Kivételesen én fogadom lakásunkban interjúalanyomat november végén. Reggel ért vissza Kolozsvárról, előző este a Reactorban játszott. Közös barátok révén ismerjük egymást legalább egy évtizede, azóta is figyelemmel követem színházi és filmes pályáját. Mint egy kislány, úgy csimpaszkodik fel a fotelre, összecsombolyodik, mint egy fázós kismacska. Szürcsölgeti a kávéját és miközben beszélni kezd, szemem láttára változik át a lábait maga alá gyűrő lánykából erős hangú, határozott nővé. Ezt a kettősséget szeretem nagyon benne, színpadon is pillanatok alatt képes ilyesfajta metamorfózisra.
Katia Pascariu 1983. augusztus 15-én született Bukarestben, műépítész szülők gyerekeként. 2006-ban végzett a Színház-és Filmművészeti Egyetemen (UNATC), és azonnal a független színház (Replika, Macaz) felé fordult. Mesteri tanulmányait a Bukaresti Egyetem szociológiai karán végezte. 2016-tól tagja a bukaresti Zsidó Színház társulatának is. Első filmszerepe Cristian Mungiu A dombokon túl (După dealuri) című mozijában volt, a köztudatba viszont 2021-ben, a Zűrös kettyintés (Babardeală cu bucluc sau porno balamuc, r. Radu Jude) főszerepével és az arra kapott Gopo-díjjal robbant be, azóta gyakrabban lehet látni nagyvásznon, pl. tavaly Ivana Mladenović Sorella di Clausura című filmjében és Eugen Jebeleanu Interior zerójában.
Mostanában elég gyakran jársz Kolozsvárra…
Igen, szeptember közepén kétszer is felléptem a Tranzit Házban az Acting out című performanszommal, amelyben Magyar-Gonda Esther (1907–2006) táncművész, koreográfus történetét mesélem el. Ezt is szeretem. De most épp az Ez az átkozott hely (Acest loc blestemat) című előadást játszottuk Kolozsváron, amelynek idén márciusban volt a bemutatója. A kiskorú és fiatal bűnőzők krajovai központjában fogvatartottak történetein alapul, a társadalmi rehabilitáció és rendszerszintű erőszak közti konfliktusokat taglalja. Megrázó nagyon, de nagyon értő közönségünk volt.
Nagyon sok társadalmi problémát boncolgató előadásban veszel részt a különböző független társulatokkal. Macaz, Reactor, Replika stb… Mi vonzott ezekhez? Miért tartod fontosnak ilyen előadásokban részt venni?
Valahogy felelősnek érzem magam. Szeretném felhívni a figyelmet az egyenlőtlenségekre, az igazságtalanságokra. És – ha már a kiskorúak börtönéről szóló produkcióról beszéltünk – muszáj elmondanom, hogy amit most ezekben az intézetekben csinálnak „megszorító” intézkedések címen, az valami szörnyű. Büntetés, bezárás, semmiféle emberséges gondoskodás. Nem érdekli őket, hogy mi lesz velük, ha kiszabadulnak, mert legtöbbjük úgyis visszakerül – és erre épül sajnos a rendszer is. Most épp ezeket akarják bezárni, a kiskorú bűnőzőket a felnőttekkel akarják összetenni, ami nem normális. És volt már elég tapasztalatunk több téren is a megszorításokkal: nem vezetnek sem előbbre, sem jobbra.
Emlékszel, hogy mikor kezdtek érdekelni ezek a társadalmi témák, a politikai színház?
Rögtön a főiskola után. Én nem éreztem jól magam ott és akkor, 2002 és 2006 között. A tanárok részéről nem láttam érdeklődést, sem felelősségvállalást, egy nagy káosz volt az egész. Szervezetlenség uralkodott, úgy éreztem, hogy minden tanár azt csinált, amit és amikor csak akart. Nem vettek komolyan minket – nekem legalábbis ez volt az érzésem. A tanárok sem, a rendezőin tanuló társaink sem. És engem már akkor nagyon érdekeltek a kortárs román szövegek és itt már elkerülhetetlen volt nem belemenni a szociális, politikai és oktatási problémákba. Bekerültem hasonló érdeklődésű csoportokba, és a színészetnek hirtelen értelme lett számomra.
Na jó, de szerintem otthonról is csak kellett hoznod valamit, nem? Szóval az empátia, a közösség iránti felelősség, a közért való munka magjai már gyerekkorban elvetődnek... Nem?
Igen, végülis mondhatom, hogy szüleim hatással voltak rám. Ők inkább jobboldaliak, a nagyszüleim inkább baloldaliak voltak. Persze sok minden változott még az utóbbi 10 év alatt is, nemhogy 50–60 év alatt... már nem annyira elhatárolható a bal- és a jobboldal. Én viszont alapvetően megváltoztam. Nagyszüleim és dédszüleim is nagyon fiatalon részt vállaltak a politikában, valószínűleg a társadalmi kontextus is megkövetelte tőlük, vagy buzdította erre őket. A szüleim kiegyensúlyozottságának vagy távolmaradásának köszönhetően kimaradt egy nemzedék, és így lettem aztán én a „nagy aktivista” [nevet].
Érdekes, hogy még mindig el kell magyarázni az embereknek, hogy mit jelent a politikai művészet. Hogy vállaltan valami szolgálatában állni nem jelent egyet a párttagsággal, vagy pártvezetéssel. A mi munkánk az oktatással, a társadalommal, a szociális helyzettel fogalkozik. Majdnem 20 éve végeztem az egyetemen, már ott is sok minden változott, a külső hatásoknak köszönhetően is. Akkor a l'art pour l'art dívott, amikor a művészetnek nem kellett semmilyen társadalmi, politikai, vallási, erkölcsi vagy gazdasági célt szolgálnia, az igazi művész feladata az örök szépség ábrázolása volt. Ma már minden művészeti ágban, a színházban, a filmben, a vizuális művészetekben is jelen van a politika és a társadalmi valóság. Mehettem volna más irányba, egy jóval kényelmesebb és kellemesebb vonalon, de nem láttam értelmét. Illetve ennek láttam igazán értelmét. Persze nevezhetjük a politikai színházat rétegművészetnek, de akkor sem veszít az értelméből és művészeti értékéből.
Meglepett a 2025-ös Uniter-díj a Platforma de Teatru Politic [Politikai Színházi Platform] számára? Amit némi latolgatás után mégiscsak átvettetek David Schwartzcal?
Azt a díjat a British Council adta, nem az Uniter. Mi soha nem hajtottunk egyetlen előadásunkkal sem az Uniter-díjakra, nem is számítunk rá, nyilván. A zsűritagoktól függ, hogy egyáltalán labdába rúgnak-e a független produkciók. Amelyek között is sok a különbség, de az utóbbi években mintha mégiscsak jobban figyelnének ránk is. Jelöltek független előadásokat, rendezőket, poilitkai színházi produkciókat. A British mindig is ilyen típusú produkcióknak és társulatoknak adta a díjat, szóval annyira nem lepett meg. Voltak egyenesen jó beszédek, felemlegették a kulturális szféra nehézségeit, a költségvetés-lefaragásokat, a minisztérium és a miniszter visszás intézkedéseit és magyarázkodásait.
Amikor ugye, a kultúrához mindenkinek joga lenne, megfizethetőnek kellene lennie, ésatöbbi, ésatöbbi…
Legalább meghúzták a vészféket. Legalább figyelmeztetnek. A miniszter [Demeter András, Románia kultúráért felelős minisztere 2025 nyara óta, korábban államtitkár] meg… színész, akárcsak én [nevet]. Na jó, évek óta adminisztrációban dolgozik, elszakadt a szakmától. Bár vezette a temesvári színházat, tehát nagyon jól tudja, hogy működnek a dolgok. Egy biztos, nem ugyanazon az oldalon állunk. Nem is tudom, minek nevezzem az álláspontját, neoliberálisnak, vagy poszt-neoliberálisnak? Csak a biznisz, csak a nyereség… Pedig vannak olyan területek, ahol nem is szabadna nyereségről és bizniszről beszélni, és hatékonyságról sem. Az egészségügy, az oktatás, a kultúra ilyenek. És úgy tűnik, hogy nem volt elég a világjárvány sem, a leckét nem tanulták meg. Olyan közoktatás, közegészségügy kell, ami mindenki számára elérhető. De nem, itt a privatizálás és a profit mantráját zengik legtöbben.
Volt egy találkozó Demeter és a kulturális szférában dolgozók között. Ezek az emberek őszintén és nyíltan elmondták a bajaikat, megoldásokat javasoltak… Erre ő azt mondta, hogy ezek személyes történetek, nem reprezentatívak… És hogy helyre akarja állítani a rendszert. Mert szerinte a színészi szakma amolyan hobby. Számára lehet, hogy az, mert nem ebből él, ugye… De végülis szinte mindegy, ki a miniszter – hogy is mondjam, a hatalmon levők gondolkodnak így, a kijelentéseik szinte teljesen megegyeznek, csak a tevékenységük különbözik. Nagyon kiéleződtek az állami és a magánszektor közötti viták és harcok, és ez is ő malmukra hajtja a vizet. Ha gyűlöljük egymást, akkor nem fogunk szolidarizálni, nem fogunk egymás mellett kiállni, és nem is szállunk szembe az intézkedéseikkel. Ez a privatizáció pusztítása.
Hogyan születik meg egy előadás? Valami rettenetesen felháborít, s akkor összeültök és elkezdtek agyalni?
Egyes témák alkotói folyamatokból jönnek, amikor kiderül, hogy a főtéma mellett valami más is fontos. A bányászjárásról szóló előadás kapcsán érdekesnek tűntek a Zsil-völgyében maradt bányászcsaládok sorsai, a feleségek, a gyerekek helyzete. Innen aztán egyenesen következett a második rész. De volt olyan is, hogy egy konkrét helyzetből indultunk ki. Vagy épp általánosból. Az oktatással is több produkcióban foglalkoztunk, legutóbb például a tüntetések indították el az alkotói folyamatot.
Igen, a csoportunkban bárki jöhet ötlettel, legyen szó pénzről, munkáról, olyan témákról, amelyekről nem túl gyakran hallani a színházban. Nyáron például sokat foglalkoztunk a politikai színházzal, műhelymunkákat szerveztünk. A legtöbb téma mindannyiunkat foglalkoztat: a szakszervezetek újraalapítása, a különböző társadalmi osztályok közötti, többé-kevésbé valós konfliktusok és feszültségek felismerése és megoldhatósága, a jobboldal, a gyűlöletbeszédek. Egyik téma hozza a következőt. A következő időszakban sokat akarunk beszélni a munkáról és a pénzről – ez két nagyon fontos téma.
Már szinte egy évtizede a Zsidó Színházban is dolgozol, több előadásban szerepelsz ott is. Az megint egy teljesen más szerepkör, más közeg. Hogy érzed magad ott?
Voltak ott olyan projektjeim, amelyeket fontosnak és erősnek éreztem, és nagyon-nagyon jól éreztem magam bennük, de vannak olyanok is, amelyek nem fognak meg annyira. Nem a választott családom, hogy úgy mondjam. Nagyon különbözőek vagyunk, szakmailag együttműködünk, de nagyjából ennyi volt ezidáig. Most viszont közelebb kerültünk egymáshoz, mert a megszorításoknak köszönhetően mindannyian egyetértettünk abban, hogy igenis szükségünk van egy szakszervezetre. És ez egy nagy megvalósítás. Kevés a pénz, sokak számára a tagdíj is jelentős összeg lehet, nincs bizalom, félelem annál inkább. Nem merünk megfelelően viselkedni a vezetőséggel, a tisztviselőkkel. Nem kell őket istenítenünk – tisztelnünk kell, de nem kell félnünk tőlük. Nem baj, ha nagyobb a fizetésük, mint a miénk, megérdemlik, amennyiben elvégzik a dolgukat.
A színházban elég komolyan feldolgozzátok a társadalmi problémákat, odafigyeltek, és legtöbbször kendőzetlenül, nyersen és kegyetlenül a nézők arcába dobjátok ezeket. Miért hiányzik ez a filmből? Miért nem érdekes ugyanez a román filmrendezőknek?
Figyelj, film is kevesebb készül mostanában, mert ugye jóval többe kerül. Persze, azért Radu [Jude] jön, és azt mondja, hogy na jó, akkor mobiltelefonnal forgatunk filmet. Az újságírás és dokumentumfilmezés terén is van mozgolódás, de a játékfilmből tényleg hiányoznak ezek a témák. Pedig ezek semmiképpen nem egy szűk réteghez szólnának. És ott a másik dolog – tudod, hogy „senki sem próféta a saját hazájában”. Pedig ha elismernek külföldön, itthon is sikeres lehetsz, lásd például Cristi Puiut. A Lăzărescu úr halálát nevezhetjük kimondottan politikai filmnek. A kint díjazott filmek nagyrésze szociális témájú volt. Caranfil is szépen indult, aztán valahogy belefáradt. Hogy is mondjam? Lehet erre hajtani, nagyobb az esély ilyenekkel nyerni. Mint ahogy az antikommunista és a forradalmat bemutató alkotásoknak is. A hazai filmiparnak jól jön a kinti elismerés, ezzel lehet kifelé is kommunikálni, és jön belőle valamennyi pénz az itthoni filmgyártásra. Mindig voltak divatos, „nyerő témák”.
Mungiu is valamilyen szinten a társadalmi témákkal foglalkozik, de nekem úgy tűnik, hogy ő úgy csomagolja őket, hogy a szélesebb közönség számára hozzáférhetőbbek és befogadhatóbbak legyenek. Számomra biztos, hogy nagyon megnyugtató lenne, ha valódi társadalomkritikát látnék egy román játékfilmben. Az utóbbi időben mintha a román dokumentumfilmek lennének nyerők. Nem a témát vadásszák, hanem különböző látásmódokat mutatnak be.
Hiányzik neked a film? Nem szerepelsz túl sokat… de gondolom, nem is vállalsz el bármit. Díjakat is nyertél, tehát gondolom és remélem, hogy ismertebb lettél ezek által…
Mondhatjuk, hogy ismertebb lettem. De rámragadt egy címke: kommunista, baloldali művész, akit nem sokan keresnek és szeretnek. Azelőtt a buborékomban éltem, örültem, hogy vannak projektjeim, és van elég pénzem a túléléshez. Elégedett voltam a munkáimmal, elégedett voltam a társaimmal és most is az vagyok. Nem jelentkeztem televíziós munkákra sem, castingokra sem jártam. Szívesebben csináltam a saját színházi műhelyeimet, gyerekekkel, felnőttekkel, nem volt fontos megjelenni a képernyőn. Egyszer kaptam meghívást a Las Fierbinți sorozatban szerepelni és visszautasítottam. Kaptam is fejmosást, hogy miért nem hivatkoztam arra, hogy nincs időm, mert most elkönyvelnek nagyképűnek és felsőbbrendűnek. Hát ez van, ha egyszer valami nem érdekel, nem érdekel. És nem fogok hazudni. Most már nem is nagyon hívnak. Csak azok, akik ismernek, akik tudják, ki vagyok.
Ez egy nagy szabadság. Érzed az előnyét? És a hátrányát?
Inkább az előnyét. Egy dolog változott az utóbbi években, és ez nagyon klassz. Amióta bekerültem a filmes világba – Judénak köszönhetően –, sok diákfilmben játszom. Érdekes témákkal jönnek, új szemszögekből mutatják be azokat, és nagyon szeretem ezeket a munkákat. Visszatérve előző kérdésedhez: nem hiányzik nagyon a film. Nem szerepeltem sok alkotásban és elvárásaim sincsenek. Viszont ajándék minden filmes szerep. Nemrégiben dolgoztam Ivana Mladenovićcsal és nagyon érdekes munka volt az is. Raduval és vele is szívesen forgatnék még, nem is kérdés. Corneliu Porumboiut is szeretem, sosem dolgoztam vele, de vágyom rá. Sok mindenkit tisztelek még, de nem forgatnék bárkivel. Viszont a legtöbb fiatallal, egyetemistával vagy pályakezdővel bármikor, mert szeretnek és mernek kísérletezni, keresgélnek még, és ez nagyon közel áll hozzám. Bentről kifelé is változtak a dolgok, az egyetemen is elfogadhatóbb lett minden. Jobban érdekli a mai diákokat, hogy milyen jogaik vannak, mit fognak elérni az oklevelükkel, hol és milyen feltételekkel dolgozhatnak, vállalják a felelősséget sok mindenért, felszólalnak olyan különféle ügyek mellett, mint a feminizmus, a kisebbségek jogai, a klímavédelem, a szélsőjobb elleni harc. Sikeresen tudják ötvözni szakmai érdeklődésüket és szenvedélyüket néhány, az életükhöz kapcsolódó témákkal és feladatokkal. A mi időnkben is sokat hangoztatták, hogy túl sokan végzünk színin, ahogyan most is. Mégis úgy látom, hogy okosabbak a mai pályakezdők, korábban rájönnek dolgokra, mint mi, vagy legalábbis mint én akkoriban. Bár annak idején több független társulat volt, több esélyünk volt nekünk, akiket ez a fajta művészeti munka foglalkoztatott. Most is vannak, de leginkább a nagy városokban – Bukarest, Kolozsvár, Temesvár –, és ezek a helyek nagyjából telítettek. Kőszínházaknál is vannak jó szakemberek, csak sok a megkötés, sok a kompromisszum. Független projektek alig vannak, állandóan pályázni kell, a költségvetésük alacsony, s pont ezért a hatásuk is jóval kisebb. Kevesebben látják, kevesebben beszélnek róluk.
Én például könnyen elképzelnélek tanárként is. Nem csábított az oktatás soha?
A csapatból sokan tanítanak. Mihaela Michailov, Radu Apostol, David Schwartz tanítanak középiskolában vagy egyetemen. Doktorálni kellene, amihez sajnálom az időt, mert a színháztól venném el. Sok a harc a tanügyben, sok az érdek – ezt egyáltalán nem kívánom. A műhelymunkák elég örömet hoznak, erősen hiszek továbbra is a színházban, mint kifejezési eszközben, s az oktatási rendszerhez nincs türelmem egyelőre. A filmes oktatásban egyébként jóval korábban változtak a dolgok, mint a színházi oktatásban. A filmhez kell egy másfajta nyitottság, az oktatási eszközök, a módszerek adottak és naprakészek, míg a színházban úgy érzem, hogy nagyon sok időbe telik, amíg a legkisebb dolog is változni kezd. A film sokkal frissebb. Legtöbb esetben a művészet esztétikájáról beszélnek – mint ahogy mi is most –, és nagyon kevés hangzik el a művészi környezetben, a színházi környezetben levő munkakapcsolatokról. Nagyon gyakori, hogy a művészektől elvárják, hogy szószólók legyenek, olyan emberek, akik másokat inspirálnak, de ez nem megy könnyen. A művészek nem beszélhetnek a pénzről, mintha ők nem kellene egyenek – hogy a legprózaibb dolgot említsem –, ők „angyalok”, akik csak a szépet mutathatják a nézőknek. Én mindig lehozom a földre a nagy, elszállt, fellegekben tárgyalt művészetelméleti beszélgetéseket. Nem vagyunk sem felsőbbrendűbbek, sem jobbak bárkinél. A jelenben kell élni, a művészek a jelen eszközei kell legyenek.
Klasszikus darabban látnád magad?
Én igen, persze, de mások nem [nevet]. De mi is a klasszikus? Szerintem Shakespeare igenis politikai darabokat írt, de mi ma már nem így kezeljük. Hanem valami kosztümös, szöveges, szép előadásokat képzelünk el. Szívesen játszanék klasszikus darabban, olyasvalakinek a rendezésében, aki érti azt a kort is, amikor megírta a szerző, de érzi és érti azt is, hogy mi a lényege ma ennek a szövegnek. Daviddal Shakespeare-hez fogunk nyúlni hamarosan. De úgy, hogy a miénk legyen: jól „megpolitizáljuk” majd. Sok nagyszerű klasszikus szerző van a világon, akik megérdemlik, hogy a megfelelő módon közelítsünk hozzájuk. Végülis legtöbben az akkori kor kritikáját írták meg, lázadtak, vitáztak a rendszerrel. Csak mi elfelejtettük ezt, és másképp visszük színre most, mint ahogyan ők tették volna.
A saját neveltetésem és a többéves politikai, meg függetlenszínházi nevelésnek köszönhetően én bátran állítom, hogy bármilyen térben és kontextusban lehet művészetet csinálni. Színházat is, igen. Tömbházban, metróban, buszon, iskolában, udvaron, bárban, galériában, bárhol. Én szeretem a kőszínházakat, szeretem a nagyszínpadot, de engem megfertőztek a társaim. A szenvedély összeköt minket. Ez a mi feladatunk, ez a munkánk értelme. Persze, hogy egyik álmunk az, hogy „elfoglaljuk”, meghódítsuk a nagy színpadokat. Utána jöhet a következő álom. Minél több emberhez eljutni – ez a cél. A mi előadásaink egyszerű terekben, egyszerű díszletekkel futnak. És belépőjegy nélkül, ingyenesek. És ez így van jól, így becsületes. Hogyan tudnánk kritikusan beszélni, alapvető társadalmi problémákat taglalni egy drága, bonyolult díszletben például? Hogy nézne az ki? Beszélünk a hozzáférhetőségről, az emberek jogairól és akkor épp mi korlátozzuk a közönséget?
Nagyon frusztráló, nyomasztó, hogy művészetről beszélni már csak „anyagilag” lehet. Épp ezért nagy öröm és felüdülés nekem, amikor olyan emberekkel – akár színházban, akár filmben – dolgozhatok, akikkel egyformán gondolkozunk. És akik mi mernek állni, mernek beszélni. Mint Radu Jude például, aki itthon és külföldön is mond, nem csak beszél. Ő román filmeket csinál, elsősorban a romániai nézőknek, az pedig egy plusz, hogy máshol is értékelik a munkáját. Mindig fontos dolgokról beszélt, kritikusan, de építő jelleggel. Tanügyről, kultúráról, költségvetésről, megszorításokról – egyszóval mindenről, ami történik most körülöttünk.
.jpg)
