellemes napot egy párizsi luxushotelben, ahová azért érkeztek, hogy felmelegítsék a rég kihűlt apa-lánya viszonyt. A dolgot a hotel egyik alkalmazottja nehezíti meg, aki böngészőből elmentett, kitörölhetetlen sütiként vizsgálja főszereplőiket – érthető, de nem túl frappáns utalás korunk surveillance-kultúrájára, ami alig várja, hogy farkast kiálthasson. A dolog végül egy orbitális Monty Python-omázsba torkollik, de a képi és gondolati átkötések túl egyértelműek, túl egyszerűek ahhoz, hogy a Dupieux-életmű élvonalába repítsék ezt a filmet. Úgy tűnik, kompromisszumot kötött, ha már főszereplői képtelenek voltak rá. (Jakab-Benke Nándor)

*

[12.30] A versenyfilmek közül Rodrigo Sorogoyen El ser querido (The Beloved) volt eddig a legkellemesebb meglepetés, bár nem indult túl ígéretesen. A film elején a hosszúra nyúlt apa-lánya beszélgetés a régi sérelmekről nem fogott meg annyira, a kettejük útja a közös film megvalósításáig már sokkal érdekesebbnek bizonyult. A történet szerint egy sikeres, ám korábban meglehetősen kicsapongó életet élő filmrendező (Javier Bardem) és felnőtt lánya (Victoria Luengo) próbálnak újra kapcsolódni a közös alkotáson keresztül. Az út korántsem zökkenőmentes és nem a helyszínként választott Szahara az, ami leginkább a problémák forrása lesz. A forgatás nehézségei kéz a kézben járnak a nehéz természetű rendező és apa, valamint a főszerepet alakító lánya közötti feszültségekkel és a stáb tagjai között fokozódó elégedetlenséggel. A film során a személyes kapcsolatok alakulásával párhuzamosan a filmkészítés nehézségeibe is beleláthatunk, utóbbihoz kötődik a film egyik legszórakoztatóbb jelenete is, mikor is a színészeknek egy ebéd közbeni egyszerű dialógust nem sikerül sokadjára sem megcsinálniuk a számukra berendezett ebélőasztal körül. A film bővelkedik az egymásnak feszülő indulatokban, de vannak igazán érzelmes és mosolyra fakasztó momentumai is.

Még a fesztivál elején tartott zsűri-sajtótájékoztatón történt, hogy Demi Moore amellett érvelt, hogy ideje lenne abbahagynunk az AI elleni küzdelmet, mert ez egy olyan csata, amit már elvesztettünk. Koreeda Hirokazu Sheep in the Box című filmje sem akar ez ellen küzdeni, hanem a maga idealizált módján egy olyan békés és egymást kiegészítő együttélést mutat, biztatóan hangzik ugyan, de helyenként túlontúl naivnak tűnik. A Sheep in the Box egy családi tragédiából indul ki, a nem túl távoli jövőben. Gyermeke elvesztése után egy japán házaspár egy humanoid robotot rendel, „akit” a kisfiúkról készített képek és videók alapján programoztak. Az AI-gyerek hamar belopja magát a család szívébe, de hamar túl is nő a családon. Koreeda az AI-jal való együttélést és egyáltalán annak fejlődését olyannak mutatja, ami nem elsősorban félelmet kelt, sokkal inkább elgondolkodtat. Hogy mennyire idealizált és a valóságtól elrugaszkodott ez a kép, az majd a nem túl távoli jövőben kiderül. Ez az a szép új világ olyan organikusan ötvözi az emberit a gépivel, miként a filmben felemlegetett modern japán építészet ötvözi a különböző anyagokat, miközben szervesen belesimul a tájba és tiszteletben tartja a természeti adottságokat. A film kedves, de talán túl idealizált ember-robot együttélést mutat. (Váró Kata Anna)

Május 18., hétfő

[09:30] A 87 éves Volker Schlöndorff sok év után ismét friss filmmel jelentkezett, az viszont nem túl jó ómen, hogy a Heimsuchung „mindössze” a Première szekcióba került be a főverseny helyett. Az ómen helyesnek bizonyult: öregesen fogalmazó film ez, formanyelvi újítások vagy bravúrok nélkül, viszont a sztorija miatt megér egy misét, még akkor is, ha tulajdonképpen a tavalyi, szintén német nyelvű Sound of Falling felvizezett változatának tűnik. Ezúttal sem egy konkrét személy vagy család a főszereplő, hanem egy ház, vagyis konkrétabban egy telek. A történet a régi paraszti világban indul, ahol a hozományba szánt parcella első alkalommal szakad ketté, majd a két háború között folytatódik, amikor a telek egyik felére egy nácizmus felé sodródó építész húz fel egy házat, a másik felét pedig egy zsidó kereskedő családja használja nyaralásra. És így tovább, szépen végigdübörög az embereken és a házakon a 20. század szomorú történelme, a hely Kelet-Németországban ragad, új, hithű kommunista lakói lesznek... ám vajon megéri-e a 21. századot?

A színészgárdából újfent Lars Eidingert érdemes kiemelni, aki még a legbénább frizurával is képes nagyot menni, de a többi színészre sem lehet panasz. A film gyengéje inkább a filmszerűtlen narráció, illetve az időnként előtérbe toluló patetikus zene, és nem mindig inspirált rendezés – egy jelenetet leszámítva, amikor az építész házába benyomuló vörös hadsereg egyik zöldfülű katonája felfedezi a gardróbban rejtőző német nőt. A zsidómentős filmeket parafrazáló szituáció nemcsak frappáns megfordítása az ismert háborús toposzoknak, hanem hihetetlen erotikus feszültséget is rejt. Kár, hogy kevés ennyire brilliáns jelenet van a film két órája alatt – ettől függetlenül egyáltalán nem temetnivaló film ez, főleg ha a múlt század történelmének gyorstalpaló összefoglalására vagyunk kíváncsiak. (Jakab-Benke Nándor)

*

[15:00] A nagy öregek filmjein nagyok az elvárások is, és bizony sok a félig-meddig csalódás egy ekkora fesztiválon – ezért is van, hogy az igazi nagy felfedezéseket és kellemes meglepetéseket szűz szemmel, a mellékszekciókban, az elsőfilmeseknél kell keresni. Ilyen meglepetés-felfedezés a német Katharina Rivilis debütje is, az I’ll be Gone in June (kb. Júniusban már nem leszek), ami nemcsak a mostanában külön szubzsánerré terebélyesedő női felnövésfilmek közé hoz új színt, hanem a poros amerikai kisváros világát is képes más szemmel láttatni. Franny (az elbűvölő Naomi Cosma szintén bemutatkozó alakításában) keletnémet születésű lány, aki New Mexico államba vetődik el az amerikai-európai cserediák-program keretében, a mexikói határ mellé, és az Isten háta mögé.

Ami igazán emlékezetessé teszi a filmet, az – a pazar, a Breaking Badből és más sorozatokból már ismert sivatagi környék adottságait jól kihasználó operatőri munka mellett – a korszak: Franny pont a szeptember 11-ei ikertornyos támadás előtt egy kevéssel érkezik meg, így szemtanúja lesz az amerikaiak nemzeti traumájának, és az abból kibontakozó paranoiának és fegyverkezésnek. Ítélkezésmentesen, egy kíváncsi tinédzser szemével szemléljük a határmenti koszfészek lakóit, s érzékletesen kapjuk meg mindazt, ami a most bemutatkozó rendezőgeneráció számára bizony már nosztalgia... az ezredforduló világát. Nem hiányozhat a szerelmi szál sem (a film másik nagy felfedezése David Flores, aki kiköpött fiatal Johnny Depp), és ugyan ez a gyengébb része a filmnek, attól még az összkép nagyon meggyőző. (Jakab-Benke Nándor)

*

[17:30] A függőségek, legyen szó alkoholról, drogról vagy bármiféle más addikcióról, mindig is kedvelt témái voltak a filmművészetnek. A női alkoholizmus azonban, bár nem példa nélküli, viszonylag ritkábban felemlegetett téma. Jeanne Herry Garance című filmje egy harmincas éveinek közepén járó színésznőt (Adèle Exarchopoulos) követ, aki alkalmi színházi munkákból és szinkronból próbálja fenntartani magát, ám az alkohol fogságában egyre nehezebben tudja megállni a helyét az egyébként nem tehetségtelen, de még az útját kereső és démonaival küzdő színésznő.

Garance-ra éppen a legnehezebb időszakban talál rá a szerelem, ám újdonsült partnere sem tudja, miként kezelje partnere függőségét. Garance-t végül a vészesen romló egészségügyi állapota döbbenti rá, hogy egyszer és mindenkorra változtatnia kell eddigi szokásain. A leszokás nehéz folyamatán a szerelem és egy új szerep segíti át az elmúlással idejekorán szembesülni kényszerülő nőt. A film részletesen bemutatja az alkoholfüggőség természetét, a szembenézés nehézségét, a lemondás kihívásáról nem is beszélve. Nem könnyű a téma, és nem könnyű nézni sem, az Adèle életéből megismert Adèle Exarchopoulos miatt viszont mindenképp megérte. (Váró Kata Anna)

Május 19., kedd

[14:15] Nicolas Winding Refn is azon alkotók egyike, akinek már szinte bérelt helyük van a fesztiválon. Refn utoljára 2016-ban volt versenyben a Neon Démonnal, most pedig versenyen kívül láthattuk a Her Private Hell című alkotását. A Neon Démonban, melyről korábban részletesen is írtam, még érdekes volt látni, hogy mit állít a modellvilágról és milyen divatmagazinokba illő modern eleganciával teszi azt. A Her Private Hellben semmi ilyen érdekességet nem találtam. A jövőben játszódó történetben egy fiatal színésznő egy 60-as évekbeli képregény adaptációját forgatja, közben pedig titokzatos köd közeledik. Nem is annyira a köd a lényeg, inkább az, akit hoz. A színésznő történetével párhuzamosan egy, a háború után Japánban állomásozó amerikai katona történetét is megismerhetjük, aki történetesen ugyanúgy a lányát keresi, ahogy a titokzatos idegen is. Három apa-lánya kapcsolat fonódik össze a végére, de egyiket sem ismerjük meg mélységeiben. A Her Private Hell több, elsősorban sci-fi filmes utalást hordoz, és felsejlik itt-ott egy-egy motívum Refn korábbi munkáiból is, de többnyire csak felszínes látványparádé marad az egész, ami jóval alulmúlja a rendező korábbi teljesítményét. A terek és a ruhák érdekesek, a sztori már korántsem az, ráadásul a Refntől megszokottnál is jobban túl van zenélve, ezúttal azonban a soundtrack sem igazán izgalmas.

Miközben a palota terasza előtti mosdóban épp fogat mostam az ebéd után, a Her Private Hell két főszereplője, Sophie Thatcher és Kristine Froseth oda jött be, hogy megigazítsák a sminkjüket. Ilyenkor illett volna legalább annyit odaszólni, hogy gratulálok a filmhez, de a film annyira gyenge, beleértve az ő játékukat is, hogy erre most nem került sor. (Váró Kata Anna)

[14:30] Ha nem csal az emlékezetem, ruandai filmet még soha életemben nem láttam – de a cannes-i Un certain regard szekció sem, ugyanis először válogattak be a véres történelmű afrikai országból származó filmet a fesztiválra. Annyira nagy ügy ez, hogy a Ben’imana vetítésén ott volt Ruanda franciaországi nagykövete is, külön súlyt adva ennek a nemzeti büszkeségnek. A filmben elmesélt történet viszont nem sok büszkélkedésre ad okot: a Ben’imana az 1994-es népirtás kortárs utóéletével foglalkozik, hangsúlyosan női szemszögből. A film egyik főszereplője a tuszi etnikai csoporthoz tartozó Vénéranda, aki egyfajta megbékélési tréner, rendszeresen összehozza a környék özvegyeit, hogy azok elmesélhessék traumáikat és a megbocsátás rögös útjára léphessenek. Lánya, Suzanne emancipálódni szeretne, a háborús árvák ösztöndíjára pályázik, de kiderül, hogy állapotos, mégpedig a másik etnikumhoz tartozó hutu fiútól – ők azok, akik az akár egymilliónyi áldozattal járó népirtást elkövették. A lány terhessége rég eltemetett sérelmeket hoz fel az Vénérandából, és kiderül, hogy az ő múltja is megannyi titkot rejt.

A film legizgalmasabb pillanatai a bírósági jelenetek, amelyek a családi dráma szövetébe vannak beékelve. Megszoktuk, hogy az európai-amerikai filmek szigorú játékszabályok szerint, talárba öltözött szereplőkkel játsszák el a megszokott forgatókönyv szerint zajló pereket, így hátrahőkölünk a spontán, egyszerű, szabad ég alatt zajló népi bíróságok láttán, ahol nincsenek ügyvédek, hanem mindenki saját magát képviseli, és a saját történetét adja elő – úgy, ahogy éppen tudja. Formailag, filmnyelvileg nem feltétlenül előremutató alkotás a Ben’imana, de ezért bőven kárpótol az autentikus hang és a hiteles amatőr szereplők. Ideje volt, hogy ne ENSZ-sajtóközleményekből és tévéhíradókból értesüljünk erről a gyalázatos esetről, hanem személyes történetek mentén. (Jakab-Benke Nándor)

Május 20., szerda

[12:00] A végtelenül depresszív The Trouble With Being Born rendezője új filmjében is az emberi tapasztalat határaival, a világ megismerhetőségével kacérkodik. Miután egy fiatal, érettségire készülő lány egy buli után bedrogozva lezuhan és szörnyethal, a családja és a jóbarátja különféle suta gyászfeldolgozási kísérleteit látjuk. Egy biztos: bármennyire is próbálják ugyanúgy élni a hétköznapokat, az már lehetetlen. Az Un certain regardba válogatott Everytime érdekessége, hogy nem keres közvetlen felelősöket (habár a német alkohol- és drogkultúra azért finoman pellengérre kerül egy-egy ellopott pillanatban), hanem inkább a továbblépéshez próbál fogódzókat adni.

A film egészen finoman, alig észrevehetően csúszik át idősíkkeverő szürrealizmusba, ezért racionális megértés helyett inkább intuitív ráérzéssel érdemes megpróbálni befogadni. Van benne egy-két snitt, ami egész mesterien használja ki az a nagy zoomátfogású optikát, a Minecrafton felnőtt generáció pedig konkrétan világszervező elvként üdvözölheti gyerekkori játékát. Ja, és végre egy film, amiben egy véletlenül kicsúszott fingnak dramaturgiai szerepe van. Nem a fesztivál legfeszesebb filmje (ahhoz túl sok benne az üresjárat), de egy-két megoldása, beállítása garantáltan velünk marad. (Jakab-Benke Nándor)

*

[16:20] 2005-ben Karlovy Varyban volt a premierje a kubai–amerikai származású Andy García The Lost City című rendezésének, melyben a főszerepet is magára osztotta. A The Lost City nem volt rossz, de akkor az volt a megállapításom, hogy Garcíának nem árt egy erőskezű rendező, mert amikor magát rendezi, hajlamos egy kicsit túljátszani a jeleneteket. García legújabb rendezésében, a Diamondban szintén ő alakítja a protagonistát, Joe Diamondot, de ezúttal valamivel visszafogottabb a játéka.

Joe Diamond amolyan régivágású magándetektív Los Angelesben, akit látszólag nem érintett meg a 21. század. Öltözéke és környezete minden részletében a 40-es, 50-es évek film noir detektívjeit idézik. Maga a történet is vérbeli noir, melyben a detektívet felbéreli egy vonzó szőke nő (Vicky Krieps), akit azzal vádolnak, hogy megölte férjét. A Diamondban olyan neves színészeket láthatunk, mint Dustin Hoffman, Brendan Fraser vagy Danny Huston. A film emellett igazi szerelmeslevél Lost Angeleshez, amilyen a The Lost City volt Havannához. Érdemes kivárni a nagy csavart, hiszen onnantól más fénytörésben fogjuk látni a privát kopót. (Váró Kata Anna)

Május 21., csütörtök

[07:00] Az idei fesztiválon sem nehéz olyan filmekbe botlani, amelyek a prekariátussal, a szegények és gazdagok, netán konkrétabban tőke és egyén viszonyával foglalkoznak, megmutatva, hogyan működik a kapitalizmus más-más országokban. Vannak egészen szájbarágós filmek (mint amilyen Hamagucsi All of a Suddenje), ahol a sors által többé-kevésbé kegyelt emberek papolnak a marxizmusról – és vannak olyanok, amelyek tényleg a tápláléklánc legalján lévő emberek tapasztalatairól regélnek. Utóbbiak között van a La Más Dulce, angol címén Strawberries az Un certain regard szekcióból. Marokkói nőket látunk, akiknek annyira nagy szüksége van a pénzre, hogy átmennek Spanyolországba epret szedni. A jelenséget a kelet-európaiak igen jól ismerik, a románoknak külön szava is van már rá (căpșunar), azokra használják, akik Dél-Európa legalantasabb munkáit végzik, aztán hazajönnek egy használt BMW-vel vagánykodni. Nos, a marokkói nőknek nincs amivel vagánykodniuk – éhbérért dolgoznak, hogy eltartsák otthon maradt családjukat. A hevenyészett, pléhfalú barakkokban alig kapják meg a létfenntartáshoz való alapfeltételeket, mint pl. a rendes táplálék vagy a melegvíz, ráadásul az időjárás szeszélyeitől is függ, hogy éppen van-e mit szedni aznap. És igen, van még ennél is rosszabb: spanyol munkáltatóik konkrétan rabszolgaként tekintenek rájuk, akikkel szemben bármi megengedhető. A La Más Dulce sok innovációt nem tartalmaz, és igazából nincs is benne semmi kiemelkedő – viszont a történet maga annyira vérlázító (főleg  a tudat, hogy a mi jelenünkben történik), hogy nem hagyja hidegen a nézőjét.

Sokkal magabiztosabb és formailag összeszedettebb a brit I See Buildings Fall Like Lightning, a Rendezők Kéthete (Quinzaine) üdvöskéjének számító Clio Barnard ötödik filmje. No meg szereplői is sokkal jobban élnek, mint a marokkóiak, de azért korántsem egyformán jól. Egy birminghami, melósnegyedből származó baráti társaság tagjainak életét követjük egy ideig, akik a szerény neveltetés ellenére alaposan szétfejlődtek. A legjobban a tőkéhez való viszonyuk alapján lehet őket jellemezni: az egyikük tőzsdemilliomos lett Londonban, ő a befektető, aki a pénzt dolgoztatja; a következő építkezési vállalkozó, aki másokat dolgoztat; egyikük a drogdílerkedést készül otthagyni, hogy „rendes” alkalmazott legyen; végül pedig a házaspár, amelynek férfitagja biciklifutár, tehát elvileg szabadúszó, de valójában ők élnek a legrosszabbul. A pénz megjelenése így vagy úgy, de szétzúzza életeiket, régi titkok és sérelmek kerülnek elő – mindenkiből kihozza a legrosszabbat. Apropó legrosszabb, ebben a filmben is van antikapitalista nagymonológ (főtémája a lakhatási válság, ami már a címből is kiderül), és ugyanolyan bénán illeszkedik ennek a filmnek a szövetébe, mint a többiébe – még akkor is, ha történetesen igaza van. A Croisette Mozi közönségét nem zavarta a didakticizmus, hatalmas vastapssal jutalmazták a Ken Loach-ot idéző filmet. (Jakab-Benke Nándor)

Május 22., péntek

[08:00] Az idei verseny két filmje is foglalkozott a világháború alatt kettészakított Franciaországgal – és azt kell mondanom, hogy magyar rendező filmje, a Moulin lett a jobb. Pedig Emmanuel Marre ötlete is ígéretes: filmet forgatott saját dédapjáról, Henri Marre-ról, aki jóindulatú balekként érkezik a Vichy-féle megszállt államba könyve, a Notre salut (kb. Megváltásunk) példányaival. Terve: tehetségét, mérnöki hatékonyságát a hazát szolgálatába állítani, szórni a manifesztót. Csakhogy a történelem más lapokat osztott ennek a naiv teremtménynek. Szóval a premissza remek, a humor kellően fanyar (ám túl kevés van belőle), a franciák Kevin Baconje, Swann Arlaud is brillírozik a főszerepben, de a csigalassúsággal építkező cselekmény, az inspirálatlan, egyetlen poénra kihegyezett kameramunka, a technikai jellegű infókkal tűzdelt, legfeljebb a francia történelem alapos ismerői számára érdekes, hosszadalmas párbeszédek mind-mind elalvásközeli állapotba sodorják a nézőt. Kár, mert a Moulin szoboravató attitűdje mellé jól jött volna egy arra rátromfoló, annak görbe tükröt tartó film. Ahhoz viszont meg kell ragadni a néző figyelmét az első percben. Vagy legalább az első negyedórában…

A sok bántóan modern kép után felüdülés beülni a Cannes Classics szekció szemet pihentető alkotásaira, ahol régi filmek restaurált kópiáit vetítik. Idén hidegzuhanyként kellett szembesülnünk azzal, hogy a Faun labirintusa is már ilyen „régi film”, amit restaurálni és újra bemutatni kell 20 év elteltével („igazi mestermunka, valahogy ilyen kreativitással kell a múlthoz nyúlni annak érdekében, hogy a film ne történelemkönyv, hanem a a jelent a múlttal összekötő kapocs legyen” – írtuk akkor, mármint 20 éve a cannes-i beszámolónkban). De azért voltak TÉNYLEG régiek is, mint pl. Roger Corman amerikai függetlenfilm-pápa egyik korai remeke, amit nemcsak producerként, hanem rendezőként is jegyez. Az 1958-as Machine Gun Kelly igazi low budget remekmű, ami nem próbálja meg elfedni olcsóságát, hanem pont abból csinál erényt: ha kell, árnyjátékkal, ha kell, akkor pedig egy hús-vér pumával (igaz, csak rácsok mögött). A sztori a hírhedt memphisi gengszter történetéből inspirálódott, de tényleg csak inspirálódott: minden más szereplő és cselekményelem a képzelet szüleménye, kivéve a gépfegyver mesteri használatáról elhíresült bankrabló elfogása előtti utolsó mondatait. A film nemcsak Corman karrierjét indította be az American International Pictures-nél, hanem a főszerepet alakító Charles Bronsonét is, aki hol szikár, könyörtelen komorsággal osztja a pofonokat, hol csecsemőként gubózik be egy koporsó láttán. A film igazi lelke azonban Susan Cabot, akivel Corman hat filmet készített, és aki a háttérből huzigálja a szálakat.

A vetítésen ott volt a pont két éve elhunyt Roger Corman özvegye és két lánya; előbbi, Julie érzelmes beszédet mondott, amiben kiemelte a műfajfilmes legenda francia kapcsolatait (pl. Bertrand Taveriner-vel), a francia kultúrához való vonzódását, és pár érdekes technikai részletet a restaurálásról. Corman egyik lánya is mikrofonhoz jutott, és a maga egyszerű, amerikai módján, könnybe lábadt szemekkel mondott pár megható mondatot. A függöny elgördülésekor beültek a nézőtér közepébe, és a Buñuel terembe összesereglettekkel együtt nézték meg a filmet. Két sorral előttük ültem, és néha lopva hátranéztem – a lányok úgy figyelték apjuk 68 éves filmjét, mintha most látnák először. (Jakab-Benke Nándor)

*

[13:06] Ira Sachs filmje, a The Man I Love az 1980-as évek New Yorkjában játszódik. Új fiú költözi az épületbe, aki első látásra beleszeret a fölötte lakó karizmatikus feltörekvő színészbe, Jimmy George-ba (Rami Malik), aki élettársával osztozik a lakáson, mely rendszeresen csak úgy zeng a színes színésztársaságtól és a hangos buliktól. A fiatalembernek fogalma sincs, milyen szörnyű kór kerítette hatalmába Jimmyt, és milyen küzdelem ez az élettársának és Jimmy családjának, elsősorban a nővérének. New York vibráló művészközegére sötét árnyékként vetődött a 80-as években az AIDS megjelenése, melynek első híres áldozata a különleges hangi adottságokkal bíró excentrikus énekes, Kalus Nomi volt. Nomi 1983-ban bekövetkezett, bizonyítottan az akkor még igencsak titokzatos kórhoz köthető halála sokakban megszólaltatta a vészcsengőt. A The Man I Love megemlíti Klaus Nomit, de megmutatja, mennyien voltak a gyanútlan és kevésbé ismert áldozatok is. Sachs egy kibontakozóban lévő szerelmi háromszög és egy idejekorán derékba tört ígéretes színészkarrier kapcsán mutatja be, milyen valós fenyegetést jelentett akkoriban az AIDS terjedése.

Milyen lehet örökké fiatalon, egészségesen, ráncok, fájdalmak és betegségek nélkül élni? Mi lenne, ha a törött csontokat vagy nem funkcionáló szerveket azonnal és fájdalommentesen cserélnék ki, méghozzá úgy, hogy a műtét befejeztével már nyoma sem látszódna a beavatkozásnak? A Cannes Premières programban bemutatott The End of It című alkotás azzal a gondolattal játszik el, hogy mi van akkor, ha valakinek megadatik a hosszú és egészséges élet egy fiatal testben, de a sikeres ékszerkészítő (Rebecca Hall) 250. születésnapján mégis úgy dönt, hogy elég volt mindenből, mert már mindent látott, amit látni akart, mindent kipróbált, amit ki akart próbálni, és már sem a barátai, sem a legújabb, immár 50 éve vele élő férje nem tud semmi olyat mutatni, ami még érdekelné. A nő döntése alaposan felforgatja a család életét. A férje (Gael García Bernal) és lánya (Noomi Rapace) is másképp reagálnak, hiszen a felnőtt lányának az anyja halálával megnyílna a lehetősége arra, hogy ő maga is anyává válhasson. A hírre megjelenik a galéria, a rajongók és az újságírók hada is, de bejelentkezik a túlnépesedés megakadályozására létrehozott születésszabályozó hatóság is, mert ez a döntés bizony mindenkit érint, még a hűséges mesterséges intelligencia működtette robotasszisztenst is, utóbbinak szintén számos remek pillanatot köszönhetünk. Maria Martínez Bayona első nagyjátékfilmes rendezése, a The End of It hibátlannak ugyan nem mondható, de benne van egy jó longevity szatíra számos humoros pillanattal és elgondolkodtató kérdéssel az örök élettel és fiatalsággal, sőt a művészi léttel kapcsolatban is. (Váró Kata Anna)

*

[14:04] Javier Calvo és Javier Ambrossi La bola negra című háromórás alkotása három különböző szálon indul el, egyik 1937-ben, a másik esetében 1932-be ugrunk vissza, a harmadik napjainkban játszódik, és nemcsak a háború szörnyűségei és az ott kialakuló vonzalmak kapcsolják össze őket, hanem egy elveszettnek hitt Federico García Lorca színdarab is. A többszálon futó, gyönyörűen fényképezett monumentális alkotás az idei versenyprogram élmezőnyébe tartozik. A filmben feltűnik Penélope Cruz is, aki alig néhány perce a mellettem lévő sajtókonferencia-teremben beszélt arról, mennyire fontos volt számára ez az alkotás, melynek létrejöttét producerként is segítette.

Közben pedig már megérkezett Lukas Dhont és stábja a Coward sajtótájékoztatójára. Az élő televíziós közvetítésnek köszönhetően a sajtókonferenciákat és a hivatalos fotózásokat is élőben követhetjük a fesztiválpalota különböző pontjain. Ennek köszönhetően a sajtószobából láthattam, amint Dhont filmjének fiatal katonákat alakító szereplői kánkánt táncoltak a fotózáson. A belga filmrendező Coward című alkotása az első világháborúban követ fiatal katonákat, akik a háború szörnyűségei elől próbálnak egymásba kapaszkodva túlélni. Gyávaság, túlélési ösztön és szerelem is szerepet kap a gyönyörűen fényképezett alkotásban. Dhont Cowardja is azon versenyfilmek közé tartozik, mely nem okozott csalódást, és amely a La bola negrával együtt szintén jó eséllyel pályázhat díjra a szombat esti díjkiosztón. (Váró Kata Anna)

*

[17:30] Nagyon érdekel a viktoriánus kor és általában minden, ami ennek a kornak a feldolgozásával foglalkozik. Ezért is vártam egy a korabeli Penny Dreadful ponyvaregény-sorozathoz (nem az azonos című televíziós sorozatról van szó) méltó, amolyan cheap thrill kikapcsolódást két versenyfilm között, amikor beültem Zachary Wigon Victorian Psycho című alkotására.

A Victorian Psycho hősnője külsőre igazi viktoriánus nevelőnő, aki egy tehetős vidéki családhoz érkezik, hogy a gyerekeiket megfelelő nevelésben részesítse. A megfelelő nevelés a család szemében azt jelenti, hogy a kisfiút arra készítse, hogy ő lesz az örökös, a kislányt pedig leginkább háztartási ismeretekre oktassa, hogy a korszellem szerint jó feleség váljon belőle. A nevelőnő érkezésével azonban egyre baljósabb árnyak ereszkednek a házra és sorra kezdenek eltűnni az alkalmazottak. Zachary Wigon rendezése bár helyenként humoros és nem fél megfricskázni a korabeli morált sem, sőt, a viktoriánus korban elindult, első feminista törekvések előtt is adózó alkotás, valahogy mégis némileg elmaradt számomra az előzetes elvárásoktól. (Váró Kata Anna)

 

Május 23., szombat

[07:00] Feltámad az eltemetettnek hitt személyes múlt – valahogy úgy történt, hogy az idei verseny utolsó két filmje ugyanezt a témát ragadta meg, csak radikálisan eltérő szemszögekből. A veteránnak számító, de ritkán jelentkező német rendezőnő, Valeska Grisebach a tíz évvel ezelőtti Western helyszínére, Bulgáriába tért vissza. A Das Geträumte Abenteuer (The Dreamed Adventure – kb. A megálmodott kaland) a török határ melletti senkiföldjén játszódik, ahol a helyi maffiózók az urak, s aki nem csempészetből él, az nem is él. Said (az elképesztően karakteres arcú Syuleyman Alilov Letifo) sok évtized után tér haza ide, hogy nyélbeüssön egy kis benzincsempész-melót. Összefut Veskával (a mindig mosolygó Yana Radeva), aki időközben régész lett, és épp a környéken végez ásatásokat. Nemcsak a régi kapcsolatot elevenítik fel, hanem bűnös útjaik is akarva-akaratlanul összefonódnak. Az izgalmas alapötlet (amit Bogdan Mirică pont tíz éve valósított meg sokkal, de sokkal jobban a Câini-ben [Kutyák]), a remek helyszín, és a nem szokványos dramaturgia (a film egy felvonás után főhőst cserél) csak ideig-óráig viszik el a filmet, de az már az egyébként is túl hosszú játékidő felénél érdektelenségbe fullad. Antikarizmatikus, antiklimaktikus mozi a végekről, nem igazán tudom elképzelni, hogyan kerülhetett be a főversenybe. Ahhoz még politika is túl kevés van benne.

Az eggyel fiatalabb generációhoz tartozó Léa Mysius is hasonló húrokat penget, csak teljesen más hangszeren – és szerencsére kevésbé unalmasan. Az Histoires de la nuit (The Birthday Party) első 10 perce még langyoska, szociálisan túlérzékeny családi drámát ígér, de hamar átvált zsánerfilmbe. Nora és Thomas anyagilag nem túl jól, de azért szeretetben éldegélnek vidéki farmjukon egyszem gyermekükkel, Idával. Egyetlen szomszédjuk van, a visszavonulást fontolgató képzőművész, Cristina (a szépen öregedő Monica Bellucci jutalomjátéka). Nora születésnapjára készülnek, amikor idegen férfiak rontanak be a telekre, és nem lehet tudni, hogy mi a fenét akarnak. Vajon régebből ismerik az anyukát? Azt lassan mindenki tudja, hogy Haneke Funny Games-sze óta nem érdemes home invasion thrillert csinálni – csak ez az infó nem jutott el Ms. Mysiushoz, aki mégis megpróbál különféle műfaji toposzokat feleleveníteni, nem mindig visszhangzó sikerrel. Pár kiugró feszültségű jelenet azért akad a filmben, sőt, még humorral is képes azokat oldani a rendező, de ez még egy thrillerekre szakosodott fesztiválon is édeskevés lenne, nemhogy Cannes-ban.

Ezeknél mérföldkövekkel jobb volt a Cannes Classics utolsó vetítése, a La dérive (Drift, kb. Sodródás), egy 1964-es francia film Paula Delsoltól. Delsol az új hullám kevésbé ismert női rendezője, de aki szereti a korszakot, ne hagyja ki ennek a filmnek a frissen restaurált változatát. Jacqueline (a gyönyörű Jacqueline Vandal) egyfajta női flaneur, akinek fontosabb a szabadság, mint a társadalom elvárásai. Miután zenész pasija otthagyja egy vonaton, hazautazik, és kissé reménytelenül keresi a szerelmet. A film címe nagyon találó, egy elveszettnek tűnő generációról szól, akik az istennek sem találják a helyüket sehol. A családalapítás nem érdekli őket, de pontosan nem tudják, hogy mit akarnak. A Sodródásban minden férfi azt akarja, de csak az kapja meg, akinek megvan hozzá a pénze. Végtelenül cinikus, mégis életigenlő mozi, amolyan igazi nemzedéki közérzetfilm hatvan évvel ezelőttről. (Jakab-Benke Nándor)

[13:30] Zárógondolatok. A fesztiválvégi hangulat eléggé világvégi is tud lenni Cannes-ban, habár még a szombat reggeli vetítésekre (amelyeken azokat a versenyfilmeket lehet bepótolni, amik kimaradtak) is kígyóznak becsületes sorok, és a közönség ugyanolyan lelkesen tapsol a fesztivállogónak, mintha nem tudnák, hogy vége, és pár órán belül nyilvános lesz, ki az Arany Pálma idei gazdája. Abban a legöregebb rókák is egyetértenek, hogy az idei nem volt a legcombosabb mezőny, de nincs, amiért pironkodjon az előzsűri. Találgatni kár lenne (habár én személyesen a Fjordnak, a Fatherlandnak és a Minotaurnak drukkolok), inkább néhány gondolatot fogalmaznék meg az idei trendekre vonatkozóan – no persze filmes trendre gondolok, nem arra, hogy kinek milyen kisestélyije volt.

Az egyik, hogy irtózatosan elburjánoztak a túl hosszú, túl fontos filmek, és alig tudnék mutatni a versenyből olyat, ami tényleg megérdemli a bizalmunkat és figyelmünket 100-120 perc fölött is. A legnagyobb ludas nyilván Hamagucsi, az ő filmje ráadásul egy másik aggasztó vonulatról árulkodik, miszerin sok rendező elfelejtett képekben gondolkozni, sutba dobták a „show, don’t tell” elvét. Lehet, hogy itt, fesztiválközegben nagy tapsot kapnak irodalmiaskodó, párbeszédtől burjánzó munkáikért, de odakinn, a való világ filmszínházaiban lehet, hogy nézői frusztrációt szül majd a sok érdektelen duma, amelyek közül ráadásul némelyik mintha direkt a nézőnek szólna (ki). Érdekes, hogy pont egy íróról szóló film (a Fatherland) a legkompaktabb és vizuálisan is lenyűgözőbb film az idei versenyből. Szóval nem csak script doctor és könyörtelenebb vágó férne rá az idei művészfilmekre, hanem valamiféle vizuális dramaturg, látványguru is.

Szerencsére a politika nem tudta elrontani az idei Cannes-t, pedig a Berlinaléba rendesen belerondított. Hiába, a franciák mindig is felül tudtak emelkedni ezeken a dolgokon, és nagyon jól teszik. Az egyetlen, ahol a külvilág beszüremkedett a mozi sötétjébe, az a filmeket nyitó támogatói, gyártói, forgalmazói logók voltak. Nagyrészüket rituálisan megtapsolták, kivéve a Canal+-ét, amit kifütyültek a tulajdonosa nyilatkozatai miatt. A sors iróniája, hogy minden egyes francia film (és sok koprodukció) csakis a Canal+ támogatásával tudott elkészülni...

Idén nagyon sok rendezőnek láthattuk idegen nyelvű bemutatkozását – Radu Jude és Nemes László francia filmet készített, Mungiu félig norvégot, Hamagucsi francia-japánt, emellett Marie Kretuzer háromnyelvűt alkotott, Farhadi továbbra is Párizsban dolgozik, Zvjagincevet száműzték... Egyrészt örvendetes, hogy ennyiféle filmalap pénzét tudják mozgósítani, feltevődik másrészt a kérdés, hogy ez nem-e jár túl sok megkötéssel, ami közvetett módon formai-tartalmi kompromisszumokat is magával hoz. A fesztiválpalota teraszain landoló, kaját kereső sirályokat viszont ez mit sem érdekli, ők már a következő fesztivál vendégeinek ropijaira fenik a csőrüket. Én pedig szerencsére a két roppant gyenge versenyfilm után egy nagyon kellemessel tudtam lezárni az idei Cannes-t: James Gray Paper Tigerjéről később jelentkezünk hosszabb szöveggel. (Jakab-Benke Nándor)

A Fjord nyerte az Arany Pálmát

A Fjord nyerte az Arany Pálmát

2026. május 23.

Másodszor nyert Arany Pálmát Cristian Mungiu: szinte két évtizeddel a 4 hónap, 3 hét, 2 nap díja után a Fjord is elvitte a Cannes-i Fesztivál fődíját, és mellé a Prix de la Citoyenneté és a François Chalais különdíjakat is.

Olvasd tovább  

Május 24., vasárnap

Olyan gyorsan peregnek a versenyfilmek és a napok Cannes-ban, hogy mire belerázódik az ember az itteni munkatempóba, már véget is ér a fesztivál. A szombati reprízvetítéseken még két filmet újranéztem, az egyik pont Cristian Mungiu Arany Pálmával díjazott Fjord című alkotása volt. Amikor másodjára néztem, már biztos voltam benne, hogy nem marad díj nélkül, bár nehéz a zsűri fejével gondolkodni, nem mindig esik egybe annak a kilenc embernek a véleménye a kritikusokéval. Mungiu filmje jól megírt, sokrétű és sok ellentmondást feltáró, fontos témákat boncolgató alkotás, szerintem megérdemelten kapta a fődíjat, bár nálam ott volt a pakliban Zvjagincev Minotaurja és Pawel Pawlikowski Fatherlandje is. A Minotaur végül a Grand Prix-t vitte, a Fatherlandért pedig a legjobb rendezés díját kapta Pawlikowski. Utóbbi megosztott díj volt a La bola negra rendezőivel, Javier Calvóval és Javier Ambrossival, aminek Pawlikowski láthatólag nem örült annyira. Pawlikowski Mungiuhoz hasonlóan szintén duplázott idén, hiszen 2018-ban a Hidegháború című alkotásáért már egyszer megkapta Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó elismerést.

Számomra a legnagyobb meglepetések egyike, hogy a legjobb forgatókönyv díját Emmanuel Marre vehette át a Notre salut (A Man of His Time) című filmjéért. Marre a szülei levelezéséből bontotta ki a II. világháború idején a családjáért dolgozó mérnökember történetét, aki bár végig Franciaországért és a saját boldogságáért dolgozott, mégis olyan dolgokban is részt vett, mint például a zsidók deportálásának megszervezése, praktikus logisztikai feladatként kezelve azt is, mint sok mást, nem igazán tudva, hogy mihez is vezet mindez. A Notre salut forgatókönyvének díja azért volt meglepetés számomra, mert a film eleinte nehezen fogott meg, nem igazán lehetett tudni, miért is olyan fontos ennek az embernek a története, az utolsó körülbelül fél órára kezdett összeállni bennem, hogy miről is szól igazán. Utólag belegondolva, a levelezésekből kibontott családi kapcsolatokra és a mindennapi feladatokra összpontosító alkotás, a nagypolitika szörnyűségeivel a háttérben valóban érzékeny portré egy a boldogulását kereső hétköznapi emberről. A másik díj, ami előtt szintén némileg értetlenül álltam, a zsűri díja volt, amit a német rendezőnő, Valeska Grisebach vehetett át a Das Geträumte Abenteuer (The Dreamed Adventure) című filmjéért. A film az EU-tagállam Bulgária Törökországgal határos részén játszódik, és azt mutatja be, mennyire nem európai viszonyok uralkodnak Európa határánál, milyen helyi kiskirályok uralják a vidéket és mennyire nagy üzlet az illegális bevándorlók becsempészése. A szándékot értem, a mondanivaló is fontos, de nem voltam igazán kibékülve azzal, ahogyan Grisebach mindezt elmeséli.

A legjobb színészi alakítások esetében is megosztott díjak születtek. Hamagucsi Rjúszuke All of a Sudden című filmjében nyújtott alakításáért Virginie Efira és Tao Okamoto vehették át a legjobb női alakítás díját. Ez egy kiváló oktatófilm, ami mindenkinek hasznos lehet, aki hospice- vagy palliatív ellátásban, időskorúakkal vagy autistákkal dolgozik, vagy ilyen esetek előfordulnak a környezetében – de nagyon hosszú és rettenetesen didaktikus. Nem sokkal a La bola negra után jött egy újabb, szintén a háború alatt kialakuló melegrománcot bemutató alkotás, a Coward Lukas Dhont rendezésében. A Coward fronton szövődő szerelmi történetének két fiatal főszereplője, Emmanuel Macchia és Valentin Campagne megérdemelten kapta meg a legjobb férfialakítás díját. A 22 versenyfilm között volt idén Nemes Jeles László Moulin című, francia nyelvű alkotása is, melyet a Park Chan-wook vezette zsűri nem részesített elismerésben, a bemutatón viszont tíz perces állótaps fogadta. Az ilyenkor szokásos reptéri celebspottingon a hazaúton Nemes Jeles Lászlót sikerült elsőként kiszúrnom.

Elsőre nem tűnt különösebben jónak a Gentle Monster, de miután másodjára beültem rá és jobban figyeltem mindazokra az első alkalommal jelentéktelennek tűnő vagy egyenesen észrevétlen jelekre, amelyek a pedofíliával vádolt apa viselkedésében megmutatkoznak, s azt kell mondanom, hogy kifejezetten jól volt felépítve, és valóban tankönyvi esete egy „gyöngéd szörnyeteg” ábrázolásának. A rendőrnő magánéleti szála elsőre nagyon feleslegesnek tűnt – másodjára ez is jobban a helyére került, bár korántsem olyan érdekes, mint a szemünk láttára széthulló család története. 

Bár sokan elégedetlenkedtek az idei versennyel, számomra összességében nem tűnt rossznak ez az idei cannes-i összeállítás. Kifejezetten élveztem a Hope-ot, és alig várom a folytatását; kiváló hangulatot csinált a Teenage Sex and Death at Camp Miasma az Un certain regard nyitófilmjeként, és abban a szekcióban is láttam néhány érdekes alkotást. (Váró Kata Anna)

 

Címkék
Állítsd be, hogy a Filmtett cikkeit mindig az elsők között lásd a Google keresőben
Támogass egy kávé árával!
Megosztás
 

Hírek

Kritikák

Cikkek

Friss film és sorozat

erdélyi filmtár

Szavazó

Mi a kedvenc kánikulai filmed?

További Szavazók

Szavazó

Mi a kedvenc kánikulai filmed?

További Szavazók

Friss film és sorozat