Jelen vagyunk a 78. Cannes-i Fesztiválon: rövid jelentésekben, naplószerűen (a legfrissebb van legfelül) számolunk be a Croisette-en és környékén történtekről rövid jelentésekben, és a hosszabb kritikákat is beszúrjuk ebbe a hírfolyamba. Érdemes naponta nyomni egy refresht ezen a linken.
Dzsafar Panahi filmje Arany Pálmát kapott
Kiosztották a 78. Cannes-i Fesztivál díjait, az It Was Just an Accidenté a legfontosabb díj, de Joachim Trier is örülhet. A magyar kisjátékfilm nem kapott elismerést.
Május 24., szombat
[12.00] Nem terveztem már többet írni ebbe a percről percre hírfolyamba, hiszen az utolsó délelőttön csupa olyan filmre váltottam jegyet, amiről már esett szó ezeken a hasábokon, de mindenképp be akartam őket pótolni. A tényleg remek és lúdbőrös (néha konkrétan A félelem bére jutott eszembe róla), pokoljárós Sirát alatt viszont kaptunk egy ízelítőt a közelgő apokalipszisből: Cannes-szerte áramszünet ütött be. Mint később kiderült, bezártak a vendéglők, kocsmák is, a Cineum mozi vetítései is leálltak. A fesztiválpalotának nem tudni, honnan volt dugiárama, de a Sirát-vetítés végül nem állt le teljesen, hanem egy hangprobléma és pár perc sötétség után újraindult. Kissé elrontotta az élményt, főleg, hogy a film igen feszült utolsó félórájában történt meg. A vetítés után a napra kitámolygó tömeg viszont azt konstatálta, hogy az üzletek előtt kedélyesen csevegnek az eladók, és mindegyikben sötét van, nem döng a zene. Ma legfeljebb készpénzzel lehet vásárolni – ha egyáltalán. Szünetel az áram, a város mégis zsong, sőt talán most zsong igazán, emberi hangon. Reméljük, a ma esti díjkiosztóig minden technikai probléma megoldódik, én viszont étlen-szomjan (jó na, szomjan nem, mert több ponton is lehet üdítőt meg vizet igényelni a fesztivál becses-badge-es vendégeinek) várom, hogy kezdődjön az utolsó filmem idén. (Jakab-Benke Nándor)
*
[8:45] Cannes-i szokás, hogy az utolsó napon megismétlik a versenyfilmeket, hogy az esti díjkiosztó előtt még lehessen pótolni, ha valami kimaradt, de vannak, akik a gála helyett is a vetítőtermek sötétjét és az ide versenyfilmek valamelyikét választják. A még itt maradt sajtósok körében ilyenkor már lázasan megy a találgatás, hogy kik lesznek a díjazottak, leginkább pedig, hogy ki viszi haza az Arany Pálmát. A fesztivál nagyon szigorúan őrzi a titkot, a rutinosabb újságírók viszont állítják, hogy a fődíjas a délelőtti Debussy repríz vetítések közül kerül ki. Amolyan cannes-i népi bölcsesség ez, minden esetre én most Oliver Laxe Sirât című filmjét nézem újra a Debussyben és nem csodálkoznék, ha valóban ott lenne a díjazottak között, sőt szívem szerint idén én ennek adnám az Arany Pálmát. (Váró Kata Anna)
*
[00:01] Tegnap reggel az első vetítésem a kisjátékfilmek versenye volt, hiszen az idén ott lehetett magyar alkotással találkozni: Kenyeres Bálint The Spectacle-je nemcsak mágikus realizmusa miatt érdekes, hanem mert kolozsvári színésznő is játszik benne: Udvari-Kardos Tímeával a versenyblokkot követően beszélgettem egy rövidet, a villáminterjú itt olvasható:
„Féltem, nehogy azt csináljuk, amit a filmben” – Villáminterjú Udvari-Kardos Tímea színésznővel a The Spectacle apropóján
Udvari-Kardos Tímeával a cannes-i fesztiválpalota egyik teraszán, egy nappal a rövidfilmes díjkiosztó előtt, a vetítés után ültünk le egy gyors beszélgetésre. Egy órával korábban esett be a városba, még nem is reggelizett, épp csak a rövidfilmes versenyblokk vetítésére jutott el: itt mutatkozott be Kenyeres Bálint The Spectacle című mágikus realista kisjátékfilmje, amelynek ő játssza az egyik főszerepét, egy tévés szerkesztőt. Egy kis roma településre megy el stábjával, hogy lencsevégre kapjanak egy nem hétköznapi cigánygyereket.
Eztán – az utolsó előtti fesztiválnapon – is voltak kellemes, ha nem is egetrengető élmények: a rendezők nevéből – Luc és Jean-Pierre Dardenne –, valamint a film címbéből – Young Mothers / Jeunes mères, kb. Leányanyák – már következtethetni lehet, hogy miről szól és hogy milyen lesz az utolsó előtti versenyfilm. És tényleg olyan. Öt, frissen anyává vált fiatal lány életének egy-egy szeletét követhetjük, amint egy erre specializálódott szociális otthonban próbálnak továbblépni és kitalálni, hogy mihez kezdjenek a babával és az életükkel. A történetek javarésze nyilván szenvedésről szól, vagy minimum bizonytalanságól: mintha a Hat hét szívszorító sztorija csak az egyik lenne a felvázolt leányanya-változatok közül. A belga testvérek nem hazudtolják meg magukat és szociális érzékenységüket, és ebben a filmben is akad egy-két olyan replika, ami szíven üt, de azért összességében nem egy korszakalkotó remekmű.
Kelly Reichardt új filmjét nagyon vártam. A csendes amerikai minimalizmus hősnője most valamivel műfajibb alapállásból indul: a The Mastermind (kb. A lángelme) egy mamlasz családapa története, aki műkincsrablásra vetemedik egy kisvárosban. A film első fele olyan, mintha a Coen-testvérek álltak volna össze Jarmusch-sal egy filmre: a bumfordi, szedett-vedett bűnözőcsapat rablása közben minden balul sül el, ami csak elsülhet. A második felét viszont mintha Hal Ashby rendezte volna: sokat nem árulnék el a cselekményből, de van benne egy adag road movie, és nagyon fontos lesz a történelmi háttér (1970-ben játszódik, amikor a vietnami háború elleni tüntetések a tetőpontjukra hágtak Amerikában, és még javában tart a hippikorszak). Érdekes bélyeg ez a film egy múltba küldött képeslapon, és izgalmas az az érzékenység is, ahogy bemutatja a képzőművészet-rajongó protagonista lassú szétesését, de végsősoron kevés a malter Reichard téglái között egy rendes filmes építményhez.
Közben elkezdtek szotyogni a különféle díjak, az Un certain regard díjosztói végül az én kedvenceim közül csak az Un poetát találta díjazásra méltónak: zsűri-különdíjat (Jury Prize) kapott. A szekció fődíja a La misteriosa miranda del flamenco című filmnek ment, a legjobb színész Frank Dillane lett (Urchin), a legjobb színésznő pedig Cleo Diára (O riso e a faca / I Only Rest in the Storm). A legjobb rendező díját Arab és Tarzan Nasser vihetik haza Gáza-témájú filmjükért. Izgalommal várjuk a főverseny holnapi (mai) díjait. (Jakab-Benke Nándor)
Az én kis falum – Neeraj Ghaywan: Homebound
[Cannes 2025] Az indiai Homebound (kb. Hazafelé) néha veszélyesen közel kerül a hatásvadász, olcsó melodrámához, de ha biztonsági játékot űzne, valószínűleg nem tudná ennyire megríkatni a nézőjét.
Május 23., péntek
[14:15] A market bezárt, több újságíró is hazautazott már, érezhető ez a fesztiválpalotában és a jegyek elérhetőségében is. A versenyfilmekből még van hátra, és a párhuzamos szekciókban is vannak még vetítések. Minden évben várom a vérben tocsogó ázsiai Midnight Screenings szekció filmjeit, ezek ugyanis csak ritkán jutnak el hozzánk, talán nem is véletlenül. A legtöbbjük igazi trash-kategória, de eddig majd mindig akadt egy-egy jó közöttük. Idén valahogy ez kimaradt, helyette a kínai versenyfilmet, a Resurrection című sci-fit vártam.
Időről időre feltűnik egy-egy ázsiai műfaji film a versenyben, legtöbbször inkább csodálkozunk rajta, hogy mit is keres a versenyválogatásban, de a Resurrection esetében az első képkockáktól egyértelmű, hogy ennek itt volt a helye. Bi Gan rendezése ugyanis időutazós sci-finek álcázva vezet minket végig a kínai mozi, és egyáltalán a mozi történetén, megidézve annak nagy korszakait. A különböző időszakokban elidőzve mindig a kor jellemző zsánere, színvilága és elbeszélésmódja köszön vissza. Igazi szerelmeslevél ez a letűnőben lévő médiumhoz. Bár Cannes mindig azt erősíti bennünk, hogy a mozi él, az itteni buborékból kilépve azt látjuk, amit egyébként több alkotó filmjében is megjelent az idén, hogy a film már tényleg inkább a múlt, mint a jelen médiuma, melynek ki tudja mennyi és milyen jövő adatik. (Váró Kata Anna)
*
[9:00] Ha egy fesztiválon van cseh fim, arra mindig beülök, mert hozzánk közeli nép, imádnivaló a humoruk és a világlátásuk. Sok humor nem volt Zuzana Kirschnerová Karavan (Caravan) című Un certain regard-filmjében, ami pedig volt, az egy kilátástalan élet elviselhetőbbé tevése miatt volt: Ester (Anna Geislerová) fia Down-kóros, így hát minden pillanata a gyereke körül forog, ebben a melóban nincs vakáció. A baj az, hogy a fiú egyre nagyobb és kezelhetetlenebb. Aztán mégis vakációra indulnak Olaszországba egy lakókocsival (ezt hívják „karavannak” a csehek), ahol váratlan barátra tesznek szert egy „manic pixie dreamgirl” kelet-európai átiratával. A saját életéből inspirálódott Kirschnerová jól kihasználja a road movie-toposzokat és a szikkadt calabriai tájat is, a film egy kis titkos gyöngyszem lehet az „anyai szemszög” mozija kedvelőinek, receptet viszont nem kapunk arra, hogy mit csináljunk, ha ilyen gyermekünk születik. Csak annyit, hogy szeretni kell, mese nincs.
A japán Fukada Kodzsi Love on Trialja (kb. Megvádolt szerelem) harsogó melodrámát ígér, és végülis azt szállítja, csak tipikus japán hűvösséggel, kimértséggel. A film a J-popsztárok könyörtelen világába enged betekintést, ahol az „idolok” csak a közönség felé idolok, valójában agyondolgoztatott zeneipari munkások, az igazi úr a menedzser, minden döntést ő hoz, sőt, olyan szinten szól bele a lányok magánéletébe, mint amilyenre az MGM stúdió 20. század eleji aranykora óta nem volt példa: szerződésükben kitétel van arról, hogy nem eshetnek szerelembe, nem tarthatnak fenn viszonyt senkivel. Mai viszont nem tud, és nem is akar parancsolni az érzelmeinek, összejön egy régi ismerősével, a zampanói vándorcirkusz-éthosz szerint élő Keivel. Fukadát nem annyira az eltérő művészetfelfogások érdeklik, hanem inkább a japán popipar sötét oldala. Sokáig úgy tűnik, hogy a film arra fut ki, hogy a szerelem mindent legyőz, ám egy utolsó csavarral feminista szabadulástörténet válik belőle. (Jakab-Benke Nándor)
Utazás a Mengele koponyája körül – Kirill Szerebrennyikov: The Disappearance of Josef Mengele (Das Verschwinden des Josef Mengele)
[Cannes 2025] Úgy tűnik, Kirill Szerebrennyikov az ellentmondásos figurákhoz vonzódik a legjobban: Csajkovszkij és neje, Limonov, a hibbant költő, és Viktor Coj, a rocklegenda után kameráját az auschwitzi haláltábor orvosa, Josef Mengele felé fordítja az idei fesztivál leghideglelősebb filmjében.
Május 22., csütörtök
[19:50] Az, hogy az alkotók mellett a filmek szereplői, a különböző zsűrik tagjai és más hírességek is megjelennek a bemutatókon, megszokott gyakorlat Cannes-ban, az viszont, hogy olyanok üljenek a széksorokban, mint a WikiLeaks alapítója, a börtönből még nem egészen egy éve szabadult Julian Assange, itt sem számít mindennapinak. A The Six Billion Dollar Man Assange története a WikiLeaks alapításától egészen addig, hogy tavaly júniusban kiengedték Nagy-Britannia legszigorúbban őrzött börtönéből, és több mint egy évtized után visszetérhetett hazájába, Ausztráliába. A thrillereket idéző felépítésű dokumentumfilm igyekszik megmutatni mindazon politikai játszmákat és háttér alkukat, amelyek Assange és a WikiLeaks körül kialakultak, az egyik legfontosabb ezek közül, a film címadó alkuja is, amely kiemelte Assange-t az ecuadori brit nagykövetség védelméből, és börtönbe juttatta.
Olivier Hermanus The History of Sound című alkotása egy visszafogott, de annál mélyebben átérezhető szerelmi történet két népdalgyűjtő (Paul Mescal és Josh O’Connor) között, akik egy konzervatóriumban találkoznak az 1910-es években, és – akárcsak nálunk Kodály és Bartók – együtt vágnak neki a vidéknek, hogy népdalokat gyűjtsenek. A Ben Shattuck azonos című novelláján alapuló először Ang Lee Túl a barátságon című filmje ugorhat be, főleg mert itt is több évtizedre nyúlik a történet, de ez esetben nem a társadalom intoleranciája nem engedi, hogy a két férfi boldog legyen együtt, hanem sokkal személyesebb okok miatt válnak szét útjaik. A gyönyörűen fényképezett filmben számunkra többnyire ismeretlen amerikai népdalok csendülnek fel. (Váró Kata Anna)
*
[14:00] Az Un certain regard még képes meglepetésekkel szolgálni: a szekció utolsó előtti filmje, a Testa o croce? (Fej vagy írás? / Heads or Tails?) kiköpött úgy néz ki, mint a 60-as évek nagy spagettiwesternjei: Kodak-nyersanyagra forgatott gyönyörű kékek, meleg sárgák, bizsergő szemcsék, mint a régi szép időkben. Díszleteiben és kellékeiben is remek, sztorijában pedig egyfajta proto-Bonnie és Clyde, egy csipet Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét-tel.
A történet keretét Buffalo Bill (John C. Reilly lubickol a hozzá illő szerepben) és társulata olaszországi látogatása adja, és nem véletlenül: a vadnyugati (és miért ne, európai) legendák megkonstruáltságára, hamisságára hívja fel a figyelmet (nem elsőnek, már Robert Altman is foglalkozott pont a „buffalo bullshitekkel”), azonban karizmatikus színészek nélkül (Nadia Tereszkiewicz, illetve Alessandro Borghi próbálkoznak, de alig) a két főszerep eléggé súlytalan marad, csak régi western-toposzok érdektelen feminista átirata lesz. Kár, mert egy-egy jelenetével és fekete humorával, no meg bevallottan műfajfilmes hozzáállásával kitűnik a szekció néha erőltetetten művészkedő filmjei közül. (Jakab-Benke Nándor)
*
[9:00] A tegnap az érzelmek cudarul nagy skáláját sikerült megélnem: délelőtt az indiai Homebound úgy megríkatott, mint ahogy már ideje mozgóképnek nem sikerült – a filmről holnap bővebben is közlünk kritikát. Utána egy kilencven (!) éves filmen sikerült kacagni: Marcel Pagnol 1935-ös Merlusse című filmjéről csak nézés közben derült ki számomra, hogy inspirációként szolgált Alexaner Payne tavalyelőtti Téli szünetéhez (The Holdovers). Nyilván sokkal direktebben érzelgős és szájbarágósabb, azonban a történet kiindulópontja egy-az-egyben ugyanaz: egy francia kollégiumban néhány diák ottmarad karácsonyra, és üvegszemű, halszagú tanáruk vigyáz rájuk, akit valamiért mindenki utál. Míg a Holdovers eleve kevés gyerekkel foglalkozik, és azok közül is kiemel egyet, így sokkal karakterközpontúbb marad, a francia eredetiben több gyerek van, s mindegyiknek megvan a kis vicces személyisége, ami csak a közben megdicsőülő tanárnak adott ajándékokban fejeződik ki. A frissen restaurált digitális kópia remekül néz ki, és a teremben hallható kacagásokból úgy tűnt, hogy a franciáknak majd’ egy évszázad múltán is többet jelentenek a film egyes replikái, mint a nemzetközi közönségnek.
Aztán jött a düh: egy frissen, konkrétan két napja hozott szabály szerint a fesztivál gorillái nem engednek be senkit a Lumière nagyterembe hátitáskával. Még csak nem is azért, mert fegyver, robbanószer vagy neadjisten dugitáplálék lehet benne, hanem azért, hogy ne rontsd a vörös szőnyeg összképét. Leadhatod a csomagmegőrzőben a laptopodat, ott viszont pont e miatt a szabály miatt óriási sorok kígyóznak, így dühöngve le kellett mondanom a Romeria című spanyol-német versenyfilmre foglalt jegyemet. A dühöt közöny és unalom követte: a Connemara című francia produkció két régi osztálytárs egymásra találásáról szól, miután évekig nem látták egymást, a nő pedig munkaügyben hazaköltözik, a férfi pedig éppen válik. Amilyen béna és kényszeredett az első, megvalósulatlan szexjelenetük, ugyanolyan tulajdonképpen az egész film is. A nap utolsó érzelme a hála: Joachim Trier ismét nagyszerűt alkotott a Sentimental Value-vel (Affeksjonsverdi), amiben voltaképpen nagyon sok újat nem mond, de nagyon szépen és elegánsan rakja össze a filmkészítésről szóló filmek alaphangulatát a családi drámával és a megbékéléssel. Hosszabb szöveget érdemel, úgyhogy hamarosan. (Jakab-Benke Nándor)
Nem fűzfa – Simón Mesa Soto: Un poeta
[Cannes 2025] Vadászat-szerű történet Kolumbiából, ami nemcsak igazságérzetünket, hanem empátia-izmainkat is megdolgoztatja.
Május 21., szerda
[12:45] Nem szeretem a romantikus komédiákat, de Cannes-ban nagyon jól tud esni egy-egy vígjáték vagy akár romkom is a sok embert próbáló dráma közepette. Éppen ezért örültem annyira, amikor a legutolsó pillanatban sikerült jegyet kapnom Michael Angelo Covino Splitsville című válási komédiájára, melynek az író páros, Corvino és Kyle Marvin a két főszereplője, nejeiket pedig Dakota Johnson és Adria Arjona alakítják. A közönség egy része rettenetesen jól szórakozott, miközben kolléganőmmel zavartan pislogtunk egymásra, mert egy-két poént kivéve többnyire fájdalmasan sablonosnak és humortalannak tűnt az egész. Adott két házaspár, éppen együtt készülnek tölteni a nyaralást, ám az egyik párnál beüt a párkapcsolati válság, így csak a pár férfitagja érkezik meg hozzájuk, s ez újabb bonyodalmakhoz vezet. Az itt induló események mindkét párt arra kényszerítik, hogy újraértékelje a saját párkapcsolatát, és megpróbálja a megváltozott helyzetben megtalálni a boldogságot. Annyira valószerűtlen a két pár, a kalandjaikról és konfilktusaikról nem is beszélve, de mindez sehol nincs azokhoz a túlzásokhoz képest, ahogy a konfliktusaikat rendezik egymással és a környezetükkel – tudom, hogy a vígjátéknak ez a lényege, de az is, hogy mindezen valóban nevethessünk.
Rebecca Zlotowski szintén versenyen kívül látható Vie privée-je miatt Mario Martone Fuori című versenyfilmjéről mondtam le ma reggel. Hogy a Fuori milyen, egyelőre nem tudom, most éppen a photocall zajlik, majd belehallgatok a sajtótájékoztatóba, hogy lássam, megéri-e megpróbálni jegyet szerezni még rá. A Vie privée egy Franciaországba házasodott és ott praktizáló amerikai pszichiáterről (Jodie Foster) szól, akinek egyik betege (Virginie Efira) váratlanul meghal. A pszichiáternő nyomozni kezd, közben pedig a saját traumáival és családi problémáival is szembe kell néznie. Ez sem volt briliáns, de annak ellenére, hogy nem komédiaként volt megjelölve a műfaja, több nevetést hozott számomra, mint a Splitsville. (Váró Kata Anna)
Apa, kezdődik – Wes Anderson: The Phoenician Scheme / A föníciai séma
[Cannes 2025] Wes Anderson visszatért, pedig el se ment.
Május 20., kedd
[18:55] Simán megtörténhet Cannes-ban, hogy az ember összefut olyan kevésbé híres, de annál fontosabb filmkészítőkkel, akiknek nem kell attól rettegniük, hogy letámadják őket a vérmes rajongók. Így futottam bele tiszta véletlenül Dzsafar Panahi iráni filmrendezőbe legújabb filmje vetítése után fent, a sajtóteraszon. Panahival kapcsolatban spekulációk voltak, hogy hogyan forgathatott egyáltalán, meg pláne hogyan kísérte el új filmjét a fesztiválra, hiszen 2023-ban még éhségsztrájkolnia kellett, hogy kiengedjék az előzetesből. A jól megérdemelt cigarettáját elköltő iráni legendától csak annyit kérdeztem, hogy akkor biztosan hazamehet-e ezután (a kérdést igazából Gyenge Zsolt inspirálta), ő bólintással nyugtatott meg, hogy igen.
Nem véletlen, hogy kérdéses a hazatérése: az elvileg szintén illegálisan forgatott It Was Just an Accident eléggé súlyosan beolvas a rendszernek: korábbi áldozatai bukkannak rá véletlenül egy iszlamista smasszerre, és súlyos erkölcsi dilemmát okoz nekik, hogy mihez kezdjenek a férfival, bosszút álljanak-e rajta, ezáltal hozzá hasonlatossá válva, vagy engedjék haza a családjához. A megrázó történetet a teljesen valószínűtlenül érkező humoros betétek teszik izgalmassá, de a katarzis valahogy elmarad a végéről. Ennek ellenére a versenyprogram általam látott alkotásaiból a jobbak közé tartozik. (Jakab-Benke Nándor)
Egy férfi azonosítása – Dzsafar Panahi: It Was Just An Accident / Un Simple Accident
Panahi legújabb filmjével ismét méhkasba nyúl, amikor nyíltan beszél a sokakat érintő indokolatlan bebörtönzésekről, a fogolykínzásról vagy a mindent átható korrupcióról.
*
[11:45] Égszakadás és földindulás köszöntött ránk ma délelőttre Cannes-ban. Olyan vihar csapott le, amit itt ritkán értem meg.A mai napom Julia Ducournau Alpha című versenyfilmjével indult. Imádtam annak idején a Titánt, áradoztam is róla a Filmtett hasábjain eleget, de az Alpha annyira nem fogott meg, hogy egy óra után otthagytam. Most a WiFi Caféból nézem a tomboló vihart, és az ernyőkkel szélmalomharcot vívó embereket. Cudar idő köszöntött a Les aigles de la république (The Eagles of the Republic) szereplőire is, akiket több ernyővel védve hoztak fel a fotózásról az épp most zajló sajtótájékoztatóra.
Tarik Saleh The Boy from Heaven című 2022-es cannes-i versenyfilmje nagy kedvencem volt, különösen, mert jól működő zsánerfilmes sémába illesztette az Egyiptomot érintő legfontosabb társadalmi problémákat. Ugyanez a helyzet a mostani versenyfilmjével, a Les aigles de la république-kal is, amely mindamellett, hogy izgalmas thriller, jól mutatja az ottani hatalmi harcokat, illetve az iszlám vallás meghatározó szerepét. Ezen túl viszont, ami még nagyobb érdeme Saleh legújabb filmjének, hogy fejet hajt az egykor virágzó, ám nálunk kevésbé ismert egyiptomi filmgyártás előtt. Tarik Saleh kritikus látásmódja miatt már korábban is nemkívánatos személy volt hazájában, és vélhetően ezután sem fogja keblére ölelni a jelen egyiptomi vezetés. Egyelőre ennyit a filmről, hamarosan lesz majd róla hosszabb elemzés is. (Váró Kata Anna)
*
[10:00] Ahogyan a tegnap este ígértem, ma reggel az első dolgom az volt, hogy beüljek Spike Lee új „jointjára”, de jobb lett volna inkább húzni még a lóbőrt kicsit. Magam is restellem, hogy pont egy Kuroszava-remake az első film az idén, amiről kijövök egy óra után, de a Highest 2 Lowest sem színészileg, sem dramaturgiailag, sem képileg nem működik, ráadásul egy délutáni Hallmark Channel-tévéfilmhez hasonlóan szanaszét van zenélve negédes dallamokkal, ami csak annál ironikusabb, hogy pont egy zenemogul erkölcsi dilemmájáról szól. A közönség sem bírta cérnával, amikor a Denzel Washington által alakított protagonista Jimi Hendrix meg Stevie Wonder fotóihoz fohászkodik, hogy nyújtsanak neki kiutat. Duplán kínos, hogy a tegnapi vetítés előtt Denzelt meglepték egy életműdíjjal, amiről mit sem tudott, ezért valódi megilletődéssel vette azt át. Lee egyedüli mentsége az lehet, hogy ha eleve paródiának gondolta volna az egészet, de annak meg semmi értelme. A valószínűbb az, hogy az Oldboy-remake-hez hasonlóan egyszerűen elvesztette a mojóját…
Ha sokat nem is vártam a Lee-filmtől, ezért nem is tudott akkora csalódás lenni. Annál jobban fájt a tegnap esti Alpha, ami az idei Cannes egyik legvárósabb filmje volt Julia Ducornau 2021-es Arany Pálmája, a Titán miatt. Egy kortárs disztópiában vagyunk, ahol titokzatos kór pusztít: aki elkapja, az márvánnyá változik. A címszereplő egy tizenéves kislány, aki egy görbe éjszakán kap egy „skarlát betű” tetoválást egy kétes tisztaságú tűvel, ezért orvos édesanyja aggodalommal figyeli, hogy Alpha elkapja-e a betegséget. A sminkek és az effektek briliánsak, zsigerien mutatják be ezt a bizarr kórságot, ami inkább AIDS-parafrázis, mint covid-utalás: tűvel és nemi úton is terjed, a fizikai stigma mellett társadalmival is jár. A mellékszereplők is remekek, Tahar Rahim nevét felírtam, mint egy újgenerációs Denis Lavant-ét, zseniális bánik az arcával és a testével is. Maga a film viszont teljesen kusza, kaotikus, fókuszálatlan katyvasz, amin a kevert idősíkok sem segítenek, meg a címszereplőt alakító, karizmát teljesen nélkülöző tiniszínész sem. Érteni véljük, hogy ez is egy újabb traumafeldolgozós, elengedéses dráma akar lenni, de messze nincs meg az a súlya, mint a Titánnak. (Jakab-Benke Nándor)
Május 19., hétfő
[19:00] Volt egy jegyem egy filmre fél nyolctól, de inkább visszamondtam, mert kicsit szerettem volna még emészteni az imént látott Un poeta című kolumbiai filmet, amire csak egy szerencsétlen screenshot alapján ültem be, de egyáltalán nem bántam meg – megéri bővebben kifejteni később, annyira jó meglepetés volt. Némivel felejthetőbb volt a ma reggeli, The Exit 8 című japán pszichothriller, pedig zseniálisan, egy egyes szám, első személyben felvett hosszú snittel indul. A szokásos időhurok helyett ez a film inkább egy „térhurokba” dobja főhősét, a nagy döntés előtt álló névtelen protagonistát. A film sokáig megtartja a nyitányban felvillantott videójátékos logikát (nem csoda, egy azonos című tavalyi játékból készült), sőt, egyes megoldásokat – a végtelenített körkörösséget – konkrétan újrahasznosít olyan más horrorjátékokból, mint a The Evil Within, az Observer, vagy a Control. Sajnos pont ez a körkörösség lesz a veszte, vizuálisan hamar kifullad, egyszerűen fárasztó lesz ennyi időn keresztül ugyanazt a metrófolyosót bámulni. Szájbarágóssága sem segít: értjük, hogy a felelősségvállalás, a közelgő apaság nyomasztó terhe jelentheti a kiutat az ugyanabba a rutinba, ugyanabba a közösségimédia-doomscrollingba belefásuló férfit, de ez a film sajnos a saját farkába harapott.
Ha már Japán: miközben e sorokat írom, épp Spike Lee és stábja vonul be nagy peckesen a vörös szőnyegen a nagyterembe, ahol először mutatják be a nagyközönségnek Kuroszava-adaptációjukat. A pár évvel ezelőtti, borzalmas Oldboy-átirat alapján sok jóra nem számítok, de éljen az ártatlanság védelme: meg fogom nézni a Highest 2 Lowestet, hátha kellemesen csalódom. (Jakab-Benke Nándor)
*
[13:02] Az eddigi filmeket számba véve az Un certain regard szekció eddig sokkal több érdekességet kínált, mint a hivatalos versenyprogram. Harry Lighton Pillion című filmjének kapcsolati dinamikáját, miszerint az egyik fél teljesen alárendeli magát és teljes odaadással minden tekintetben kiszolgálja a másikat, férfi-nő felállásban már kevésbé tudna újat mutatni, ez esetben viszont férfiakról van szó egy bőrszerkós, motoros közegben. Az Alexander Skarsgård által megformált Ray még a motorosok között is igazi alfahím, elég valószerűtlen, hogy pont a szüleivel élő, tapasztalatlan és előnytelen külsejű Colint (Harry Melling) választja partneréül, aki annyira odáig van attól, hogy egy ilyen férfi egyáltalán szóba állt vele, hogy boldogan rendeli alá magát Ray minden szeszélyének. Bár azt várnánk, Colin a végére fejlődik, és tanul a dolgokból, valójában Lighton filmje azt mutatja, mennyire hajlamosak vagyunk ugyanazokat a mintákat követni az életünkben.
Úgy tűnik, Wes Anderson is mindig ugyanazokat a mintákat követi a filmkészítésben. A hamarosan a magyar mozikban is látható A föníciai séma (The Phoenician Scheme) is ugyanolyan látványos, mint a korábbi filmjei, ugyanolyan neves színészekkel, akiket Benicio del Torón kívül ugyanúgy elvesztegetett tehetségnek érzek Anderson filmjeiben. Inkább csak a látvány részei ők is, ami kétségtelenül vonzó, de aligha ellensúlyozza az unalmat, amit a cselekmény hoz. Minden egyes alkalommal lenyűgöz Anderson legaprólékosabb részletekig kidolgozott látványvilága, de engem az utolsó filmjeivel már teljesen elvesztett. A föníciai sémában a gazdag és befolyásos Zsa Zsa Konrad (Benicio del Toro) az apácának készülő lányával próbálja rendezni a viszonyát, hogy legyen valaki, aki örökli a vagyonát és megvalósítja élete nagy tervét, ha egyszer véletlenül valóban sikerül ellene a merénylet, amit korábban csodával határos módon mindig megúszott. Anderson filmjének mégis a gazdasági és politikai machinálások bemutatása a legnagyobb erénye – bár ebben a díszletvilágban minden olyan tét nélkülinek és művinek tűnik –, a Zsa Zsa Korda név pedig érdekes választásnak bizonyult, és nem kevés spekulációra adhat okot. (Váró Kata Anna)
Pózba merevedve – Richard Linklater: Nouvelle Vague
[Cannes 2025] A platóni idea szerint a művészet az élet utánzása. Linklater új filmje szerint a művészet a művészet utánzása: fullba tolja az omázst a francia új_hullám* alkotói, a korszak akkorisága, na de leginkább nyilvánvalóan Godard előtt. A Nouvelle Vague egy teljesen felesleges, de szeretetfűtötte, ezért szerethető balzsam az idén 65 éves Kifulladásig múmiáján.
Május 18., vasárnap
[23:30] Az Un certain regard szekcióban láttam a L’inconnu de la grande arche-t (The Great Arche) Stephane Demoustier rendezésében. A film az elfeledett dán építészről, Johan Otto von Spreckelsen (Claes Bang) szól, aki megnyerte a François Mitterrand elnök által kezdeményezett tervpályázatot a La Grande Arche de la Défense-ként elhíresült építményre. Az ismeretlen dán építész élete nagy művére készült a maga perfekcionista és megalkuvást nem ismerő módján, a francia bürokrácia és a politika azonban többször is közbeszólt, így Spreckelsen elképzelései alaposan csorbultak, az építkezést aztán többszöri módosítás után egy francia építész, a korábban projektmenedzserként szerződtetett Paul Andreu vezényletével fejezték be. A film szépen megidézi a 80-as évek elejét, bepillantást nyújt nem csak az építészeti tervek és a kivitelezés lehetőségei közötti feszültségekbe és kompromisszumokba, de a korabeli francia belpolitikába is. Claes Bang jó választásnak bizonyult a víziójához a végletekig ragaszkodó építész szerepében, a show-t azonban sokszor Xavier Dolan lopja el a projekt pénzügyeit felügyel funkcionárius, Jean-Louis Subilon szerepében.
Lynne Ramsay Die, My Love című versenyfilmje egy újabb csalódás az idei versenyprogramban. A Jennifer Lawrence és Robert Pattinson főszereplésével készült adaptáció az argentin írónő, Ariana Harwicz írását viszi vászonra a szülés utáni depresszióról. Nem kétséges, hogy fontos a téma, az sem, hogy Lawrence és Pattinson, bármilyen valószerűtlen párost is alkotnak, mindent megtesznek, hogy működjön a dolog, de sajnos a film sokszor lesz repetitív, és jóformán csak ugyanazon dolgokat ismétli, fájdalmasan hosszúra nyújtva a játékidőt. Lawrence, aki a szülése óta most lépett először a nyilvánosság elé Cannes-ban kétségtelenül hiteles a szerepben, de ezt az arcát már láttuk Darren Aronofsky Anya című filmjében. (Váró Kata Anna)
*
[19:20] Eddig nem vagyok annyira lenyűgözve a versenyprogramtól, leginkább Oliver Laxe Sirât című filmjét érzem eddig a legerősebbnek, de Szergej Loznica Two Prosecutors című filmje is a jobbak közé sorolható, és Mascha Schilinski Sound of Fallingja is ott motoszkál a fejemben. A japán versenyfilm, Hayakawa Chie alkotása, a Renoir egy kislány találkozását mutatja, a fájdalom és elmúlás különböző formáival. Csendes és szép film a Renoir egy különösen érzékeny kislányról, aki talán tudat alatt a haldokló apja miatt érdeklődik annyira a halál iránt. Minden erénye ellenére azonban a film az utolsó fél órájáról kijöttem.
Richard Linklater nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a Nouvelle vague című filmjében felidézze a francia új hullám indulását és ikonikus alkotásának, a Kifulladásignak a születését. A Nouvelle vague szép fekete-fehér korrajz, filmtörténeti lecke és főhajtás a francia film legnagyobbjai előtt, sok humoros pillanattal. Maga az ötlet, hogy Linklater megmutassa a Kifulladásig forgatását és Godard (Guillaume Marbeck) minden korábbi szabályt felrugó filmkészítési módját remek, a Belmondo (Aubry Dullin) és Seberg (Zoey Deutch) karakterét megformáló fiatal színészek is helyesek a forgatás kulisszatitkait megmutató jelenetekben, de képességeiket nem egyszer meghaladja a film ikonikus jeleneteinek újrajátszása.
Az Un certain regard szekcióból még csak most néztem az első filmeket, de a Debbussyben a vetítések előtt játszott zene már az idegeimre megy. Charlie Polinger The Plague című filmje nagyon hatásos képpel és hanggal indul, de pont a hanghasználat miatt tűnik a későbbiekben néha túl hatásvadásznak és kissé modorosnak. A történet egy vízipóló táborban játszódik, ahová új fiú érkezik és próbál beilleszkedni. A bullying már nem egyszer került feldolgozásra, ezúttal a rendező a 12–13 éves sporttábor lakóinak viselkedését, klikkesedését és kirekesztő magatartását mutatja be. Bár sok újat nem mond, de a The Plague korrekt tanulmány a korosztályról és a bullyingról. Joel Edgerton a film húzóneve a lepukkant vidéki edző szerepében, a legemlékezetesebb alakításokat azonban a film gyerekszereplői nyújtják, különösen az „újfiú” szerepében látható Everett Blunck, a kirekesztett Elit megformáló Kenny Rasmussen és a tenyérbemászó bullyt, Jake-et alakító Kayo Martin.
Harris Dickinson is ebben a szekcióban mutatkozott be rendezőként Urchin című első nagyjátékfilmjével, amelyben egy londoni alkohol- és drogproblémákkal küzdő hajléktalan, fiatalember (Frank Dillane) próbálja rendbeszedni az életét. Nem hibátlan alkotás az Urchin, de első nagyjátékfilmként egészen rendben van, és ezt sokban köszönheti a Mike-ot megformáló Frank Dillane-nak. A zuhanyóban lefolyó szappanhabot követő kamera, csakúgy, mint a film zárószekvenciája is kifejezetten izgalmas, mindkettő elemeli egy-egy pillanatra a rögvalóságtól a látottakat, hasonlóképp, ahogy például Danny Boyle tette a Trainspotting emlékezetes WC-s jelenetében, annyi különbséggel, hogy Dickinson ezúttal a számítógépes technikát hívta segítségül. (Váró Kata Anna)
Május 17., szombat
[13:20] Hafsia Herzi La petite dernière (The Little Sister) című filmje az iszlám vallás egyik fő tabuját, a homoszexualitást járja körbe egy érettségiző lány, a különös szépségű Fatima (Nadia Melliti) szexuális ébredésének történetén keresztül. A Franciaországban élő egyiptomi bevándorló családban Fatima a legvallásosabb, rendszeresen imádkozik, láthatóan küzd a vágyai ellen, de a természet ezúttal erősebbnek bizonyul, és Fatima egyre jobban felfedezi a szerelmet és rajta keresztül a francia LMBTQ-közösséget. Alapvetően fontos a La petite dernière (The Little Sister) mondanivalója és a színésznőből forgatókönyvíróvá és rendezővé vált Herzi kellő nyitottsággal és érzékenységgel közelít a témához, de valahogy az az érzésem, hogy ebben a filmben valójában egy rövidfilmnyi anyag van, engem körülbelül a felénél elveszített, az utolsó anya-lánya dialógus, az ajándék, amiben benne van minden elfogadás, a kimondatlan dolgokról nem is beszélve, megmentette számomra a filmet.
A Fehér éjszakák és az Örökség rendezője, Ari Aster ismét olyan filmmel rukkolt elő, amely alaposan megosztotta a közönséget. Az Eddington sajtóvetítésén volt taps és zavart csend is. Nekem is vegyes érzéseim vannak az Eddingtonnal kapcsolatban, egy részének őszintén tudtam volna tapsolni, de más vonásai miatt én is leginkább a zavart csendet éreztem megfelelőnek a magam részéről. Az Eddingtonban egyrészt benne van minden abszurditás, ami a Coviddal, a rendőri túlkapásnak áldozatul eső George Floyd halálával tetőződő Black Lives Matter mozgalommal Amerikára szakadt. Összeesküvés-elméletek, oltás- és maszkellenesség, tüntetések, gyújtogatások, a fegyvertartási problémákról és a környezetvédelmi kérdésről, valamint napjaink legégetőbb dolgairól – mint pl. az adattárolás és a környezetbarát energiagazdálkodás – nem is beszélve, mindez egy végtelekig fokozott társadalmi szatíra formájában jelenik meg, ami megannyi fanyar humort rejt magában. Eddig rendben is lenne a dolog, de a két polgármesterjelölt (Joaquin Phoenix és Pedro Pascal) végletekig elfajuló küzdelme olyan annyira bizarr fordulatot vesz, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Kifejezetten élveztem a társadalmi szatírát, de ezzel a vonallal nehezebben tudtam menni, így eléggé vegyes érzelmeket hagyott bennem a film, már csak azért is, mert elég hosszúra sikerült, egy fél órát gond nélkül lehetett volna vágni belőle. (Váró Kata Anna)
Május 16., péntek
[15:30] Ma reggel különösen szelesre fordult az idő, úgy nézett ki, hogy vihar lesz, az Agnès Varda névre keresztelt, eredetileg a fesztivál 60. születésnapjára felállított vetítősátrat is alapos rázta a szél, de ez inkább csak hozzáadott Oliver Laxe Sirât című filmjéhez. Tegnap este már írta egy kollégám, hogy vigyázzak, mert szép a film, de csupa szenvedés, ami minden percben összetöri a szívet. Végig ez a Messenger-üzenet járt az eszemben a film alatt, és megcáfolni aligha tudom. Egy sivatagi rave-partin indul a cselekmény, itt keresi kisfia és kutyája társaságában egy apa (Sergi López) évekkel korábban eltűnt lányát. A bulinak a hadsereg vet véget, mert időközben polgárháborús helyzet alakult ki, az apa azonban egy hirtelen döntés következtében nem a hadsereg védelmét választja, hanem az illegális buli szervezőit követi a sivatagon keresztül. Laxe filmje valóban festői sivatagi tájakon visz végig bennünket, de az út tele van nem csak nehézségekkel, de veszteségekkel is.
Egy évben sem hiányozhat a cannes-i versenyprogramból olyan alkotás, ami valamely a franciákat éppen érintő társadalmi kérdéssel foglalkozik. Idén ez Dominik Moll Dossier 137 (Case 137) című filmje. A történet középpontjában egy elvált, a gyerekét egyedül nevelő rendőrnő (Léa Drucker) áll, aki a rendőség azon ügyosztályán dolgozik, mely az esetleges túlkapásokat vizsgálja. A cselekmény 2018 decemberében játszódik a sárgamellényes tüntetések után, ahol egy anya azzal keresi fel az osztályt, hogy vizsgálják ki, miként érhette maradandó károsodást okozó fejlövés a békésen tüntető gyerekét, és vonják felelősségre a lövést leadó rendőrt. A rendőrnő elszántan ered az ügy nyomába, még egy videó is a kezére kerül, amely egyértelműen bizonyítja a rendőri túlkapást, a helyzet azonban ettől csak bonyolultabb lesz. Dominik Moll nem idegen a nyomozásra épülő drámák világában, 2022-es filmjében, a La nuit du 12-ben is bizonyosságot tett már erről. Ezúttal is érdekes a történet, bár manapság már szokatlan, ha ennyire tisztán jó és rossz oldalakat állít valaki szembe, de ahhoz, hogy a film üzenete átjöjjön, elengedhetetlen alkotói döntés volt. (Váró Kata Anna)
Május 15., csütörtök
[17:30] A Mission: Impossible – A végső leszámolás kapcsán két dologban vagyok biztos: egyik, hogy ezt a filmet csak moziban érdemes nézni, a másik, hogy Tom Cruise, túl a hatvanon, belead apait anyait az akciójelenetekbe ebben a filmjében is. Abban már korán sem vagyok olyan biztos, hogy mennyire állja meg a helyét ez az „egy ember megmenti a világot” típusú narratíva, főleg, hogy különösen a film első felében szinte percenként hangzik el, hogy itt a világ megmentése a cél és ez csak egy ember kezében van. Számomra ez a film és a Top Gun: Maverick is egy egyre inkább letűnőben lévő médium, és talán már rég letűnt hőskultusz hattyúdala. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy itt láthattam mindkettőt, mert a nagyvásznon, a nagyközönséggel ezeknek teljesen más hatása van.
Szergej Loznica Two Prosecutors című filmje a sztálini terrornak állít emléket. 1937-ben kezdődik a cselekmény egy vidéki börtönben, ahonnan valószínűtlen módon kijut egy politikai fogoly segélykérése, és megtalál egy alig három hónapja végzett, fiatal ügyészt, aki azonmód az igazság nyomába ered, nem mérve fel, hogy milyen darázsfészekbe nyúl. A lassan kibontakozó történet aprólékosan tárja fel a rendszer működését, a párt legfelsőbb köreiig nyúló tisztogatási akciót. Érdekes újfent látni ezt az időszakot, de a nagy tisztogatások időszakát számomra sokkal izgalmasabban dolgozza fel a 2021-es Volkonogov százados szökésben (Captain Volkonogov Escaped, írta és rendezte Natalia Merkulova és Alekszej Csupov). (Váró Kata Anna)
Május 14., szerda
[20:00] Egész nap Mission: Impossible-láz volt a Croisette-en, Tom Cruise még Christopher McQuarrie nyilvános nagyinterjújára is betoppant meglepetésvendégként. Most éppen a díszbemutatóra érkeznek a vendégek, akik néhány percen belül meggyőződhetnek arról, milyen lélegzetelállító mutatványokat talált ki a McQuarrie-Cruise páros. A látvány miatt annyira nem aggódom, biztosan csodás lesz holnap reggel is a Grand Théàtre Lumière hatalmas auditóriumában a fesztiválpalota legnagyobb vetítővásznán nézni a filmet, a kérdés számomra sokkal inkább az, hogy van-e legalább fele annyi szufla a sztoriban, mint Cruise akciójeleneteiben.
Nem szokás egy napra, főleg nem egymás után két mesterkurzust is berakni, de alig tessékelték ki a közönséget McQuarrie és Cruise kettőséről, már kígyózó sorok álltak a Debussy előtt, hogy az idei cannes-i életműdíjas Robert de Nirót hallhassák. A mesterkurzus helyett viszont ezúttal Mascha Schilinski Sound of Falling című versenyfilmjét választottam. Az operatőri munka lenyűgöző, csodálatosak a vízalatti felvételek, de a négy generáción átívelő családi történet nehezen áll össze, sok idő kellett, mire megértettem, hogy ki kicsoda, és miként is ugrálunk az időben. A különböző nézőpontokból elmesélt, elsősorban a farmon élő család nőtagjait érintő szörnyűségek, tragédiák megmaradnak, de a vetítés utáni zavart csöndből ítélve másnak sem került közel a szívéhez a német versenyfilm. (Váró Kata Anna)
*
[13:00] Többször mondtam már, amikor Cannes-ról kérdeztek, hogy azok, akik a televízióból, online sajtóból, közösségi médiából követik a fesztivált, valószínűleg sokkal többet látnak belőle, mint mi, akik a vetítésekre várakozunk, órákat töltünk a lesötétített vetítőtermekben és a sajtószobában írjuk a cikkeinket. Tegnap különösen igaznak éreztem ezt, amikor a müncheni reptéren várakozva néztem a megnyitó vörösszőnyeges bevonulását, és onnan követtem a nyitógála eseményeit is. Pedig idén tökéletesnek tűnt az időzítés: pont ideértem volna, hogy a Debussy terem kényelmes bársonyszékéből követhessem az eseményeket – de a légitársaság nem így akarta. Így hát az elsőfilmes rendezőnő, Amélie Bonnin Partir un jour / Bye Bye című filmjéről nem tudok véleményt mondani, és bevallom, a 2021-ben bemutatott, azonos című, 25 perces változatát sem láttam, hogy egyáltalán valami személyes benyomásom lenne róla. Az viszont, hogy versenyen kívüli francia vígjátékkal nyit Cannes, nem feltétlen jelent jót. Az elmúlt majd' 20 esztendőből aligha van olyan cannes-i nyitófilm, amely említésre méltó lett volna – különösen a későbbi versenyfilmek mellett halványodik el az emlékük. [Kivéve a frenetikus Coupez! / Csapót 2022-ből – jbn.]
A megnyitó ma reggel már a tegnap híre volt, mire a sajtószobába értem, a biztonságiak éppen a Mission: Impossible – A végső leszámolás esti bemutatójához készítették elő a terepet, illetve azt nézték, miként biztosítható minél jobban a film számára rendezett photocall. Első idei igazi fesztiválélményért irány a Debussy, hogy meghallgassam Christopher McQuarrie Oscar-díjas forgatókönyvíró-rendező-producert, aki a ma este szenzációjának számító Mission: Impossible-filmet is jegyzi. (Váró Kata Anna)
Megkezdődött a 78. Cannes-i Fesztivál
A nyitógálán Leonardo DiCaprio életműdíjat adott át Robert De Nirónak, aki köszönőbeszédében Trumpot szidta.
