Bár a vezetéknevem Libor, mégsincs az égvilágon semmi közöm a London InterBank Offered Rate-hez. Ari Károlyról is sokan gondolják azt, hogy több, mint névrokona a filmipari gépeket gyártó német ARRI cégnek. A nevek hasonlósága véletlen, Ari Károly azonban történetesen nagyon is szoros kapcsolatban áll az ARRI Laserrel.

Bocsásson meg, de kénytelen vagyok több mindent csinálni az interjú alatt. Elő kell készítenem egy demonstrációs anyag AVID-vágását, ezzel párhuzamosan a szomszédos szobában egy levilágítás folyik külföldi megrendelésre, és eközben zajlik a gép állapotfelmérését végző kallibrációs munkafolyamat. Több mint 20 évvel ezelőtt kerültem a filmszakmába, és akkor még az volt az elv, hogy függetlenül attól, hogy mivel foglalkozol később, meg kell ismerned több munkafolyamatot is, hogy tudd: mi az, amiből dolgozni fogsz és mi az, amihez a te munkád végeredményét fogják használni.

Amikor egy felületes ismerkedési szituációban bemutatkozik, mit szokott mondani az egyszerűség kedvéért, mivel foglalkozik?

Az elmúlt évek külföldi megrendelései során szerzett tapasztalataim miatt már csak annyit, hogy médiaipari betanított munkás vagyok, kezelem a levilágítógépet, nyomkodom a számítógép-billentyűket. Külföldön többnyire az a gyakorlat, hogy egy ember csupán egyetlen munkafolyamatot, egyetlen feladatot hajt végre, de azt a lehető legmagasabb színvonalon. Aztán hogy ebből következően számtalan, akár szabványeltérésekből, akár kommunikációhiányból fakadó hiba lehet a rendszerben, az már senkit sem érdekel. Én még másképp voltam felkészítve: 1982–83-ban tört be az elektronika a celluloid világába. Akkoriban a MAFILM-ben ezekre a feladatkörökre kerestek embereket. Noha én videóval foglalkoztam, egyértelműen tudnom kellett azt, hogy milyen a celluloid, hogyan működik. Mert akkor még úgy gondolták, fontos, hogy tisztában legyen az ember a munka különböző fázisaival. Ugyanígy ismerni kellett a videofelvételi gyakorlatot, a kamerák beállítási buktatóit, a vágást és az adásba kerülés lehetőségeit.

Magyarországon hányan foglalkoznak ezzel a technikával? Hány lézer és hány szkenner van az országban?

Tudomásom szerint két ARRI lézer van. Az egyik itt a szomszéd helységben, a másik a Budakeszi úton, a Filmlaborban. Úgy érzem jelenleg ennyi elég is, a magyarországi filmpiacot ez a két gép is ki tudja szolgálni. Szkennerből ha jól tudom három van, a harmadik a Colorfrontban van a Perc utcában.

Mi itt a Focus Foxban a Filmszemlén versenyző filmeknek nagyjából a felével dolgoztunk valamilyen formában. Hiszen a filmkészítés nem individuális szakma, hanem egy nagyon komoly csapatmunka. Egy adott film szkennelése meghatározó munkafolyamat, hiszen egy egész csapat dolgozik képileg a produktummal, majd a végeredményt tesszük vissza filmszalagra. Itt a Focus Foxban szorosan együtt dolgozom Szabados Ferenccel, aki a szkennelés-fényelés világát nagyon jól ismeri, az online editálás során a szkennelt anyagok összeállításával Molnár Péter foglalkozik. A játékfilm kompozitálásában Sziklai Attila jeleskedik, aki a 3D-s grafikus. Kauker Zsolt a Flame munkálatokban vesz részt. Megkapom a munkájuk végeredményét, és azt exponálom a filmszalagra. Ez a gép, amivel dolgozom, nyolc éve van meg. Körülbelül 200 km filmet, több mint 11 millió kockát világítottam le vele. Ez még filmből is sok.

Hogyan működik ez a bizonyos ARRI Laser?

A beszkennelt, utómunkázott filmkockák fájlban rögzített adatait két másodperc alatt lehet levilágítani a filmszalagra. Ennyi ideig tart az exponálás és a feldolgozás. Egy kilencven perces film körülbelül 180 000 kockát jelent – ki lehet számolni, hogy ez igencsak időigényes folyamat. A minőségi igény tehát szorosan összefügg azzal, hogy mennyi idő áll rendelkezésre. Ezt az igényt írják felül a gazdasági szempontok: mivel általában gyorsan kész kell lenni a filmmel, ezért a kompromisszumos határt keressük. A Filmszemle presztízse ebből a szempontból nem szerencsés: bizony volt olyan, hogy a vetítés előtt 18 órával lett leadva a film utolsó részlete – előhívásra! Az exponált filmszalag innen megy negatívhívásra, ehhez kerül hozzá a hangstúdióból megérkezett hangnegatív, és ezekből készül az első pozitív kópia, amit még mindig csak nullásnak neveznek. Ez már megítélésre alkalmas. Az már az első vetítésen derül ki, hogy esetleg még milyen színkorrekcióra és milyen egyéb optikai trükkre vagy klasszikus laborutómunkára szorul az adott film.

Az ARRI Laser

A filmszalag beszkennelése milyen minőségromlást jelent?

A minőséget ahhoz képest kell meghatározni, hogy a néző a moziban milyen méretet, milyen felbontást lát, mik azok a felületek, amelyeket meg tud különböztetni egymástól. A celluloid által képviselt tulajdonságokat ehhez képest kell az elektronika számára is értelmezhező számokra átfordítani. Az átváltáson néhányan elcsámcsognak, de a nézőt nem a logaritmusok érdeklik, hanem látványt vár. A kettő természetesen összefügg, hiszen ezeket a számokat kell megvalósítani, és minél közelebb állunk ezekhez a számokhoz, annál tökéletesebb lesz a végeredmény.

Az elmúlt huszonöt évben folyamatosan temették a filmet: először a video kapcsán, és most ugyanez zajlik a HD kapcsán. De eközben a filmtechnika fejlesztésénél sem ültek ölbe tett kézzel: azon dolgoztak, hogy minél részletgazdagabban, minél színhűbben tudják visszaadni a kamera által rögzített képet. A szkennelés során az elektronika nagyon szabályos, „derékszögű” világára kell lefordítani a képeket. Hogy ez az ábrázolás mennyire pontos, azt a képalkotó eszközök pixelszám-növelésével lehet fokozni. De az elemek számszerűsítése természetesen már egy torzulást hoz be véleményem szerint. Az egységnyi felületre jutó elemek számát a folyamatban mindvégig tartani tudjuk, nagyjából az fog kijönni, mint ami bement. Tehát az első ponton van a lényeg, amikor a film belép az elektronikus folyamatba, az már alapvetően meghatározza a végeredmény minőségét.

A digitális javítás lehetősége mennyire lustította el az alkotókat? Több a javítanivaló hiba, mert legyintenek, hogy ezt úgyis majd ki tudjuk javítani utómunkában?

Rendesen elkényelmesítheti és inspirálhatja is őket. Erre akkor jöttem igazán rá, amikor az elmúlt évben itt forgott Magyarországon a Hellboy második része. Az Oscar-díjas operatőr, Guillermo Navarro munkája szinte majdnem tökéletes volt már első ránézésre. Úgy volt exponálva, ahogyan azt kellett, az éjszaka az éjszaka volt, a nappal az nappal. De ez egy kivétel volt, mert sokan inkább azt hiszik, hogy ha a technikai eszköz a kezükben van, az egyet jelent azzal, hogy a tudás is ott van a fejükben – ez sajnos nincs így.

A beszkennelt filmszalag digitális utómunkája mi mindent tesz lehetővé?

Ha egy adott filmben van egy pozitív és egy negatív hős, akkor nagyon leegyszerűsítve a dolgot, a kettőjük közötti különbséget meg tudom úgy is jeleníteni, hogy az egyik képi világát kicsit a kék felé próbálom meg eltolni, a másikat meg vöröses felé. Így egy jellemet is be tudok mutatni, anélkül, hogy kimondtam volna, hogy ez egy rossz vagy egy jó ember. Ha maga a téma egyfajta visszafogottságot igényel, akkor a színeket tompítani lehet, az életteli vígjátékoknál meg éppen ellenkezőleg, telíteni. Ha valaki forgat egy olyan filmet Budapesten, amelyben éppen építik a Lánchidat, akkor ennek az illúzióját is csak digitálisan lehet megteremteni. És a híd még csak hagyján, de a Citadellát is ki kell satírozni. Vagy a manapság használt stílusok közül például az osztott képek is ezt a technikát kívánják. És még folytathatnám.

Végül, de nem utolsósorban az élőképes főcímeket is ez a technika teszi lehetővé, hiszen a filmképre el kell helyezni azokat a betűket. Így kiváltható lett a régi, klasszikus filmtrükk, amikor még rétegekkel kellett ezt rátenni a filmszalagra, és úgy ellenőrizni. Most már a képernyőn látom, hogy mi lesz az eredmény, hogy megfelelő-e a betűméret, és a logók elhelyezése. Egy végefőcím általában 2-5 perc hosszúságú, és mivel ennek a teljes lejátszása a kereskedelmi televíziókban rengeteg reklámbevétel-kiesést jelentene, ezért előszeretettel le is vágják sugárzáskor a filmek végéről. De ha jobban megfigyeli, a mai filmeknél és sorozatoknál gyakran előfordul, hogy már tíz perc is elment a filmből, és még mindig jönnek fel a nevek. Szépen át lettünk nevelve.

Hogyan fogja megváltoztatni ezt a világot a digitális forgalmazás?

Nagy változások előtt állunk: a filmtekercsek szállítása bonyolult folyamat. Gondoljon bele, a Csillagok háborúja annak idején az Egyesült Államokban hétezer kópiával jött ki! Egy átlagos mozifilm háromezer méter, és egy kópia olyan 30–35 kiló, ha ezt felszorozzuk ezzel a mennyiséggel, akkor az máris egy kisebb hegy, és egyetlen film megjelenéséről van szó, nem a szinkronizált, feliratozott változatokról.

Az új utat az jelentheti, ha a forgatáson használt filmszalag bekerül az elektronika világába, szkennelik, fényelik, trükközik, ám a filmszalagra való levilágítás helyett a végtermék is egy olyan elektronikus formátum, amelyet esetleg már a mozik is tudnak kezelni. Nyilván ez nagyon sok könnyebbséget jelentene, és éppen ezért sokak üzleti érdekeit jelentősen sérti, miközben új szereplők lépnek be a folyamatba.

Ha ennyit változik a technika, hogyan lehet ezt nyomon követni, tanulni? Workshopok, szakmai kiadványok segítségével?

Az internet segítségével ma már sok információhoz hozzá lehet férni, de természetesen rendeznek olyan eseményeket, találkozókat, ahol be is mutatják az új technikákat, és ott személyessé lehet tenni a kapcsolatokat, konkrét kérdéseket lehet megtárgyalni a fejlesztőkkel. A müncheni ARRI központban szoktak rendezni ilyen találkozókat, ahol egy-egy témáról részletes előadást tartanak az adott területben jártas fejlesztők.

Sok félreértés adódik a neve és a cég nevének hasonlóságából? Én is sokáig hittem, hogy az ARRI az valójában Ari Károly cége.

Bárcsak így lenne. Igaz, akkor nem biztos, hogy ilyen nyugodtan tudnánk beszélgetni. De a hangzásbeli azonosság megértéséhez elmesélek két történetet. A MAFILM-ben például napi diszpozíciós rend volt. Minden nap 3 órakor kiadták a diszpót, hogy másnap kinek hova kell menni dolgozni, és hova milyen technikai eszközök kellenek. Engem rendszeresen a filmkamera-raktárba írtak be. Egy idő után már mondtam, hogy nincs ezzel semmi baj gyerekek, de akkor egy kis polc legyen legalább, ahol egész nap ülhetek és hagyjatok békén – ugyanis ARRI kameraként osztottak be. Amikor 8 évvel ezelőtt a Focus Foxba megérkezett ez a lézerlevilágító, jött vele egy mérnök Németországból, hogy véglegesen beállítsa a gépet és betanítson. Bemutatkozott, hogy „Sybille Mayer from ARRI”. Én meg: „I am Ari from FocusFox”. Elkerekedett a szeme, hogy ez hogyan lehetséges. A Münchenben rendezett meetingeken azóta is visszatérő vicces helyzet ez hangzásbeli azonosság.