Tudom, ez úgy hangzik, mint egy vicc. De nem az, bár humor van benne bőven: keserédes, nosztalgikus, ugyanakkor könyörtelenül valósághű – ahogyan láthatjuk ma a kilencvenes éveket. Ahogyan láttatja egy kortárs litván film, egy (akkoriban) tipikusnak mondható felnövéstörténeten keresztül.

A saját fiatalságunkat viszontlátni a filmvásznon egyszerre eufórikus, nosztalgikus és nyomasztó érzés. Még akkor is, ha vannak eltérések az ábrázolt történések alakulásában, a karakterek sorsában és élethelyzeteiben – de Kelet-Közép-Európában, a posztszovjet térség országaiban nagyon hasonló folyamatok játszódtak le a kommunista diktatúrák bukása után. Ignas Miskinisnek a Rimantas Kmita azonos című bestselleréből adaptált filmje erre a közös tapasztalatra épít. Már akinek kijutott ebből a tapasztalatból: a kilencvenes évek átmeneti világában járunk, ami történetesen az én kamaszéveim életidejét is jelenti.

És bár nem mindannyian nőttünk fel külvárosi lakótelepen, és főként nem voltunk a rögbi megszállottjai, de mindazok, akiknek a fiatal felnőtté érlelődése azokra az évekre esik, tudják, milyenek voltak – avagy részben: milyenek ma is – a szürke szocreál betonrengetegek (amely a román újhullámnak is kedvelt közege), milyen hajviseletű lányok és fiúk vonaglottak susogós tréningben és kopott farmerben az akkori diszkókban 2 Unlimitedre és MC Hammerre, miféle olcsó vodkákat ittak a panellakásokban vagy a blokkalatti csehókban, hogyan ragadt bele a másolt audiokazetták szalagja a magnóba, miként sefteltek second hand áruval a feketepiacon, milyen volt a tölcséres fagyi íze, milyen poszterek virítottak a kamaszszobák falán, miért volt kultikus figura Jean-Claude Van Damme vagy Arnold Schwarzenegger, és azt az érzést is képesek átélni (bevallom, libabőrős lettem tőle), amikor a csaj, akibe belezúgtak (akkoriban nem ismertük a crush kifejezést), egy szál gitáron előadta a Nothing Else Matterst. Egyelőre ennyit a nosztalgiáról.

A fentiekből mindenesetre annyi kiderülhetett, hogy hősünk, Rimantas, aki a film narrátora is (a regény szerzőjével való névazonosság nyilván nem véletlen, önéletrajzi ihletésű műről lévén szó) litván kamaszfiú, akinek nagyjából két szenvedélye van: a rögbi és a lányok. Előbbiben meglehetősen sikeres, olyannyira, hogy vidéki városának junior csapatából hamarosan bekerül a felnőtt keretbe, amit iskolai eredményei és családi kapcsolatai (édesanyja óvja ettől az általa nagyon erőszakosnak tartott sporttól) sínylenek meg; az utóbbival már nem boldogul olyan jól, legalábbis kebelbarátjához, Mindéhez képest, akivel egyébként sülve-főve együtt vannak, de azért az rosszul tud esni az embernek, hogy a szomszéd lány, akivel élete első szexuális élményére készülne éppen, már megvolt a havernak. Sebaj, a szóban forgó lány barátnője, Monika még „jobb partinak” is bizonyul: az orvos szülőkkel rendelkező, felső-középosztálybeli, elitnegyedben lakó kifinomult, művelt és rátarti lány addig ismeretlen távlatokat nyit a szerény körülmények közt élő, a szellemi javakat korábban mélyen megvető lakótelepi srác számára, akinek alapélménye, hogy a rendszerváltást követő kiforratlan időszak a zavarosban halászó ügyeskedőknek, a minden hájjal megkent „életrevalóknak” kedvez, nem azoknak, akik egész életüket a tanulásra, a műveltség megszerzésére tették fel.

A kultúra nem jövedelmező – nagy igazság ez azóta is, de mit tegyen az ember fia, ha a lány, akibe fülig szerelmes, Dosztojevszkijről áradozik a légyottokon? Beiratkozik a városi könyvtárba, és igyekszik lépést tartani a sokasodó olvasmányélményekkel. Sőt, egy idő után ő maga is (!) megpróbálkozik az írással, mondván, hogy Bruce Lee is írt verseket (ez többször visszatérő referencia a filmben), az irodalomolvasás és versírás pedig nem zárja ki a sportkarriert. Közben zajlik az élet, a fiúk mindenféle apró-cseprő munkákat vállalnak, személyes ellentétekből és osztálykülönbségekből fakadó balhékban vesznek részt, bizniszelnek feketén, de Rimantas már többre aspirál, felvételizne a vilniusi bölcsészkarra, szerelmével együtt, neki nem sikerül, a lánynak igen, az elvágyódás projektet halasztani kell. Színre lép „B-tervként” egy Jurga nevű bohém, művészlelkületű, szabad szellemű lány, akinek révén egy másfajta, alternatív kulturális közegbe nyer bebocsáttatást, hogy aztán onnan is kimaradjon – lényegében mindenhonnan kimarad, és visszajut oda, ahonnan indult. Mégsem egy bukás krónikáját látjuk, hanem egy mélyen humanista humorral átitatott felnövéstörténetet, melynek során hősünk rádöbben: ha önálló, felnőtt férfivé akar válni, nem spórolhatja meg sem a kudarcokat, sem a felelősségvállalást, és nem engedhet a folytonos igazodáskényszernek.

Minden pofára esés ellenére az élet mégiscsak szép – tanulságnak elég sovány, Miskinis azonban átélhető sorsokat, azonosulásra alkalmas karaktereket teremt, filmjének mozgó kamerás, dokumentarista hangulatú képei beszippantják a nézőt, újrateremtett világa gyakran az archív felvételek autentikusságát sugározza (mint a vetítést követő beszélgetésen a rendező elmondta, használtak is korabeli, archív videókat, de azok észrevétlenül simulnak össze a fikciós felvételekkel). És bár ennek a világnak a képi megalkotása (a zenékről nem is beszélve) a reveláció erejével hat azokra a nézőkre, akik életkoruknál fogva képesek azonosulási pontokat találni az ábrázolt valósággal, jó kérdés, hogy a később felnövekedett nemzedékek számára mit közvetít egy olyan alkotás, amely szarkasztikus távolságtartása és helyenként nyers realizmusa ellenére nem tudja – és láthatóan nem is akarja – távol tartani magát a korspecifikus nosztalgiától. Azt hiszem, a kilencvenes évek elsüllyedt világát ma már lehet ugyanazzal a tekintettel nézni, mint egy nem túl távoli múltban játszódó kosztümös történelmi filmet: a díszletek kissé különböznek ugyan, de az emberi sorsok „mélyrétege” ismétlődik – és a mostani szülőket is biztatták annak idején azzal, hogy előttük az élet.