Tom Tykwer új filmje pszichodráma musicalbetétekkel, bohém rapszódia egy diszfunkcionális posztmodern nyugati családról és bevándorló házvezetőnőjükről. Nehéz eldönteni, hogy vígjátéknak is szánták-e: kétségtelenül fellelhetők benne groteszk módon viccesre komponált pillanatok, de olyanok is, amelyek véletlenül váltak nevetségessé. Amilyen rendetlenség lehet egy kamaszfiú szobájában, ugyanolyan rendetlenség van A fényben ábrázolt berlini társadalomban, sőt, a film vizuális és műfaji eszköztárában is.
A német Tom Tykwert a Lé meg a Lola (Lola rennt) rendezőjeként szokták emlegetni, és bár tényleg az 1992-ben bemutatott, harmadik egészestés alkotása hozta el számára a nemzetközi sikert, ő már a 14. nagyjátékfilmjénél tart, néhány szkeccsfilmrészlet, tévé- és kisjátékfilm is van a tarsolyában, illetve rendezett egy sikeres tévésorozatot (Babylon Berlin), és részt vett egy másik sorozat három epizódjának a munkálataiban is. Mindez csak rendezőként: produceri és zeneszerzői filmográfiája nagyjából ugyanekkora. Tett ugyan sztárparádéval fűszerezett hollywoodi kitérőket is (ld. Felhőatlasz / Cloud Atlas, 2012), de új filmjével ugyanazon a terepen mozog, amit a legjobban ismer: A fény című pszichodrámája a sokszínű és dinamikus Berlinben, amelyhez ezúttal nem bűnügyi, hanem inkább társadalom- és lélekbúvár szemszögből közelít.
A fény történetének a kiindulópontja sok más filmből ismerős lehet. A film elején egy Farrah nevű nő és lakótársa beszélget attól, hogy hiszik: vannak olyan emberek, akik szellemként bolyonganak körülöttünk, mert nem tudják, hogy meghaltak; hasonmásra van szükségük ahhoz, hogy kiszabaduljanak a csapdából, ami fogva tartja őket. Azonnal sejthetjük tehát, hogy mire megy ki a játék, amikor az aleppói származású, magasan képzett Farrah visszautasít egy tudásához méltó állást, és helyette a néző által korábban megismert német családhoz szegődik el takarítani. Amíg ez a két szál – a Farrahé és a családé – összekapcsolódik, alaposan megismerjük minkettőt.
Ahogy a történetet mozgató hiedelem, ugyanúgy a négytagú család jellemzése is elhangzik tömören és velősen a film első perceiben: „Egy tipikus német diszfunkcionális család vagyunk, ahol mindenki végzi a dolgát és le sem szarja a többieket.” Az anya, Milena Kenyában végez humanitárius munkát, ingázik Európa és Afrika között, színházat akar ott építeni. Az évek során kiüresedett és minimálisra apadt minden kapcsolata, ami férjéhez, Timhez fűzte. Utóbbi egy nagy cég PR-osaként próbál valami magasabbrendű célokat kitűzni magának, például a német társadalmat összebékíteni a bevándorlás problémájával, de igyekezete nem is túl értelmes, nem is túl sikeres, és még bár nem is tölti el elégedettséggel. 17 éves ikreik közül az egyik, Jon alig jön ki naphosszat rettenetesen telepakolt szobájából, kedvenc VR-játéka steril világában éli mindennapjait; a másik, Frieda a barátaival bulizik, ami leginkább durva betépéseket jelent. Teljesen „tájidegen” elem a családban Dio, a kis féltestvér, akit kenyai apja időnként bedob hozzájuk – érthetetlen módon, ő az egyetlen lény, akihez ezek az egymástól elhidegült emberek kedvesen, netán szeretettel tudnak viszonyulni, pedig Milena szerelemgyereke – leginkább olyan, mint egy házikedvenc, amit olykor meg lehet simogatni, de amúgy elvan magában, a szoba sarkában.
Engelsék közel sem olyan egységesek tehát, mint Farrah hasonló összetételű, évek óta hátrahagyott családja, amellyel a nő egy steril, szürke, börtönszerű helyen találkozgat. Ők hárman arra várnak egyre cinikusabban, hogy Farrah végre tartsa be az ígéretét – akármi is legyen az. Türelmetlenségük ellenére egyáltalán nem tűnnek fenyegetőnek, ahogy maga Farrah sem, pedig meglehetősen gyanús a munkavállalással kapcsolatos döntése: benne van egy bűnügyi thriller lehetősége, hogy talán egy újabb, szép szándéktól mozgatott, kedves arcú gyilkost ismerünk meg, mint a Parfümben.
Sokáig nem teljesen egyértelmű, ki a film főszereplője, de a remek, dinamikus és vizuálisan is részletgazdag felütés után nyilvánvalóvá válik, hogy Farrah mozgatja a szálakat, még ha a néző többnyire a posztmodern német társadalom Engelsék által (meglehetősen zavarosan, sűrítve és felületesen) reprezentált problémáival – bevándorlás, környezetvédelem, globalizáció, nők jogai, szexuális frusztrációk, abortusz, drogok, mindezek hatása egyénre és társadalomra – van is elfoglalva.
Az új házvezetőnő szép lassan behálózza a család tépelődő tagjait, és egymás után leülteti őket a villódzó fényű lámpája elé, ami nem egyértelmű, hogy micsoda: lélekemelő vagy lélekrabló, meditációs vagy kommunikációs eszköz, illetve miért egyik bizonyos szereplőknek és másik a többieknek. A filmnek egy csomó ilyen zavaros kérdése van még – pl. Dio háttere akkor sem illik az összképbe, amikor nézőként már megfejthettük –, még ha egyetlen kézenfekvő lehetőségként kulcsszerepet is kap a központi probléma végső megoldásában, ami egyébként nevetségessé bicsaklik, s azzá teszi utólag az egész filmet is. Dio kulcsszerepe ugyan előkészül-forma, de milyen áron: állandóan és a néző felé szájbarágósan énekelgeti a Queen Bohém rapszódiájának első két sorát, ami lássuk be, nem épp egy cuki gyerekdal, hogy egy érezhetően cukinak szánt szereplő („just a poor boy” – érted? ugye érted?) szájába illene, ráadásul olykor váratlan animációs musicalbetétek sokaságával hígul közel három órásra a film. (Jegyezzük itt meg azért, hogy a Bohém rapszódia a hozzá tartozó, gyerekszereplős animációs videoklipnek köszönhetően egészen újszerű és üdítő értelmezést kap.) Úgy tűnik, ezek a már-már szürrealistán komponált részletek Tykver szíve csücske, de gondos kidolgozottságuk ellenére is csak kizökkentik a nézőt; ha céljuk a Tykvertől egyébként sem idegen mágikus realizmus építése volt – mert úgy tűnik –, inkább csak elidegenítőek és helyenként nevetségesek maradnak. Ugyanennyire idegen marad a film szövetétől a „homokóra” is, amely egyébként a megoldásra rímelő, szép ötlet lenne, de túl sokat hozzá nem adó jelkép marad egy szimbólumokkal és fölösleges jelenetekkel telezsúfolt filmben.
Nem véletlen, hogy Farrah Jonnal találja meg legkorábban a hangot: úgy tűnik, ötletet is ad számára a VR-játék, amelyben a győztesek átsegítik a veszteseket egy kapun, egy másik ligába. Tykwer filmjével ugyan mi nem jutunk át egy magasabb ligába, hibái ellenére mégsem ellenszenves alkotás. Aki szeretne beülni egy kaleidoszkópszerűen mozgalmas, kicsit vicces, kicsit elgondolkodtató, modern problémákról szóló, mégsem mélységeikbe menően lélektipró filmre, annak érdemes A fényt választania a moziműsorból.
