François Ozon filmjének bizarr felvetése: ha gombát tálalsz valakinek, vajon tudat alatt a kiiktatásának gondolatával játszol? A Ha megérkezik az ősz egy francia nagymama karakterén keresztül mesél leleményes kétértelműséggel a bűntudat és a szégyenérzet indokoltságának kérdéséről, a második esélyekről és a múlt bélyegeiről.
François Ozon rendíthetetlenül bővülő életművében nem először találkozunk elmúlás útján járó figurával, de filmjeiben a halál szele jobbára a férfiak vállát érinti meg. Az Utolsó napjaim főhőse egy fiatal, rákbeteg fényképész volt, az eutanázia körül bonyolódó Minden rendben ment esetében pedig egy idős apafigura mondott le a szenvedésről. Jelen film tehát már azért is érdekesnek tűnhet a női lélek szakavatott ismerőjeként elhíresült rendezőtől, mert egy hetvenes éveiben (?) járó nagymamát választott főszereplőnek. Hogy ez a döntés az öregedő társadalmakkal való trendszerű szembenézésnek, a metoo utáni szolidaritásnak, vagy az 57. életévét taposó rendező belső élményeinek folyománya, mindegy is, de erősen érezhető, hogy François Ozon nem csupán egy életigenlő, de magára maradt, idős nő sorsát igyekszik megragadni. A Ha megérkezik az ősz egyfajta hittétel amellett, hogy egy nyugdíjas korú nőalak is tartogathat még izgalmakat, kiszámíthatatlan és kibogozhatatlan személyiséget – a nagymamaszerű külső mögött alattomos vágyak és sötét szándékok lapulhatnak.
Michelle Giraud (Hélène Vincent) egy burgundiai falucskában élő nő, aki a nyugdíjaskor ellenére meglehetősen aktív életet él. Áhítattal jár misére. Gazol a kertben. Nagyokat sétál a közeli erdőben. És ahol tud, segít. Például legjobb barátnőjét rendre elfurikázza a közeli börtönbe, hogy Marie-Claude (Josiane Balasko) láthassa raboskodó fiát, Vincentet (Pierre Lottin). Ha pedig épp nem sofőrködik, szertartásosan takarít, hisz rendíthetetlenül várja Valérie nevű lányát (Ludivine Sagnier) és Lucast, az unokáját (Garlan Erlos) vendégségbe. A család egyik nap meg is érkezik, a légkör azonban meglepő módon cseppet sem hálás és szeretetteljes. Michelle gombát tálal az asztalra, a kisfiú fújol, az idős nőnek a vitáktól nincs étvágya, Valérie viszont nagyot lakomázik. Kórházba is szállítják mérgezési tünetekkel.
A Ha megérkezik az ősz a titkok és az hiányok filmje. François Ozon és Phillippe Piazzo pazarul építkező forgatókönyve tényeket von meg a nézőtől, múltbeli bűnöket tart titokban, előítéleteket lebegtet, és tulajdonképpen teljesen elbizonytalanít. Kézenfekvő, hogy a gomba anya és lánya mérgező kapcsolatának szimbóluma, de hogy időskori óvatlanság vagy gyilkossági szándék áll-e a mérgezési helyzet mögött, már nem egyértelmű. És amikor az alaphelyzetben megnevezett ötösből az egyik szereplő tényleg meghal, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy az illető baleset, öngyilkosság vagy emberölés áldozata lett-e. A nyomozás viszont megkezdődik.
A Ha megérkezik az ősz ereje tulajdonképpen ravasz kétarcúságában rejlik: cselekményét egyszerre lehet geronto-drámaként és bűnügyi történetként is nézni, de míg előbbi filmcsoportba egyértelműen beleillik a francia film, addig a hagyományos értelemben vett krimik bélyege már közel sem biztosan rásüthető. Csak ha megvonjuk a bizalmat a bűnös múltú szereplőktől.
Amennyiben geronto-drámaként tekintünk a filmre, egy energikus és ragyogó szépségű, idős nő utolsó kísérletét követhetjük nyomon, hogy – ha anyaként kudarcot is vallott – nagymamaként kiteljesedhessen. François Ozon empatikus módon körbe is járja a vidéki magány, a kezdődő szenilitás és a kapcsolódási vágy aspektusait Michelle életében, miközben azokat a megkérdőjelezhető döntéseket is elárulja, amelyek anya és lánya viszonyát örökre tévútra juttatták. Amennyiben viszont bűnügyi történetként tekintünk a filmre, Georges Simenon kisregényeinek és Claude Chabrol kisrealista krimijeinek hatása érhető tetten: a vidéki idill mögött lappangó titkok és elfojtott, sötét vágyak elkerülhetetlenül felszínre kerülnek. És a forgatókönyvben az az igazi lelemény, hogy minden motívum egyszerre építi mindkét műfaji utat (gondolok itt pl. arra a tényre, hogy a szeretet helyett a pénz határozza meg az anya-lánya dinamikát).
A Ha megérkezik az ősz úgy építkezik, hogy minden eleme relatív legyen: a mérgezés, a haláleset és a magánéleti viselkedéskultúra is. Részben azért, mert François Ozont – a bűnüggyel való pszichológiai játékon túl – az a kérdés érdekli igazán, hogy hőseink megérdemelnek-e egy második esélyt? A börtönviselt Vincent szabadulása után felépíthet-e egy új egzisztenciát? Michelle rosszéletű múltja megbocsájtható-e a kisközösség, Valérie és Lucas szemében? A kihagyásos elbeszéléstechnika pedig egyben próbatétel, hiszen a bennünk lappangó előítéletekkel birkózva kell kiegészíteni a cselekmény hézagjait, titkait. Rajtunk áll a pálcatörés.
Hasonlóképp hangsúlyos a szégyen és a bűntudat érzetének vizsgálata is. François Ozon minden szereplővel megértő. Nem fordítja el arcát az anyját gyűlölő Valérie-től, és megérti szégyenét – ha talán nem is ért egyet vele. De Michelle mellé is odaáll, és gondolkodásra késztet azzal kapcsolatban, hogy életének mely tettéért és mely vágyáért (!) kell, érdemes vagy felesleges bűntudatot éreznie, és bűnbocsánatban reménykednie.
Úgy érzem, hogy a Ha megérkezik az ősz kellően bölcs film ahhoz, hogy megmutassa, emberi működésünket alapvetően a boldogságkeresés és a másoknak való segítségnyújtás szándékai határozzák meg, de a két törekvést közel sem egyszerű harmóniába hozni. Ozon szerint az ember önző és sokszor alattomos vágyai képesek felvillantani azt az illúziót, hogy egyes problémák likvidálásával leegyszerűsíthetők a mindennapok. Gyarló mivoltunk pedig úgyis addig szépíti az igazságot és az álnok vágyakat, míg végül a vágyott jóért beérjük puszta hazugságokkal is.
A sejtelmesen építkező film kimondottan nagy terhet helyez a színészekre, hiszen úgy kell felépíteniük a karaktereiket, hogy egyszerre jelentkezzenek bennük a végletek. Ludivine Sagnier Valérie-je dacos és az anyjával végtelenül gonosz nőszemély, ugyanakkor saját válásának káoszával birkózó nőként nagyon is azonosulásra méltó karakter. Pierre Lottin Vincentje hol második esélyre érdemes útkereső, hol kapucnija mögé bújó, ördögi alak. Hélène Vincent pedig cuki nagymamaként, depresszív idős hölgyként, bűnbánó Mária Magdolnaként és a sötét oldalával is kapcsolatot ápoló matrónaként is hiteles. A 81 éves színésznő számára Michelle Giraud szerepe valódi jutalomjáték, és alakításával maradéktalanul megtámogatja François Ozon vállalását: bebizonyítják, hogy sokrétű, megfoghatatlan, mégis szimpátiára érdemes karaktert lehet gyúrni egy idős nőből. Ha szereplőik igen, ők ketten nem érték be hazugsággal.
