Vanessa Kirby főszereplésével érkezett decens thriller a Netflixre, ami kezdetben az amerikai szociális válságról mesél, majd inkább egy nő személyes drámájává válik, de végig fenntartja az izgalmat.
Benjamin Caron rendezése hangulatosan, bár kissé didaktikusan indul. A Vanessa Kirby által alakított főhős, Lynette az Egyesült Államok kevésbé glamúros, épp ezért filmekben ritkán látott utcáin hajt végig, miközben a rádió arról tudósít, hogy az országban már tarthatatlan méreteket öltött a lakhatási válság, minden új lakásra több kilakoltatás jut. Már a film elején tudjuk, hogy főszereplőinkre is ez a sors várhat: Lynette testvére, Kenny (Zack Gottsagen) egészségügyi problémái miatt folyamatos segítséget és jelenlétet igényel, anyjuk (Jennifer Jason Leigh) azonban ritkán nő fel a feladathoz. Amikor lehetőségük nyílik megvenni egy házat, az anya inkább autót vesz a pénzből, Lynette azonban nem akarja elszalasztani a lehetőséget, azt, hogy biztonságban tudhassa bátyját, ezért úgy dönt: maga szedi össze a 25 ezer dollárt, kerül, amibe kerül.
A Mindig eljön az éj már a kezdésnél jelzi, hogy tágabb perspektívát kíván felfesteni a műfaji gépezet mögé. A kiindulópont az amerikai lakhatási válság, amelyről magyar nyelven is olvashatóak cikkek: az állami jelenlét hiánya, a magas árak és az ordító anyagi különbségek miatt egy igen széles réteg számára vált lehetetlenné a saját lakás vásárlása, sőt, idővel akár a bérleti szerződés fizetése is. A rendező érzékletesen festi fel azt a társadalmi problémát, amely által szélesebb spektrumban válik értelmezhetővé a főhős küzdelme. A film kiteszi a felkiáltójelet, hangsúlyozza, hogy ez az élethelyzet egyáltalán nem példa nélküli, és ez megfelelő mélységet is ad a műnek, még ha azt azért nem is állíthatjuk, hogy ez a szál különösebben ki lenne fejtve, sőt idővel szinte teljesen háttérbe szorul. Ezáltal érzékelhetjük a hollywoodi gépezet működését: ebből az alapanyagból a Dardenne-testvérek vagy mondjuk Cristian Mungiu (nem véletlen említem ezeket a neveket az alaphelyzet, a szociális érzékenység és a passzázs-dramaturgia kapcsán) forgattak volna egy „rendes” szociodrámát, Benjamin Caron viszont inkább a thriller irányába tolta el a filmet.
Persze a társadalmi téma és a működő műfaji gépezet közel sem zárják ki egymást, főleg ha a rendező megfelelő stílusérzékkel rendelkezik. És itt egyértelműen ez a helyzet, Caron biztos kézzel használja a választott zsáner működési mechanizmusát. Szépen fokozatosan merülünk el az alvilágban, amihez remek alapot szolgáltat a határidő-dramaturgia: az, hogy tudjuk, a főhősnek alig néhány óra áll rendelkezésére a feladat megoldására. Kezdetben Lynette „hétköznapi” módon próbál pénzt szerezni, kölcsönkér, saját járandóságait hajtja be. Majd látjuk, hogy férfiakkal fekszik le juttatás ellenében, de itt még mindig a törvény innenső oldalán vagyunk. Nem kell ám sokáig várnunk arra, hogy a nő ezeket a határokat is átlépje.
Mindeközben a formanyelv is tudatos: a rendező és Damián García operatőr remekül használja a matt színvilágot, és tudatosan üresíti ki a tereket. A helyenként szinte Sean Baker-i miliő villódzó fények és olcsó tetkók kereszttüzében szolgál Lynette küzdelmének háttereként, még ha azt is ki kell emelni, hogy a rendező nem használ ki minden lehetőséget: adná magát, hogy a nő útjába kerülő barátok és idegenek klasszikus road movie-kat idézve egy-egy megküzdési stratégiát képviseljenek, ám Caron egyetlen mellékszereplőt tud érdekessé tenni, és ő sem az utazáshoz kapcsolódik. Doreen, Jennifer Jason Leigh anyafigurája idővel a film egyik motorjává válik, pedig eleinte alig értjük a motivációját, cselekedeteit. Ám a rendező részéről nagyon tudatos döntés volt nem megindokolni az ő kezdeti döntéseit, hiszen ezáltal a néző elsősorban rá neheztel, csak idővel gondol abba bele, hogy a többi karakternek, elsősorban Lynette-nek mi a motivációja. A film végén viszont Doreent sokkal inkább egy szeretetteljes, önfeláldozó anyának látjuk, aki nem mondja ki a fájdalmas igazságot, mert tudja, hogy azzal megbántaná a lányát.
Nézőként igazi felüdülés, ha együtt gondolkodhatunk egy filmmel, a Mindig eljön az éj pedig ebben a tekintetben kiválóan teljesít. A történet felénél ugyanis egyre többször jut eszünkbe, hogy ennek a filmnek nem az az igazi kérdése, amire eredetileg gondoltunk: Lynette-et valójában nem a pénz hajtja. A nő saját pszichózisának kivetüléseként rója az utat, és így válik a Mindig eljön az éj érzékeny pszichológiai tanulmánnyá. Önmagában amögött is mélyebb okokat sejtünk, hogy a nő mi mindent hajlandó megtenni a pénzért, mennyire képes háttérbe szorítani a saját igényeit és személyiségét. Majd az utolsó harmadban világossá válik, hogy egy olyan embert követünk, akit feldolgozatlan traumái vetnek az utakra, amikhez képest gyerekjáték lelketlen férfiakkal találkozni, megalázó viszonyokba bonyolódni, sőt, akár át is lépni a törvényt. És ezért autentikus a film keserédes befejezése: vannak helyzetek, amiket nem lehet máshogy megoldani, csak a status quo megváltoztatásával.
Caron filmje stílusával és tartalmával is kiemelkedik a streaminges mezőnyből, legnagyobb erénye mégis Vanessa Kirby alakítása. Az angol színésznőt A koronában ismerte meg először igazán a nagyközönség, és talán Mundruczó Kornélnál a Pieces of a Womanben jutott eddig legközelebb ahhoz az elementáris jelenléthez, amit most láthattunk tőle. Kirby elképesztő erővel, nagy színésznőket idézve uralja a filmet, minden arcrezdülése tétet ad a jeleneteknek.
A Mindig eljön az éj annak ellenére jó film, hogy több irányt is fel tudnánk sorolni, amivel még mélyebb lehetett volna. Ezzel együtt Benjamin Caron izgalmas rendezőként, Vanessa Kirby pedig elsővonalas sztárként erősíti a pozícióját ezzel az alkotással.
