Bölcs döntés volt Bódis Krisztától, hogy január 22-ére időzítette a Filmszemlén versenyző Báriséj díszbemutatóját, hiszen új filmje egészen egyedülállóvá, élővé varázsolta a Magyar Kultúra Napját.
A rendezőnő köszöntő beszédében saját műfajmegjelölése szerint „gender-dokumentumfilmet” forgatott, ennek jegyében a premieren is a nőké volt a főszerep: a film zenéjében közreműködő Palya Bea rögtönzött egy dalt, majd kezdetét vette a vetítés. Olyan teltház volt a Művészben, hogy sokadmagammal a lépcsőn ücsörögve figyelhettem a nézői reakciókat: egyetértő sustorgások, felháborodott bekiabálások és felszabadult kacagások tarkították a filmvetítést. Nem is csoda: Bódis kényes kérdéseket feszeget, sajátos nézőpontból – egy kisebbségi kultúra hagyományát a „gyengébbik nem” felől megközelítve mutatja be. A taps után pedig a „nőszereplők” mintegy leléptek a vászonról, és ugyanolyan kendőzetlen őszinteséggel folytatták szenvedélyes és kulturált beszélgetésüket, ahogy a filmben abbahagyták. Ezt nevezem 3D-mozinak!
A Báriséj egyszerű sémát követ: egy oláhcigány közösségbe tartozó lány lakodalmának apropóján fejezetekre tagolva beszélteti a különböző korosztályhoz tartozó lányokat és asszonyokat szerelemről és érdekházasságról, szüzességről és szöktetésről, tűrésről és tisztességről. Nagy ritkán szóhoz jutnak a férfiak is, de a hagyományra vonatkozó véleményük érdekes módon lényegében nem különbözik a nőkétől. Éppen ez mutatja, hogy a szokásokat, a cigány-törvényt a közösség minden tagja tiszteli és betartja. Az első fejezetben megfogalmazott kiindulópont („A férfi más, mint a nő.”) női olvasata éppen ezt a másságot járja körül, a többi fejezet tulajdonképpen e hierarchikus viszony egyes szintjeinek, különböző vetületeinek feleltethető meg. Külön rész foglalkozik a lányok „becsületével”, hiszen míg a férfiaknak mindent szabad, a lánynak ez az egyetlen értéke. Ha hírbe hozzák, ha eljárogat hazulról, s ha kiderül róla, hogy már nem szűz, nem kaphat koronát, nem lehet lakodalma. Ízes anekdoták hangzanak el azokról a botrányos lakodalmakról, ahol csak utólag derül ki a turpisság. Ilyenkor a lány családja köteles visszafizetni az akár tízmilliós összeget is a kérőnek. Nem véletlen, hogy közel sincs annyi lakodalom, mint ahány házasság, ráadásul a lakodalom előtti udvarlás túl rövid ahhoz, hogy a lány a kérőt megismerhesse, a válás pedig szinte lehetetlen – „A nőnek tűrni kell”. Ezért a szerelmesek gyakran megszöknek, hiszen egy idő után úgyis elfogadja a család a döntésüket. A film talán legbájosabb párjelenete, mikor a fiatal házasok többszöri szökési kísérletének elmesélése után az egyik idős házaspár is bevallja, hogy megszöktek.
Bár az összes megszólaló elfogadja, hogy a nőnek „kuss”, és hogy a régi hagyományt be kell tartani (az asszony csak szoknyában járhat, stb.), van egy lényeges különbség a generációk között: míg a fiatalabb lányok jobban lázonganak pl. a szórakozás tiltása ellen, az idősebbekben több keserűség jut. De mindannyiukban közös, hogy képesek nevetni a saját sorsukon.
A kézikamerás, finoman remegő képek testközelivé teszik a szereplőket, sajnálatos, hogy néhány technikai hiba is becsúszott (sérült képkockák, belógó mikrofon). Az alkotók jó érzékkel váltogatták az egyes szereplők véleményét, a családi kupaktanács olykor veszekedésbe fajuló vitáit és a nők hétköznapjainak, illetve a lakodalom előkészületeinek vágóképeit, így egy pillanatra sem esünk ki a film ritmusából, amely az autentikus zene és a jól tagolt szerkezet révén eleve meghatározza a dramaturgiát. A különböző helyeken élő békési cigány közösségekről éveken át készített felvételeket olyan hatásosan vágták egymás mellé, hogy az az illúziónk támad, mintha végig egy házban, nagyjából egy időben lennénk.
A lakodalmon aztán férfiak, nők félreteszik a különbségeket, a sérelmeket és együtt mulatnak mind, együtt éltetik a hagyományt. Bódis Kriszta pedig hidat épít ehhez a hagyományhoz. Mint a Magyar Kultúra Napján.
