Nekem valójában a filmrendezés is éppen úgy szakmám, hiszen a bukaresti színház- és filmrendezői szakot végeztem el, és becsületesen végigküzdöttem magam a filmművészeti főiskola elméleti és gyakorlati tantárgyain is. '80-81-ben két kísérleti évfolyamon összekötötték a színház-, film- és tévérendezést, de a harmadik év végén kiderült, hogy utolsó évesen szinte képtelenség előadást is, és negyedórás játékfilmet is rendezni, így hát választani lehetett, ki melyik szakon szeretne államvizsgázni.
Színházi rendezőként filmet
Én a színházi rendezést választottam ugyan, de a főiskolán készült néhány rövidfilmem is. Műfajilag közel állt hozzám a riport, az esszé, a dokumentumfilm, de különösen a portré. A gátaljai elmegyógyintézetben készült álhíradószerű portréfilmemet például betiltották, és azóta sajnos már nyoma is veszett (időközben, az elnöki rezidencia építésekor, a főiskola Rahovei utcai filmstúdióját és vetítőtermét lebontották, a filmek pedig elkallódtak).
A nyolcvanas években becsületes, a valóságot nem teljesen meghamisító forgatókönyveket egyáltalán nem lehetett átcsempészni a cenzúrán. Sokkal jobban odafigyeltek a filmekre, mint a színházra, így mondtam le lassan magamban a filmkészítés lehetőségéről, noha ez nagy szerelemnek indult. Másfelől pedig belejöttem a színházi gyakorlatba, '89 után már időm sem adódott volna, egyre több felkérést kaptam színházi rendezésekre, jöttek a külföldi meghívások, a színházigazgatás. '96 végén Rózsa János, az Objektív Filmstúdió igazgatója és főproducere keresett meg a Kínai védelem filmnovellájával. Csiki László írásait korábbról ismertem és szerettem. Bodor Ádámhoz hasonlóan ő egyike azon erdélyi származású magyar prózaíróknak és költőknek, akiknek írásai a távozásuk után sem sekélyesedtek el. Akkor tehát időhiány miatt nemet kellett mondanom Rózsa Jánosnak, de ő újra visszatért a felkéréssel, és kitartott mindaddig, amíg végül '98-ban sor kerülhetett a forgatásra. Meg kell mondanom, hogy nagyon rövid volt a felkészülési idő. Szerencsére a helyszíneket, gyermekkori emlékeim alapján, magam választhattam ki, így alig három nap alatt fel tudtuk térképezni a forgatási támaszpontokat.
Jelenetek a filmben
A forgatókönyvet helyenként átírtam, mert nem találtam elég filmszerűnek. Ha lett volna időnk, mondjuk négy-öt hónap, ami nyilván nem állt rendelkezésünkre, akkor közösen át tudtuk volna írni elejétől a végéig, és Csiki Lászlónak sem lettek volna fenntartásai. Bekerült a gát, a tóba süllyedt falu, a kínai jelenet, a sintértelep, az ejtőernyős torony, a francia bolond, a szerző pedig hol egyetértett, hol tiltakozott. Úgy érzem, hogy nem volt ideje megemészteni az új javaslatokat, és idegennek tűnhettek számára az általam kitalált és a filmbe beemelt jelenetek.
Tárgyak a vásznon és színpadon
A film és a színház nem irodalom. A tárgyi világ a filmművészetben (és a színházművészetben is) más dimenzióban, a meghatározott rétegben van, empirikus úton érzékeljük. Az irodalomban pedig a meghatározatlan rétegben, hiszen csak a betűket, a mondatokat látjuk, és a tárgyi világ a képzeletünkben elevenedik meg. A filmben és színházban a tárgyi világ nem véletlenszerű, hanem egyfajta kiválasztás eredménye. S még így sem egyforma a hozzá való viszonyunk. A színházban, amely konvencionális dimenzióban létezik, minden tárgynak kiemelt szerepe és jelentése van, egyetlen tárgy sok más tárgyat helyettesít. A filmben, egy lehetséges valóság dimenziójában, a tárgyak önmaguk. A színház, mágikus erejével, elhiteti a közönséggel, hogy az üres színpad III. Richárd koronázási terme, és a rajta levő thonetszék a királyi trón, míg ha ezt lefilmezzük, az „csak" egy szék a színpadon, és semmi más. Minden művészeti ág esetében fontos megismerni és követni a sajátosságokat és törvényszerűségeket. Vannak rokon művészetek. A filmnyelv, színházi nyelv, az irodalmi nyelv és a képzőművészeti nyelvis a jelek nyelve. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy egymástól különbözőek, és saját törvényszerűségeik alapján működnek. A szabályokat persze fel lehet rúgni, erre születtek a zseniális alkotók, akiknek sikerül átlépni a határokat. Ahhoz azonban, hogy átlépjük őket, tudni kell, hogy melyek azok. Azt, hogy a színház a konvencionális dimenzión alapszik, azon, hogy az ott ülő és részt vevő nézők valóságnak fogadják el azt, amit látnak; hogy a filmművészetben viszont csak akkor fogadják el annak, ha egy lehetséges valóság látszatát kelti az, amit látnak. Mert a film a fotografikus rögzítésen alapszik, ami a valóságnak egy látszólag pontos képe.
A jó forgatókönyv, dráma, előadás és drámaíró
A művészi alkotásnak vannak körvonalazható rétegei, amelyek az esztétikai vizsgálódás kiindulópontjául szolgálnak, mint a meghatározott és a meghatározatlan dimenzió. Van tárgyi világa, van narratív rétege – még ha non-narratív is –, van szemantikai rétege és van stilisztikai rétege. Ezek egymásba fonódnak. Nélkülük nincs művészi alkotás. Van tárgyi világa a zenének is a meghatározatlan dimenzióban, akár az irodalomnak. Ahogyan ezek a rétegek elhelyezkednek a meghatározott és meghatározatlan dimenzióban, az az illető művészetnek pontos jellemzője. A természetéből fakad. A jó filmforgatókönyv esetében például az irodalmi érték nem kritérium. Az irodalom a nyelvvel játszik, míg a film a nyelvnek csak referenciális, leíró funkcióját használja.
Egy jó forgatókönyv nem irodalmi mű, hanem írott film, képről képre leírja azt, amit látni és hallani fogunk. A jó drámában az a különleges, hogy nincs készen. Arra vár, hogy megelevenedjék a tárgyi világa. Persze az emberi világ is a tárgyi világhoz tartozik, hiszen a színház szempontjából a színész, az ember is tárgy, és ez nem minőségi meghatározó. A jó színpadi előadás a drámától mint irodalmi műtől viszonylag független, önálló műalkotás. Ezt még a dühöngő drámaíróknak is el kell fogadniuk. A színházi rendezés, még ha kollektív is, önálló alkotás, és az erről szóló vitának, úgy érzem, csak a magyar színházi élet ad helyet, ez sehol máshol nem kérdéses. Persze ez nem azt jelenti, hogy a drámával bármit lehet csinálni, hiszen vannak belső törvényei, azok az érvényes interpretációk, amelyek a mű szelleméből indulnak ki, és visszavezethetők rá. A jó dráma tulajdonképpen az előadás után sincs kész, mindig nyitott marad. A drámaíró világot alkot, szereplőket képzel bele, de ezek a szereplők önálló életet élnek. És a drámaírónak csak annyi a dolga, hogy helyzetbe hozza őket, lebonyolítsa közöttük „az ügyet", de ne avatkozzon bele. Paradox módon, a jó drámaíró nem avatkozik bele szereplőinek életébe.
Elkészült film, folyton (újjá)születő előadás
Az előadást „fel lehet újítani", a filmet kevésbé. A trieszti fesztiválon például azt volt az érésem, hogy a Kínai védelem jobban ment Berlinben, újabb próbákra lenne szükség... Miközben a színpadi felújítások nagyon nehéz, furcsa dolgok. Egy előadás fejlődhet, vagy tartalmilag kiürülhet, rutinossá, gépiessé válhat. A színházban az a legfontosabb, ahogyan először történik, de nagyon nehéz minden egyes alkalommal úgy újrateremteni a pillanatot, mintha először történne. Vigyázni kell arra, hogy holnap nem lehet úgy színházat csinálni, mint tegnap. Ugyanakkor ezt is a mű diktálja, mert az az érzésem, hogy vannak bizonyos művek és bizonyos előadások, melyeket újra meg lehet csinálni ugyanabban a formában. Velem is előfordult. Néhány színműhöz többször visszatértem, néha teljesen másképp rendeztem meg, mint pl. a két Woyczek-előadásom, amelyek egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ott van viszont A kopasz énekesnő vagy a Godot-ra várva, amelyeket nem tudnék, de nem is szeretnék másként megrendezni. Úgy érzem, hogy A kopasz énekesnő előadásából olyan zenei szerkezetű mű született, amely tizenegy tételből áll, és semmit nem lehet kivenni belőle. Mint ahogy egy szimfóniából sem lehet kivenni egy tételt, vagy akár öt hangot sem. Olyan zenei partitúra, amit le tudok vezényelni most, és levezényelhetem öt év múlva is. Nyilván vannak különbségek az előadások között, de formailag nem tud változni, így működik mindaddig, amíg a témája szólni tud, s fennállnak az emberek közötti kommunikációban a problémák. Lassan tíz éve megy mindig valahol egy A kopasz énekesnő előadásom, most éppen Párizsban játsszák negyven estét betöltő sorozatban, a mű ötvenedik születésnapja tiszteletére. Még mindig úgy érzem, hogy érvényes.
