Valahol lenyűgöző, hogy a szuperhősfilm műfaja ennyi év után is képes meglepetéseket okozni, és nemcsak a negatív fajtából. Pedig azt gondolhatnánk, hogy mostanra minden elmesélésre érdemes történet vászonra vagy képernyőre került már, hogy a film és képregény keresztezése már sem sztori szintjén, sem pedig vizuális értelemben nem tud már újat mondani. Aztán jön a legkevésbé valószínű forrás, és a feje tetejére állítja ezt a feltételezést.
Mert még ha azon kevesek közé tartozunk is, akik még reménykedtek valami jó kis maszkos kalandban, ezt akkor sem a brutális lebőgéseiről híres Sony (eddig) Pókember-mentes Pókverzumától vártuk (a továbbiakban a nemzetközi piacon ismert rövidítéssel élve az SSU, vagyis a Sony's Spider-Man Universe), hiszen az eddig nemhogy minőséget produkált volna, hanem egyenesen a műfaj talán legalját szállította, kezdve a lagyamatag Venom-trilógiával, folytatva a maradéktalanul kínos Kraven, a vadásszal, a kétszer is legendásan hatalmasat bukó Morbiusszal, és megkoronázva minden idők legrosszabb nagyköltségvetésű szuperhősfilmjével, a Madame Webbel. Ez utóbbiról legalább elmondható, hogy annyira rossz, hogy azt szinte szórakoztató nézni, de a többi SSU-„alkotás” inkább csak a nézőkínzás kategóriába tartozott.
Amikor esetenként Pókember is felbukkant a Pókverzumban, akkor azért mutatott életjeleket a Sony: Phil Lord és Christopher Miller sanyargatott ugyan néhány száz animátort érte (állítólag), de az eddigi két Pókverzum-animációs film megmutatta, hogy ha megfelelően kreatív emberek állnak egy-egy projekt mögött, határozottan izgalmas eredményeket tudnak produkálni. A multiverzumos maszlag ugyan eléggé elhasznált lett az elmúlt években az MCU-hoz hasonlóan az SSU-ban is, de az itt felbukkant Pók-menazséria között mégiscsak megérte mazsolázni, a legizgalmasabb alternatív Pókember pedig kétségtelenül a '30-as évek New Yorkjában hálóhintázó Pók-Noir volt, akit Nicholas Cage hangolt igazán felejthetetlenné. Az utánozhatatlan színészlegendát ezúttal sikerült nemcsak a mikrofon, hanem a kamera elé is cibálni, Lord és Miller a megfelelő showrunnereket (Oren Uziel, Steve Lightfoot) is megtalálta egy sorozathoz, és azt a hibátlan döntést is meghozták, hogy A Pók: Noirnak semmi köze nem lesz egyik nagybetűs U-hoz sem, így pedig megszülethetett az utóbbi évek legszórakoztatóbb maszkos igazságosztó-sorozata.
Ezt az univerzumos függetlenséget muszáj kihangsúlyozni, mert A Pók: Noir élvezetéhez semmilyen szintű képregényes ismeret nem előfeltétel, még a Pókverzum-filmeket sem kell újranézni (még az ottani Pókhoz képest is más egy kicsit a karakter), ellenben a film noir műfajának szeretete egyáltalán nem árt, hiszen itt minden vizuális megoldás ez előtt tiszteleg. Azt pedig mindenképp érdemes tudni, hogy a sorozat minden részéből két verzió készült, egy fekete-fehér és egy rikítóan színes (a hivatalos sajtóanyagokban ezek Authentic Black and White és a korai Technicolor-érát idéző True Hue Full Color néven szerepelnek). Én minden esetben a monokróm verzió megnézését javasolnám, érezhető, hogy a sorozat legtöbb képét erre tervezték, a speciális effektusok is lényegesebben jobban simulnak bele a sorozat világába fekete-fehérben.
No de lássuk, mitől is döglik a pók! Egy alternatív univerzum New Yorkjában járunk, dübörög a szesztilalom és a füstös jazzmuzsika, a várost az árnyékból az Ezüstsörény (Silvermane) becenévre hallgató gengsztervezér (Brendan Gleeson) irányítja, aki egymaga dönti el, hogy ki ihat, és ki nem, ki üljön a polgármesteri székbe, a rendőrfőnöknek is ő adja a kiegészítő keresetét, magyarán nem érdemes packázni vele. A város egykori önjelölt, maszkos védelmezője, a Pók néhány éve már nem nagyon ugrál, ugyanis a maszk mögötti, öregedő, enyhén alkoholista magánnyomozó, Ben Reilly (Nicholas Cage) menyasszonya halála után kicsit feladta az életet. Titkárnőjét, Janet Ruizt (Karen Rodriguez) is alig tudja fizetni, mezítlábas cigijét és az esetenkénti olcsó szeszt a feleségükre féltékenykedő, potenciálisan megcsalt férfiaktól kapott megbízásokból veszi. Régi barátja, az egykor szebb napokat és olvasottabb cikkeket körmölő újságíró, Robbie Robertson (Lamorne Morris) ugyan próbálja cselekvésre ösztönözni Reilly-t, aki láthatóan nem tért magához az őt ért tragédia után. De – ahogy az egy jó film noirban lenni szokott – a képbe besétál egy rejtélyes femme fatale, Cat Hardy (Li Jun Li) elegáns ruhákban és körömcipőben, aki nemcsak szipkával szopogatja a cigarettát, hanem fel is forgatja a melankolikus halószövő magánhekus életét.
A Pók: Noir legnagyobb erőssége kétségtelenül a látványvilága, ami (fekete-fehérben) egész egyszerűen hibátlan táncoló fényeivel és mesélő árnyékaival, gyakoriak a ferdére komponált képek, amik még egy-egy laposabb beállítást is feldobnak, és a századelős New York hangulatát is remekül adja vissza, ráadásul minden részben vannak olyan vizuális megoldások, amik egy percre sem engedik, hogy a néző unatkozzon. A főcím külön is kiemelendő, minden egyes snittje csöpög a kreativitástól, és szépen megalapoz minden epizódnak.
Kivételesen azonban nemcsak a látványvilág, hanem a történet és a karakterek is kidolgozottak, és annak ellenére, hogy jobbára ismert noiros archetípusokból építkeznek, a nyolcadik rész végéig fenntartják a feszültséget, és egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy mi lesz az egyes szereplők sorsa. A színészi munka pedig egészen kiváló mindenki részéről, az élen természetesen Nicholas Cage-dzsel, aki ugyan az első részekben talán kicsit még keresi Ben Reilly karakterét, az évad végéig azonban egy egészen egyedi főszereplőt épít fel, akit egész egyszerűen senki nem tudott volna megtölteni ennyi furcsasággal. A testjátéka külön kiemelendő, hozzáadja azt a pluszt a morózus noir-kliséhez, amitől egész élőnek, sebezhetőnek, néhol irritálónak, de mindig elképesztően szórakoztatónak érezzük. Sikeresen keveri Humphrey Bogartot Ace Venturával, és teszi utánozhatatlanul a sajátjává.
Mellette azonban minden mellékszereplő is brillírozik, Karen Rodriguez Janetje melegszívű és kompetens, a kriminálisan alulhasznált Lamorne Morris egyszerre vicces és komoly, Robbie karakterén keresztül egymaga hozza a töretlen, megingathatatlan morális tartást a sztoriba, még akkor is, amikor Reilly meginog, Gleeson pedig laza eleganciával játssza el Ezüstsörényt, aki még úgy sem unalmas, hogy nem kap semmilyen „felmentést” egy tragikus előtörténeten keresztül, ő csak gengszterfőnök és élvezi. Mellettük még az olyan kevesebbet felbukkanó szereplők is emlékezeteset játszanak, akikről azt gondolnánk, hogy csak azért vannak ott, hogy a Póknak legyen kit elpáholnia, Abraham Popoola Lonnie-ja méltóságteljes és szerethető, Lukas Haas alattomos Winstonja a Maffiózókból is érkezhetett volna, Andrew Lewis Caldwell pedig olyan élvezettel ripacskodik a sztárallűrökkel megátkozott (többféle értelemben) villamosvezető Dirk Leyden szerepében, hogy azt öröm nézni. Még a legklasszikusabb szerepet eljátszó Li Jun Li is élettel tölti meg Cat Hardyt, egyszerre gyönyörű és veszélyes, kiszámítható és szeszélyes, sebezhető és törhetetlen.
A Pók: Noirt tehát alapvetően mindenkinek ajánlanám, aki egy kicsit is vonzódik a keménykalapos, ballonkabátos, füstös noir-világhoz, vagy éppen csak arra kíváncsi, hogy mi történik akkor, amikor Nic Cage végre igazán a legfurcsább önmaga lehet képregényesebb közegben is, és szabad kezet (valamint egyéb végtagokat) kap egy szuperhős eljátszásához.
