A Cannes-i Fesztivál népszerűbb programpontjai közé tartoznak a „Rendez-Vous”-ra keresztelt közönségtalálkozók – idén Peter Jackson és Cate Blanchett mellett korunk nagy kaméleonját, Tilda Swintont is kifaggatták.

Tilda Swinton a tökéletes illusztráció ahhoz a maximához, miszerint nincs kis szerep, csak kis színész: akkor is magára vonzza a tekintetet, ha mázsányi smink alól kell megnyilvánulnia, a legkurtább jelenetei is emlékezetesek maradnak, s ahol megjelenik, ott megváltozik a légkör. Így történt tegnap a fesztiválpalota Buñuel termében is, ahol a vele szervezett randevú máris káromkodással kezdődött. Thierry Fremaux fesztiválszóvivő és ceremóniamester fakadt ki: „Tegyétek le azt a kib*ott telefont, mert így nem lehet tapsolni!” Igaza volt, Tilda megérdemel minden tapsot.

A kérdező ezúttal is az a Didier Allouch volt, aki pl. a két évvel ezelőtti Mery Streep-beszélgetést levezette, és nem hazudtolta meg magát: ugyanolyan kisfiús rajongással kérdezett alá Swintonnak, mint a többi interjúalanyának. Nem mintha szükség lett volna ezekre az alákérdezésekre, Tilda mindvégig a tenyeréből etette a közönséget, irtózatosan érzi, hogy mikor mit érdemes és lehet mondani. Itt például máris rögtön azzal indított, hogy ő nem angol, hanem skót, ami pedig az angoltól eltérően „európai” – a válaszul érkező tapsból érezni lehetett, hogy nem brexit-szavazók ülnek a közönségben. Arra a kérdésre, hogy mi a viszonya a filmfesztiválokkal, rögtön 40 évet ugrott vissza az időben, visszemlékezve első fesztiválélményére, a Berlináléra, Derek Jarmannal való első közös filmük kapcsán. Már akkor megszerette ezt a zsongást, meg különben is imád utazni, így nem csoda, hogy a fesztiválokat nélkülözhetetlennek tartja a nemzetközi filmes vérkeringés megtartásában.

A nézőszámokkal való dobálózást, a tapsméregetést viszont nem feltétlenül szereti. Mindegy, hogy milyen pici közönségről van szó, a filmnek meg kell találnia a nézőit, és ebben igenis jó partnerek a fesztiválok. A vörös szőnyeges, divatbemutókat is lepipáló vonulásról is megvolt a különvéleménye: „olyanok, mint egy gigantikus lakodalom” – mondta. Számára azonban az igazi glamúr a moziterem sötétjében van, és Saint-Saensszel kezdődik – utalt a Cannes-i Fesztivál vetítéseket megelőző logójára, amit a fesztivállátogatók rendre megtapsolnak, főleg a nagyteremben. Ez a logó számára maga a biztosíték, hogy a mozi jövője nincs veszélyben. Visszautalt arra a temérdek alkalomra, amikor a szakma vagy a sajtó a mozizás intézményét temette (a legutóbbi a streaming térhódítása), és lám, mégis itt vagyunk. Érdekes, hogy számára a mozi nőnemű – „she”-ként hivatkozott rá többször is. „Ne aggódjatok miatta” – nyugtatta az egybegyűlteket.

Nem maradhatott el a mesterséges intelligenciára vonatkozó kérdés sem, és arra is szinte szóról szóra ugyanez volt a válasza: „Ne aggódjatok.” Szerinte az emberi kreativitás könnyűszerrel meg tudja haladni a gépit, csak oda kell tenni a csontot, és nem szabad kerülni a rizikót, meg kell lepni a nézőt. „Mutassuk meg, hogy jobbat tudunk, bizonyítsuk be, hogy emberek vagyunk!” – mondta a színésznő, aki egyébként „hatalmas geek”-ként hivatkozottt magára, mindig is érdekelte a technológia, az újítások, sőt, a zöld vászon előtt játszott blockbuster-szerepeit is félig-meddig ezért vállalta el. Részben meg azért, hogy hátha a Marvel-rajongók majd beülnek egy Apichatpong Weerasethakul-filmre.

Ha már önmeghatározás: nem szereti a „színésznő” kifejezést, legalábbis saját magára vonatkoztatva biztosan nem. Ő legfeljebb előadó, de talán az sem. Írónak tanult, csak művészemberek, színházcsinálók közé keveredett, aztán ott maradt, de formális színészi oktatásban nem részesült. A „karakter” vagy a „szerep” kifejezéseket sem komálja, mert túl rögzítettek, ő pedig pont a folyamatos fluiditásban hisz, a kísérletezésben, a kíváncsiságban, a folyamatos kommunikációban. A legtöbbet pont az elején, Jarmantól tanult, hiszen ő szoktatta meg, milyen amikor úgy filmezel, mint ahogy a gyerekek játszanak a homokozóban. „Lo-fi”, praktikus, innovatív, olcsó filmezés volt – nosztalgiázott a 80-as évekről. Kiderült, épp egy Jarmanról szóló dokumentumfilmen dolgoznak, amihez találtak mindeddig soha nem látott super8-as felvételeket is.

Megvédte Michael Moore Arany Pálmáját – 2004-ben, amikor a Fahrenheit 9/11 nyerte a fesztivált, Swinton volt a zsűrielnök –, sőt, büszke is rá még mindig, hiszen szerinte Moore máshol nem tudta volna elmondani azt a történetet, csak a moziban. Egyébként is a film politikus művészet, mindig is az volt, de a pártpolitikai vonalat és a propagandát („amikor valaki jön, és egy kalapáccsal próbál belédverni valamit”) ő is rühelli. A műsorvezető kérdései nyomán végigszaladtunk a filmográfia fontosabb darabjain, néhány rendezőről anekdotákat vagy huncut megjegyzéseket is megosztott („Almodóvar magassarkúban ír”, Jarmuschsal együtt jammelnek, amíg megtalálják a jó riffet, a Michael Clayton pedig a legjobb régimódi hollywoodi forgatókönyv volt, amit valaha olvasott). A Beszélnünk kell Kevinről-ről beszélve kiderült, hogy Lynne Ramsay-vel együtt fejlesztették a projektet, és az anyaság váratlan oldalait mutatta meg nekik. Szerencsére annyira azért nem: elkottyantotta, hogy egyik gyermeke, a filmiparban elhelyezkedett fia is épp ott ül a közönségben.

A „randevú” utolsó részét megnyitották a közönség felé is, és igazából itt tudott a beszélgetés meglepetéseket produkálni a megszokott életmű-felevenítő kérdésekhez képest. Hogy melyik klasszikus filmbe rakná bele magát utólag? Powell és Pressburger bármelyik alkotásába – szólt a zsigerből érkező válasz. Filmes diák kérdezte meg a kétségbeesés szélén, hogy mit csináljon, hogyan fusson be ebben a szakmában, amikor senki sem kíváncsi rá. „Táplálkozz a csalódásodból!” – hangzott az anyai jótanács. Egy másik fiatal filmesnek azt tanácsolta, hogy felejtse el a színészvezetési technikákat, egyszerűen gondoljon emberként a színészekre, próbáljon viszonyt kialakítani velük. Hiszen ne felejtsük: a reflektorfényben állni hihetetlen sebezhetőséget jelent, s ezt mindenki másképp takargatja. A bombasztikus, kirívóan megnyilvánuló színészek is ugyanolyan szégyellősek igazából.

Ha minden úgy lesz, ahogyan Tilda megjósolja, akkor tényleg nincs okunk aggodalomra. Addig, amíg ilyen színészek élnek és alkotnak, biztosan nem.