Ha azt kiáltom valamely népes köztéren: „Mondj egy filmkritikust!" majdnem biztosan azt üvöltik vissza: Réz András. Sőt mi több, ő az, akit valószínűleg azonnal le is tudnának rajzolni. Ugyanakkor ez az a név, amelyre bajosan bukkanhatunk rá egy kifinomult értelmiségi toplistáján. Még akkor sem, ha Réz András nem is filmkritikus, hanem: filmesztéta...

„A kopasz úr évek óta körüllefetyeli, körülnyaldossa, körülnyálazza a világ egész filmművészetét. A kopasz úrnak minden film tetszik, minden filmet dicsér, ajánl, szókincse áll vagy ötszáz magyar szóból, hangját szünet nélkül búgatja, és szeret olykor vigyorogni is. De hát a kopasz urat, egyebet nem tehetvén, megszoktam már, duruzsolása egyik fülemen be, másik fülemen ki."

Egy kitűnő drámaíró véleményét hallottuk. Ez Spiró volt.

A kritika, amely Albert Györgyit sem kímélte, a kilencvenes évek elején született. Ekkor közvetítettek először a királyi televízióban Oscar-díjkiosztó ceremóniát. Veled nem mehet biztosra az ember: dicséret volt ez, vagy porba döngölés?

Ez a lehető leglesújtóbb kritika volt. Spiró valójában azt fogalmazza meg, hogy amikor én megjelenek a televízióban, akkor egy inkompetens személyiség tölti meg a képernyőt. Az ember ritkán örül ilyesminek. Engem azért bántott nagyon, mert én Spirót előtte és azóta is nagyra becsülöm. Kicsit magamba tekintettem, és azt mondtam, tudom, hogy Spiró most engem földig akart alázni, és belém akarta törölni a cipőjét, ugyanakkor annyiban igaza van, hogy ott, akkor, a képernyőn egy poptudományos showman ült, nem pedig az a fajta értelmiségi, akit ő látni szeretett volna. Spiró hagyományos eszménye ugyanis egy olyan értelmiségi, aki nem hurcolja oda a pofáját ilyenfajta kommersz eseményekre, és aki nagyon elmélyülten, szakirodalomra támaszkodva, megfontoltan, az ördög tudja, hogyan, fejti ki a véleményét. Be kell vallanom, én ennek a képnek nem feleltem meg. Nem is fogok életem hátralévő részében.

Már csak azért sem, mert imágód egyik legmarkánsabb eleme a Nagy Rajongó szerepköre.

Nagyon korrekt, amit mondasz! Még az a fajta ember vagyok, aki zokog, kacag a moziban. Én szétröhögöm a filmeket, miközben mindig rám szólnak, legalább ne ilyen hangosan, és nagyon örülök, hogy bizonyos filmek végén nem kapcsolják fel a villanyt a stáblistánál, mert nagyon égő lenne, ha egy ismert, képernyőn szereplő ember olyan állapotban menne ki a moziból. Egy tradicionális, pláne közép-európai filmkritikus kikéri magának ezt a hatást, mert felfogása szerint mindig meg kell tartani azt a méltó distanciát, amelynek birtokában elfogulatlan véleményt lehet alkotni a filmről. Lehet, hogy nekem sem szabadna hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok, csakhogy – tudom, gonosz kitétel – ez mozi! Aminek mind a mai napig igen sok köze van a vásári látványosságokhoz. És ez akkor is így van, ha az a film nagyon kiművelt alkotás. Én nem tudom leválasztani a filmet magáról a befogadásról. Kommersz lélek vagyok, hálás vagyok a hatásért, ellentétben az igazán kifinomult kritikusokkal, akik a hatást, a vásáriságot inkább távol tartanák maguktól, és azt mondanák, hogy itt kérem szépen kemény, racionális játszmának vagyunk a résztvevői. Én nagyon boldog vagyok, ha a moziban valami furcsa másállapotba hoznak. Cudar, pogány dolog, amiről beszélek. Ez még a barbárság kora. Amit nem tudok meghaladni.

De vajon összefér-e ez a legideálisabb kritikusi attitűddel: a távolságtartással, a kívülállással, és – noha ez ambivalencia – a szenvedélyességgel?!

Nézd, én egy fura átmeneti képződmény vagyok. Igazándiból nem vagyok filmkritikus a szó hagyományos értelmében véve, sőt sajtóműfajilag sem, hiszen soha a büdös életben nem működtem olyan fajta kolumnistaként, aki a hétről hétre vagy hónapról hónapra megjelenő önálló rovatában elmondja a kritikai nézeteit. Ezt a pályám kezdetén borzasztóan fájlaltam. Az egyetem befejezése után három és fél évvel, huszonhat-huszonhét évesen még nem volt melóm. Az volt az álmom, hogy egyszer majd egy lap felfedez magának, ott lesz a nevem, meg hogy a filmekről mit gondolok. De ez nem volt olyan egyszerű. Lehetett írogatni ide-oda, de a klasszikus filmkritikusi tartást, ethoszt nem lehetett gyakorolni. Nagy mázlim volt, hogy az elektronikus eszközök viszont úgy gondolták – mivel ott ez a műfaj soha nem is létezett, hiszen tradicionálisan nincsen rádiós vagy televíziós kolumnista –, hogy szálljak be ebbe a játékba. Én akkor nem tudtam, milyen szerepet fogok vállalni. Pontosan azért, mert nem filmkritikusnak kell lennem, így alakult ki az a furcsa szokás, hogy a nevem alá azt írják: filmesztéta, noha baromi nehéz meghatározni, mi a rosseb az a filmesztéta. Amikor megkérdezték, mit írjanak oda, azt ajánlottam, legyek tudományos segédmunkatárs. Azt mondták, ez marhaság! Akkor legyek filmkutató. Ez ökörség. Megkérdezték, nem írhatják-e oda, hogy filmkritikus? Mondtam, azt nem. írják azt, hogy filmesztéta. Állati bizarr helyzet alakult ki: miközben az országban voltak filmkritikusok, én voltam az egyetlen publikáló filmesztéta. Ez aztán olyanfajta epitheton ornansszá fajult az elmúlt évek során, hogy a régi Fény utcai piacon a vasplatnikat áruló cigányasszony egyszer megállított, és azt mondta: „Én tudom, maga kicsoda, maga az a filmesztéta!" Rögtön érzed, hogy a popularitásnak ez már egy egészen sajátos válfaja, de így alakult, és meg kell, hogy mondjam neked, ez nem volt túl gyötrelmes. Mivel publikációkból nem fog összeállni az életművem, és nekem nem jelenik meg kötetem a rádióban és a televízióban elmondott kritikáimból, elemzéseimből, ezért senki nem is kényszerít arra, hogy azt a fajta távolságot, amiről beszéltél, megteremtsem. Tehát én a rajongó vagy az első néző pozíciójából dumáltam a filmekről. És az is többé-kevésbé tudatos döntés volt, hogy brechti alapon azt mondtam, a közönségnek a mű erényeit, a szerzőnek a mű hibáit kell megmutogatni. Tőlem tényleg nagyon ritkán lehet olyat hallani, hogy valamit kiadósan, szaftosan, kíméletlenül ledorongoljak. Az utóbbi időben sajnos ez is előfordul. Ez nem azért van, mert időközben megszületett bennem a tradicionális filmkritikus, hanem mert öregszem, és kicsit türelmetlenebb vagyok. Míg annak idején minden Magyarországon bemutatott mozifilmet megnéztem, ma már eljutottam abba az állapotba, hogy nem lehet erre kényszeríteni. Ingerültebb lettem, és olyanokat is hallhatsz tőlem, hogy ha valaki ezt a filmet nem nézi meg, akkor nyert 113 percet az élettől.

Gondolom, az sem véletlen, hogy bizonyos eseményeken látványosan jelen vagy, bizonyos helyeket meg látványosan elkerülsz. Leegyszerűsítve: miközben élteted a multiplexet, nem protestálsz, mondjuk, az Urániáért, vagy nem zsűrizel az amatőr filmesek Pedál Medáldíjas megmérettetésein...

Ez nem tudatos, ez az életformámból fakad. A filmszakmának, ugye, az az ördögi csapdája, hogyha egyszer belekeveredsz, akkor nincs nappalod, és nincs éjszakád. Folyamatosan úton vagy, fesztiválok, szemlék, jövés-menések, viták, találkozások. Egy időben csináltam, és nem is nagyon utáltam. Csak egy baj van: hogy én ma már nem ebből élek. Egyébként néha sajog a szívem. Ezt a társaságot nagyon bírtam, de tudomásul kellett vennem, hogy ebben a szakmában lenni valamennyire teljes embert követel – ha nagyon hitelesen akarjuk csinálni. Nagyon szívesen elmennék a Mediawave-re vagy a nem tudom, milyen non-professional filmesek találkozójára, de nem tudok az életemből büntetlenül kiemelni két-három-négy napot. Most már valóban kicsit kívülálló vagyok, aki nem ismeri a szakmán belüli nagy pofozkodásokat, válságokat, vívódásokat. Mondjuk, amikor a Filmszemlén egyszer csak törlik a Bagossy Levente-féle emblémát, nagyon tanácstalan vagyok. És nem tudom, hogy Kézdi-Kovács Zsolt vagy Enyedi Ildikó most éppen kivel és ki ellen van, hogy a Kamondi írása mögött valójában milyen gondolatok húzódnak meg. Abba a fura helyzetbe keveredtem, hogy át tudom tekinteni, mi történik, de a mögötte lévő finom dolgokba nem tudok igazán belekukkolni. És ilyenkor talán jobb, ha befogom a pofámat. A kívülállásnak vannak előnyei: míg annak idején pontosan tudtam, ki kinek kicsodája, ki kit korrumpál, ki ment kihallgatásra hogymondják úrhoz, mennyi pénzt talált, most kicsit hűvösebb tudok lenni. Nem visznek el az indulataim, mint egykoron. De ez annyiban nem boldogító, hogy az ember nem tud megmártózni a szakma levében. És erre már soha többé nem lesz esélyem. Pedig néha nagyon jó lenne. beletörődtem abba, hogy én egy virtigli szórakoztató egyed vagyok, aki szétszórja magát a világban, és amikor elmondom a véleményemet, akkor nincs mögötte az a nagyon mély átélt szenvedés, amit a filmkritikusok egy jelentős része mind a mai napig hurcol magával

Az az elit-klub, amely bizonyos hangadó értelmiségiekből áll, legalább olyan kultikus figurákból, mint amilyen te vagy a populáris kultúrában, nem fogad be téged a tagjai közé. Ez a társaság – összetételét, habitusát tekintve – az évtizedek folyamán nem sokat változott. Itt nem érvényesül a páternoszter-elv.

Így van. Ez ugyanaz a csapat. A különbség csupán annyi, hogy vannak köztük nagyon tehetséges és kevésbé tehetséges emberek, akik másokat szeretnek és másokat utálnak.

Azóta megjelent egy fiatal kritikusnemzedék, tele számos balul sikerült emberrel, akik rendkívül lelkesen álltak rá erre a röppályára, hogy aztán gömbvillámként pusztítsanak. A sikerhez nem kell más, csak alapfokú íráskészség, feltűnő járatlanság az életben és a társművészetekben, melyet viszont lázas karrierépítéssel, a középszerre jellemző csordaszellemmel és feltétlen tekintélytisztelettel lehet pótolni.

Tökéletesen egyetértek! Az ELTE bölcsészkarán Kovács András Bálinték meghirdették a filmtörténész, filmelméleti szakember szakot. Elképesztő a túljelentkezés. És bár komoly aggályaim vannak, most még a jobb fajta emberekről beszélek, mert ők legalább úgy gondolják, azért nem ártana tanulni valamit. Viszont az elhatalmasodó lappiacon gyakorlatilag az elmúlt években bárki megjelenhetett filmközíróként, vagy önmagát filmesztétának, filmkritikusnak, filmírónak definiáló akármiként. Elvileg a piacnak jogában áll szelektálni, tehát nem kívánom, hogy útilaput kössenek a talpukra vagy hogy papírhoz kössék a működésüket. De valóban: miközben az elit őrzi a saját bástyáit és lényegesen nem változik, van egy olyan csapat, amely leginkább a reklámkocsma közönségére emlékeztet, és megpróbálja ezt az egészet valami nagyon vagesz, nagyon állat, nagyon szubjektív tónussal keresztülverni az olvasókon. Már az sem érdekli, vannak-e a filmnek előképei. A társművészetekről ne is beszéljünk! Nagy valószínűséggel van egy csomó szerző, aki pár év múlva döbbenten értesül arról, hogy az Anyegin című film orosz klasszikusból készült egy verses regény nyomán.

Nem mintha a szakbarbárság üdvözítőbb volna!

Bár nem vagyok feltétlen híve a szakbarbárságnak, azért egy szempontból jobb. Ha most a Filmvilág olvasójára gondosz, akkor tudnod kell, hogy a Filmvilág olvasójának a szakbarbárság élvezeti értéket jelent. Neki igenis fontos, hogy sosem volt rendezők portréjával találkozhasson, és a belül lévőknek mégiscsak fontos lehet, hogy a nem olyan nagyon közismert Atom Egoyan pályája számukra láthatóvá váljon. Akkor már inkább a szakbarbárság, mint a teljes tudatanság. Én azon zsibbadok, hogy a francba lehetne áthidalni ezt a sokmindent. Tehát hogyan lehetne a filmekről kevésbé szakszerűen dumálni, de úgy, hogy a moziba járó értsen belőle valamit. A tradicionális filmkritika ugyanis ma már nem éri el a moziba járókat: Amikor ezek a kritikusok elkezdtek írni, huszon- vagy harmincvalahány évesen, akkor nagyjából még szinkronban voltak a moziba járó közönségükkel. Ma már ők egy olyan közönséggel vannak szinkronban, mondjuk az én korosztályommal, amelyik nem jár moziba. Az emberek a húszas éveik közepén kezdik elfelejteni a mozit, és a legjobb esetben a videótékából veszik ki a filmeket, vagy onnan sem. Úgy gondolom, döntő módon a tizennégy és huszonöt év közöttieket kell valamiféle információval ellátni ahhoz, hogy ne legyenek tökéletesen elveszve az elképesztő méretű filmkínálatban. Ilyenkor viszont kénytelen vagyok popularizálni. Tökéletesen értelmetlennek erezném, hogy egy nagyon intenzív, nagyon lelkesen moziba járó közönséget olyan módon avassak be a filmnyelvbe, ahogyan ők nem akarnak beavatottak lenni, mert az ő karriervonalukban nem szerepel, hogy filmelméleti szakemberek vagy filmkritikusok legyenek. Ezzel együtt azt mondhatom, némiképp nagyképűen, hogy ezzel a vitatható, tudománynépszerűsítő párbeszédformával nekem sokkal több embert sikerült megszólítanom, mint a versenytársaimnak, pályatársaimnak.

Magányos dzsungelharcosnak érzed magad?

Ezen a placcon igen. Itt nincs csapatmunka, itt nincs tárgyalás, nincs alkudozás. És nem is nagyon akarok most már keveredni. Vannak néha gyönge pillanataim, ilyenkor elmélkedő írásokat is előállítok a Café Bábelnek. Azt hiszem, a szuvenírről írtam valamelyik számban (1992/3-4.), amikor összefutottunk György Péter kollégával. György Péter kolléga kissé leereszkedően megveregette a vállamat, és azt mondta: egész jó kis írás, látod, miért nem ezt csinálod? És akkor rájöttem, hogy én nem akarom ezt csinálni. Én nem szeretném, hogy György Péter kolléga megveregesse a vállamat, és azt mondja, hogy az emberek befolyásolásának egyetlen korrekt módja van, az a fajta tudományosság, amelyhez csak egy szűk elit tud felkapaszkodni. Mert köztünk szólva, a szuvenírről írott dolgozatok nem olyan jellegű írások, melyeket bárki a metrón kacagva olvasna végig. Én sokkal jobban érzem magam, arnikor olyan mondatokat írhatok le, amelyek alkalmasak arra, hogy valaki tizenhét évesen ezekkel a gondolatokkal találkozzon, és legközelebb ha bemegy a moziba, nézze másképp a filmet. Passz. Jó, ez ilyen furcsa népművelő-néptanító gesztus, de tényleg piszokul utálnám, ha most vén fejjel a vállamat veregetnék, és azt mondanák, így tovább, írj elmélyült dolgozatokat, és akkor ember lesz belőled. Inkább nevem ne maradjon fönn semmilyen formában az utókorra, és ne legyen kötetem, és ne legyen emléktáblám, és ne tekintsen senki a saját halottjának.

Történt Veled olyasmi, amit – mert olyan elviselhetetlen, váratlan vagy felemelő volt – csak úgy tudtál utólag elfogadni, megmagyarázni, hogy úgy élted meg, mintha egy filmben lettél volna?

Soha! Bár ez nem látszik rajtam, én a saját életemet nagyon intenzíven élem meg, és nagyon nehezen tudom kívülre tenni magam, még akkor is ha ez jólesne. Vannak furcsa élményeim, de azok mindig külföldön jönnek elő. Ha megérkezem valahová, főleg egy olyan helyre, amely a filmeken valamiféle kliséként rendszeresen megjelenik, beugranak különös ügyek. Ezek valós, mégis annyira virtuális terek, hogy pontosan tudom, nem ez az én világom. Igaz, azért ez egy picit mozi. De ezt az életemre nem szoktam átvinni. Én nem arra használom a filmet, hogy helyettesítő legyen.