Valaki meghal egy lepukkant benzinkúton, a rendőr 3 nap után kiérkezik – de csak azért, hogy packáztassa az arra járó, pénzesnek tűnő turistát. Egy kutatóintézetben oszlik a vizsgált tetem, mert a hűtőház elromlott. Egy egyetem függetlenségét egyik napról másikra felülírja a semmiből kinevezett nagyfejes, aki a kívülről érkező támogatások miatt a szuverenitást kezdi félteni és helyből fel akarja számolni a számára érdemtelennek tűnő tanszéket, kiváltképp benne az ellenkezni merészelő tanszékvezetőt.
A félreértések elkerülése végett: mindez Brazília. 1977. Odakint az utcákon az év karneválja tombol, de az őrjöngő mulatság sem tudja már sokáig elnyomni a nemzeti elégedetlenség egyre erősödő hangját, aminek zúgásától olykor majd’ leesik az Ernesto Geisel-kép a falakról…
Marcelo (a lehengerlő Wagner Moura) egy tehetséges mérnök, megfontolt, bárány jámborságú ember – és a rendszer ellensége. Mert hát egy katonai elnyomásban kinek kellenek olyan gondolkodók, akik okos fejüket nem bólogatásra használják? Egy nagyhatalmú vezető vadászni kezd rá, ezért Marcelónak menedékre van szüksége. Szerencséjére befogadja egy idős, aggasztóan rafinált hölgy, aki egyfajta inverz maffiafőnökként oltalmazza a hozzá hasonló, máshol nem épp szívesen látott alakokat. A férfinek ugyanakkor nem csak a túlélés a fontos: feltett szándéka, hogy visszaszerezze a kisfiát, akit anyja halála óta annak odaadó szülei nevelnek. A bujkálás miatt el nem hagyhatja Recifét, de ott maradni sem opció, ha vissza akarja kapni a gyereket, így Marcelo a brazil városban mexikói patthelyzetbe kerül.
Kleber Mendonça Filho rendező lassan bontja ki a filmjét, és sokáig nem is illenek össze a darabok: eleinte akár egy puzzle-nek, csak a szegélyei adottak. Ez a szegély – brazil filmről beszélünk – a nyomor, a kisemberek nagy szenvedései, a közösségi elégedetlenség és az erre reagáló dafke életigenlés vonalán húzódik. De amíg az apróbb részletek a helyükre kerülnek, addig sem unatkozunk: a zsáner elemeit jól forgatja (ki) a direktor, a ‘70-es évek hangulata pedig a rengeteg régi autóval, frizurával és jelmezzel tulajdonképpen az egész bűnnel felfüstölt, sárgásbarna kort remekül kitölti. A történetbe helyezett mellékszereplők – a sokat látott idős hölgy, a kórosan jóember nagypapa, a visszaemlékezésekből megismert lázadó feleség – pedig különösebb kibontás híján is szerethetőek. A film egészen jól gazdálkodik azzal a feszültséggel, ami Marcelo szinte már indokolatlan higgadtsága, komótossága és a körülötte egyre elfajuló világ közti súrlódásból keletkezik. A karnevál, ami közel 100 embert halálát okozza, a mozikban horrortól őrjöngő emberek, a film elején talált cápatetem, benne az idegen lábbal, az ebből készült rémtörténetre ráfüggő olvasók fazékból kibugyogó tésztaként igyekeznek ledobni magukról azt a fedőt, amit a kor elnyomói a minden sarokra kiállított katonákkal fojt le.
Ahol elnyomás nyomorít egy nemzetet, ott a családnak kiemelten fontos szerepe van, s a brazilok – amennyire a filmekből látjuk – igyekeznek meg is tenni a tőlük telhetőt. Filho sem értekezik erről másképp, a közvetlen családot és a házban verbuválódó közösséget pajzsként húzza a főhőse köré. A generációk egymásra támaszkodva tartják fenn a rajtuk terpeszkedő vezetőket és azok sleppjét, miközben saját léptékükben sem tudják megoldani a problémákat. Marcelo máig nem tudja, ki az anyja, saját fia is elveszíti az övét, apák fiúknak adják át a tenni-változtatni akarást, de alig jutnak előrébb elődeiknél, mert mindig falba ütköznek. Ez a fal pedig ott húzódik, ahol az éppen aktuális rezsim meghúzza. Noha itt egyértelmű, hogy a kommunizmus és a kapitalizmus eszméi kerülnek ütköztetésre, mint tudjuk, ennél enyhébb ideológiai polarizáltságban is megélnek ugyanezek a társadalmat rágó férgek…
Az üzenet erejéből ugyan nem, de hevéből határozottan elvesz, hogy a rendező meglehetősen lassan vezet rá minket a konklúziójára. Mintha még ő is vaccillálna, mit mondjon, mit mondhat el. Olyannyira, hogy a film végül közel 3 órássá növi ki magát, de meglepő módon mégsem válik unalmassá. Marcelo már-már sztoikus karaktere megalapoz ennek a dinamikának, ettől függetlenül némely túlnyújtott jelenet hiányáért talán senki nem sértődött volna meg (a szereplőket és azok közvetlen rokonait leszámítva).
„Hirtelen a film mai értelmet nyert” – Interjú Kleber Mendonça Filhóval A titkosügynökről
Kleber Mendonça Filho a legjobb rendező díját nyerte el idén Cannes-ban A titkosügynök című filmjével. A brazil diktatúra alatt, 1977-ben játszódó filmben egy mérnök (Wagner Moura) lesz üldöztetés áldozata. A brazil rendezővel a múlt logikájáról, a diktatúra feldolgozatlanságáról, illetve a valóság és fantázia határterületeiről beszélgettünk csoportos interjú keretében.
De ez ne szegje a kedvünket, hiszen kárpótlásképpen kifejezetten a cinefilek számára kínál pár csemegét az alkotás. A mozigépész nagypapa, az egész cselekményt az elnyomás allegóriájaként végigkísérő A cápa, és A profiból bekerült részlet mind-mind üdítő kitekintésként hat. Ám a film mint olyan, nem csak a popkulturális utalások szintjén, hanem mint a szabadság hírvivője és, mint a mindenkori ideológiai harcok fölött álló elem is megjelenik. A művelteket és tudósokat igen, de a kultúrát és a tudást nem lehet kicsinálni. Akármilyen teljhatalmú diktátor is álljon egy ország élén, egy okos szabadalom, egy együtt énekelt népdal, de még egy egyszerű horrorfilm is fölötte áll halhatatlanságban. Talán ez a tanulsága 1977 Brazíliájának – vagy bárminek, amire erről asszociálhatunk.
