Közel három évtizeddel később elkészült a Sandra Bullock és Nicole Kidman fémjelezte boszorkánymese folytatása, ami bár jóval nagyobbat és látványosabbat akar szakítani, mint elődje, régi báját pont ezáltal kénytelen feláldozni.

Susanne Bier rendező és a rendesen megbolygatott írói csapat huszonöt év után veszi fel újra az Owens család fonalát, akiket – mint az rögtön az elején kiderül – még mindig gúzsba köt az átok, melynek ezúttal Sally (Sandra Bullock) második férje esik áldozatul. Az akasztásra ítélt anyai felmenő ti. gondoskodott róla, hogy leszármazottai soha ne szerethessenek férfit, hacsak nem akarnak utána gyászruhát ölteni. Sally második megözvegyülése után még talán bele is nyugodna az efféle cölibátusba, csakhogy lányainak fogalmuk sincs az ereikben csörgedező vér mágikus eredetéről. Köszönhető ez annak, hogy Sally kikötötte a család előtt – féktelen testvére, Gillian (Nicole Kidman), valamint Jet (Dianne Wiest) és Franny (Stockard Channing) nagynénik legnagyobb megrökönyödésére –, hogy a boszorkányság a gyerekek előtt bizony tabu. Kylie (Joey King) újdonsült pasija a rontás rendje és módja szerint kómába esik, a fiatal Owens lány pedig útnak indul, hogy családját egyszer s mindenkorra szabaddá tegye.

A folytatásban a megváltozott fogyasztói igényekhez mérten jóval több speciális effekttel találkozunk, melyek nagyobb és látványosabb varázslásoknak ágyaznak meg, de más területen is igyekeztek túllicitálni magukat a franchise alkotói. Az elődhöz képest az antagonista is szintet lép, a toxikus maszkulinitást képviselő korábbi bántalmazót bosszúszomjas, a sötét mágia elsajátítására vágyó gonosztevő váltja, aki már nem csak egyetlen nőt, hanem az egész famíliát veszélyezteti. Más stratégia mentén, de Sally sem hagy fel a párkereséssel, rendőrnyomozó férjét Lee (Ian Wright), a sármos bűbájtanár követi a sorban, akinek már nem ,,csak’’ annyi a szerepe, hogy a maga valójában elfogadja a kiközösített boszorkányt, hanem mentori megbízást is kap: felébreszteni a Sally-ben szunnyadó varázserőt. Az új szereplőkre tehát nagyobb feladat hárul, mint elődeikre, csakhogy ezzel pont az első filmben felsorakoztatott aktualitások (pl. trauma vagy feminista olvasat) szorulnak háttérbe. A helyi női közösségek, akik korábban még az ellenség legyőzéséből is kivették részüket, már csak biodíszlet szintjén vannak jelen, helyükre új hős pályázott – nevezetesen egy macsó varázsló. A felsorolt szintlépések pont azokat a szegmenseket degradálják, melyek a korántsem tökéletes, de legalább szerethető első film báját kézzelfoghatóvá tették.

A kompenzáció természetesen nem maradhat el, kapunk is aztán kibővített háttértörténetet fajsúlyosabbnak mondott részletekkel, korábban nem látott, nagy erejű mágikus tárgyakat, melyek az egész cselekményre hatással lesznek. Továbbá néhány visszaköszönő varázslatot leszámítva bemutatkoznak új, jóval látványosabb boszorkányságok is. A saját identitásához szép lassan visszataláló Sally ennek megfelelően pazar mutatványokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, de ha kell, korábban nem látott erőfitogtatástól sem riad vissza. Húga, Gillian még ha valamelyest vissza is vesz felforgató szerepéből, amolyan női Lokiként továbbra is a feltétel nélküli szabadságra esküszik. Közben a szemünk előtt végbemegy egy generációváltás, ami ha nem lenne elég egyértelmű, Sally karakterével még ki is mondatják az alkotók. Az írógárda a későbbiekben is hoz néhány megkérdőjelezhető döntést, mint például a teleszórják a filmet erőltetett summázatokkal, melyekkel a nagy életigazságokat, esetleg a téma kulcselemeit emelnék ki, csakhogy a transzgenerációs trauma megtöréséről vagy a női sorsról papolni korántsem olyan értékes, mint ha ugyanezt képekkel tennénk – már ha az ember filmen akar történetet mesélni.

A forgatókönyvírók az előző filmben még kulcsszereplő rendőr férjet nem csak hogy simán kiírták, de a korábban már egyszer megoldottnak hitt átok-szálat is lazán visszaemelik a dramaturgiába, mintha csak le akarnák nullázni a történetet, hogy immár az újabb, szebb és erősebb karakterekkel újrakezdhessék azt. Az Alapítvány sorozat Cleon császára, a karizmatikus Lee Pace által alakított mágustanár színre léptetése végső soron még a film előnyére is válhatna, ha a szájába adott dialógusok nem dolgoznának ennyira ellene. Kylie fiúja, akit bármelyik amerikai tinisorozat hősszerelmese eljátszhatna, már jóval kevesebb vizet zavar, szenvedése csak annak függvényében lehet érdekes számunkra, hogy neki köszönhetően Owensék mégiscsak megpróbálnak megszabadulni a hírhedt átoktól. A legfiatalabb boszorkány, Antonia (Maisie Williams) karakterével viszont a film lényegében semmit se kezd, pláne ha annak tükrében szemléljük, hogy a széria tartóoszlopai lényegében különböző időkben élő női testvérpárok volnának.

A film alapjául szolgáló regényekből még lapul két előzménytörténet az írónő tarsolyában, bár ebből még nem következik, hogy a hollywoodi ipargyár ne folytathatná inkább a talán ténylegesen felszabadult Owensék történetét. Ha a gyerekek végül nem is viszik tovább a stafétát, a kezdetekhez visszatérve legalább visszakaphatnánk a sokszor szuperhősöket mímelő boszorkáinkat.