„Az egyik legnagyobb alapélményem Buñuel volt, évekig ott hordtam az ingem zsebében az átvágott szem fényképét Az andalúziai kutyából. Akkor húsz éves voltam, most harmicnégy vagyok. Hogyan boldogul egy filmrendező? Szerintem folyamatosan filmeket kellene forgatnia. Tíz évig csinálni egy filmet – nagyon romantikus, de nem lehet egy perspektíva. Nekem ez a foglalkozásom, ez a szakmám, én ezt művelni szeretném."
A filmgyár és a mozi
Tizenöt-tizenhat éves korom óta szeretnék filmet forgatni, és ez azóta semmit sem változott. Operatőri szakra nem vettek föl, így segédoperatőr-gyakornok lettem a filmgyárban. A kamera mindig is nagyon érdekelt, arra gondoltam, hogy ha én egyszer rendező leszek, akkor nekem pontosan meg kell tanulnom, hogyan működik a kamera, mert amit el akarok mondani, az a kamerán keresztül rögzül. Az ott lehúzott öt-hat év alatt több mint 20 filmben dolgoztam. Lehet, hogy így – a főiskolásokkal ellentétben – nem készítettem el a három-négy rövidfilmemet, viszont húsz film után már elég jól eligazodtam egy filmforgatáson, ami első ránézésre egy rettenetes káosznak tűnik – ehhez viszont végig kellett járni a szamárlétrát, a világosítótól a kameramanig. Másfelől pedig ez egy jóleső biztonságérzetet adott, mert megtanultad, hogy kinek mi a dolga, és végig lehetett követni az egész folyamatot: forgatás után láthattad a musztereket, néha még a rendező mellé is be lehetett ülni a vágószobába, aztán ehhez hozzánézted a kész filmeket a moziban – én mindent így tanultam meg, a filmgyárban és a moziban. Közben folyamatosan foglalkoztatott, hogy hogyan lehetne saját filmet készíteni. Elkezdtem forgatókönyveket is írni, de arra hamar rá lehetett jönni, hogy ahhoz, hogy nagyjátékfilmet csináljon az ember, mindenekelőtt egy jó kapcsolatrendszer szükséges, mert egy jó forgatókönyv önmagában semmire sem elég, sem itt, sem Amerikában.

American Dream
Kamaszkoromtól minden reggel azzal ébredtem fel, hogy ma filmet fogok rendezni, aztán minden este ezzel a csalódott érzéssel feküdtem le, hogy ma se sikerült – nos, ez sokáig mit sem változott, legalábbis a lefekvési rész nem. Huszonhat évesen vágtam neki Amerikának, ahol négy év után, végül saját pénzből forgattam le Kelj fel Jancsi című első játékfilmemet, amelyet bizonyos értelemben a vizsgafilmemnek tekintek. Odakint évekig asszisztensként dolgoztam különböző forgatásokon (újabb tanoncévek), közben meg a filmemre gyűjtöttem. És bár a Kelj fel Jancsi egy magánprodukció, nagyon sok kompromisszummal járt. Kábé tízmillió forintból forgattuk, ebből az összegből pedig elég nehéz filmet csinálni, akár itthon, akár Amerikában. De ebben épp a kihívás volt a fontos: tisztában voltam azzal, hogy ez egy minimális költségvetés, és volt annyi tapasztalatom, hogy átlássam, meddig lehet elmenni belőle. Egy minimál-egyszerű történet mellett döntöttem, amit ennyi pénzből és ilyen körülmények között úgy akartam elmesélni, hogy a végeredményt vállalni tudjam. Azt gondolom, hogy ez sikerült is.
Maga a forgatás tizenkét napig tartott. Az előzetes kilenc évnyi forgatási tapasztalat sokat segített abban, hogy ezt a tizenkét napot megtervezzem, de így is halálosan izgultam az első nap előtt. A Kelj fel Jancsi elkészülésének ez volt az egyik legnehezebb fázisa: a gyártás az energiáim 80 százalékát emésztette fel. Egyszerűen nem lehetett bekalkulálni véletleneket, ha történik valami, és egy nap kiesik, akkor az egész összeomlott volna, tehát hatalmas volt a feszültség. Az első forgatási napon el is dugult a csatorna, így amikor odamentem a kiszemelt helyszínre, hogy az első játékfilmemet leforgassam, akkor azt kellett szervezni, hogy a szennyvíz tűnjön el a vécéből. Aztán még számtalan előre nem látható dolog történt, de a forgatás többi fázisa, például a színészekkel való munka egyáltalán nem viselt meg, inkább azt sajnáltam, hogy csak ennyi ideig adatott meg. Én a filmrendezést egy olyan szakmának tekintem, amit minél többet kell gyakorolni; egy mesterségnek, amit kellő alázattal kell elsajátítani, és művelni – minél több munkát kell letenni az asztalra, amit aztán majd lehet minősíteni, értékelni és elemezni.

A szoba, ahol minden eldől
A forgatás után még legalább egy évig „készült" a film. Utána következett a háromszor öt nap vágás, tavasszal, ősszel, télen, ahogy összejött rá a pénz. Három különböző vágóval dolgoztam, ezen a téren végképp tapasztalatlan voltam. A legelementárisabb élmény: a vágóasztalon dől el minden. Mert minden fázisban van egy hasonló benyomásod: mikor írod a forgatókönyvet, azt hiszed, hogy az a legfontosabb, akkor dől el minden. Elkezded forgatni a filmet, és a forgatáson érzed, hogy itt, most történik a legfontosabb dolog, elfelejted a forgatókönyvet, és azt mondod, hogy ha ez a snitt nem jön össze, akkor mindennek vége. Azután megnézed a musztert, romokban heversz, abba akarod az egészet hagyni, és aztán rájössz, hogy tulajdonképpen mégsem dőlt el még minden. Amit eleinte elképzeltél, az már rég elszállt ugyan, de megszületett valami más, amivel tovább lehet dolgozni. Ekkor kezdesz el vágni, és rádöbbensz, hogy a vágás a legfontosabb, mert ott ugyan nagyot lehet rontani is, viszont egy csomó mindent varázslatos módon rendbe tudsz tenni. Újra fel lehet építeni a történetet, ki lehet küszöbölni a forgatókönyv hibáit, és hogy létrejön és fennmarad-e a film ritmusa, az is a vágószobában dől el.

A történet az üzenet
A Kelj fel Jancsi történetének nincs üzenete, maga a történet az üzenet. A történetmesélés hogyanjára helyeztem a hangsúlyt, úgy akartam elmondani a végtelenül egyszerű sztorit, hogy az önmagáért beszéljen, és összességében hasson, hogy a hangulatok, a vágások, a zene, a színészek valamiféle egységbe rendeződjenek, és hogy arról a világról, ami így kialakul, el lehessen hinni hogy működik. Engem továbbra is a történet érdekel az elmesélhető történet, amit úgy kell előadni, hogy arra a másfél órára, amíg a film tart, valóban lekösse az embereket. Szerintem ez egyáltalán nem olyan könnyű feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. Kell hozzá először is egy profi módon, tehetséggel, szaktudással és hozzáértéssel megírt történet, aminek közepe, lelke van, olyasvalami, ami mindenki számára érthető. Ezért kedvelem például az angol filmeket (lásd Full Monty), mert ezekben a profi, amerikai történetmesélési technika európai érzékenységgel és hitelességgel egészül ki. Jarmush, Kaurismaki, Ozu, Forman, Menzel filmjei sokkal jobban vonzanak, mint bármilyen agyonbonyolított történet, számomra ezek a rendezők arra jó példák, hogy hogyan lehet egyszerű történetekből fontos és jó filmeket csinálni.
Hungarian Dream
Most elfogadtam egy felkérést egy Cseh Tamásról szóló dokumentumfilm elkészítésére. A feladat azért izgalmas, mert olyan dokumentumfilmről van szó, ami a hossza miatt (104 perc) egy kissé a játékfilmhez hasonlít, tehát mindenképpen felmerül a történet lehetősége. Nem egy kívülről bevitt történetről van szó, hanem egy olyan emberről, aki maga generálja a történeteket, amelyeket valahogyan össze kell rakni. Olyan szinten lehet körbejárni egy embert és úgy lehet elmélyülni a részletekben, ahogy például a Kelj fel Jancsiban a költségvetés nem engedte meg. Tudom, hogy egy ilyen portréfilm csak úgy lehet érdekes, ha őszinte, ehhez pedig onnan kell elindulnia, ahol egy-egy korábbi interjú vagy felvétel abbamaradt. Az ezerszer feltett kérdések helyett azt kell megkeresnie, amire akkor, ott talán nem volt idő. Amikor rendezek valamit, mindig elképzelem azt a másik kétszáz embert, aki ezt nézni fogja, és azon gondolkodom, hogy ez most vajon érdekelni fogja őket? Nem akarok kísérletezni a nézőkkel, meg akarom találni az utat hozzájuk. Továbbra is úgy kelek föl minden reggel, hogy ma meglesz a történet, a pénz az új filmemhez, aztán meg úgy kell lefeküdnöm, hogy ma sem jött össze, – de arról szó sincs, hogy feladtam volna.