„Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér: hol símogat, hol üt (új gép: alig lelem az ü-betűt); mi szemnek a nap, szájnak a kenyér: mindennapi és szembesüt.” – ezzel a Petri György-idézettel elég könnyen össze lehetne foglalni az olümposzi Alexander Skarsgård és a bájos, de átlagosnál is kissé esetlenebb külsejű Harry Melling BDSM alapú alá-fölérendeltségi viszonyát. A Cannes-ban bemutatott Pillion az all-stars-színészgárda és a nagyon eladható téma miatt kerülhetett reflektorfénybe, de jóval több annál: alapos és gyöngéd tanulmánya a szerelemnek és a sebezhetőségnek.
Robosztus, hangosan felbőgő motorok, tetovált testek, feszülő izmok, borotvált tarkók, kurta párbeszédek és egy, elsőre semmiben sem passzoló férfiviszony fémjelzi Harry Lighton brit író-rendező meglehetősen bátor és biztoskezű elsőfilmjét. Az Adam Mars-Jones Box Hill (2020) című, meleg motoros szubkulturális közegben játszódó regényén alapuló film cselekménye stílszerűen szenteste indul. Az apjával egy barbershop quartetben éneklő, szelíd és ártatlan Colin (Harry Melling) megismerkedik az emberfeletti fizikummal és hideg karizmával rendelkező Ray-jel (Alexander Skarsgård). „Mit csináljak veled?”- kérdi Ray, „Amit csak akarsz.”– válaszolja Colin, így aztán viszonyuk egy épület mögötti fellációval indul, és ezután is a domináns motoros szabályai szerint játszódik tovább.
Nyilván nagyon sokan engedelmeskednének Ray, azaz Skarsgård (True Blood, Utódlás, Infinity Pool) kénye-kedvének, nem csoda, hogy a Harry Potter Neville-jeként megismert, majd a Buster Scruggs Balladájában bizonyított Melling karaktere is kérdés nélkül térdre borul előtte. A „pillion” kifejezés a vezető mögötti utast jelenti a meleg szlengben, az aktusban alul levő szereplőt. A címnek megfelelően a szeretetéhes Colin mindent megtesz azért, hogy fenntartsa a Ray által előírt szigorú és megkérdőjelezhetetlen rendszert: főz, mos, takarít, a szőnyegen alszik, mint egy kutya, és akkor beszél, amikor kérdezik. Ez Colin szerepe Ray életében, pozíciója a közösségben, ami alapján a Pillion lehetne egy abuzív kapcsolat elnyomásában élő ember története, de mégsem az. Ligthon filmje ugyanis ügyesen elhúzza a kormányt az ilyen kátyúk elől: egyszerre párkapcsolati dráma, humoros látlelete az önmegismerésnek, és csak utolsó sorban bevezető a meleg BDSM szubkultúra kinky és borzongató közegébe. Colinon keresztül vezetődünk be ebbe a (számára is ismeretlen) világba, az ő ártatlan zavara folyamatosan ütközik Ray szikár szűkszavúságával, ez a két ellentétes energia mozgatja a film érzékeny dinamizmusát.
A két férfi atipikus kapcsolatának ellenpólusa Colin szüleinek szereteten alapuló házassága. Peggy (Lesley Sharp) és Pete (Douglas Hedge) egymást mélyen értő, és mélyen szerető emberek, akik a legjobbat akarják a gyereküknek. Kapcsolatuk a szó legjobb értelmében klasszikus, mégis különleges, hiszen a legtöbb házasságban élő ember csak álmodozik erről a harmóniáról. Peggy elítéli Ray kizsákmányoló és önző viszonyulását, Pete azonban támogatja a fiát, gondolván: mindegy, csak szeresse valaki. Colin pedig mindenek ellenére boldog, nem érdeklik a vele ordibáló tilosban parkoló emberek, rajongással figyeli Ray minden rezdülését, a legkisebb mosolyától is elolvad, és lassan, de biztosan a két férfi közti szokatlan viszony „normálissá” válik, bármit is jelentsen ez a szó. Kapcsolatuk szabályrendszere konzekvens és egyértelmű, és nagyjából gondtalanul működik Colin rákbeteg anyjának haláláig, amikor a gyász megbolygatja a fiú lelkének addig elnyomottnak hitt területeit is, és kikényszeríti a passzív szerepből.
A Pillion igazi ereje nem ebben a legtöbbünk számára ismeretlen valóságban való elmerülés lehetőségében rejlik, hanem a felismerésben, hogy ez a kapcsolatrendszer hiába radikálisan eltérő, a gyökerei a mi hétköznapi viszonyainkban is jelen vannak. Lighton filmje két főhőse a sub-dom dinamikáján keresztül olyan nehéz kérdésekről beszél, mint az alkalmazkodás terhe, a megfelelés kényszere, a kommunikációképtelenség, valamint tükröt tart annak is, hogy mi mindenre vagyunk képesek csak azért, hogy végre egyszer már tartozzunk valakihez. Ray és Colin legromantikusabb pillanata nem a szexben és nem is szavak szintjén, hanem egy sokáig várt csókban születik meg, legnehezebb pillanata pedig nem a szakítás, hanem az együttlét lehetetlensége. Hiába a száguldó motorok, a malacfejű bőrszettes férfiak, és a néző arcába tolt szopás, a Pillion végsősoron egy romantikus film, egy fordított dramaturgiájú romantikus komédia. Meet cute, a klasszikus romantikus ismerkedős montázs, majd aztán a párkapcsolat első lépéseinek esetlensége, a szülők megismerésének bárgyú zavara, az értékrendbeli különbségek lassú felismerése – csak hogy csak néhány romkomos toposzt említsünk. Szomorú nézni Colin szeretetéhes epekedését a fizikailag és érzelmileg is elérhetetlen Ray iránt, de talán még szomorúbb nézni a szoborszerű Ray érzelemmentes magányát. Történt vele valami? Tényleg ebben a dinamikában tud csak létezni? Vagy valóban vágyik a szeretetre, de képtelen kifejezni? Szerencsére ez nem derül ki, Lighton elegánsan, váratlan fordulatokba oltott magyarázatok nélkül bízza a nézőre Skarsgård félmosolyának megfejtését.
A Pillionban szépen egymásba olvad a Szólíts a neveden szexuális túlfűtöttsége a Fantomszál toxikus érzelmi töltetével, elsődleges üzenete pedig, hogy a szerelem nem a gyengék játékszere, vágyaink és határaink ismerete nélkül pedig mindig is kapaszkodni és félni fogunk egy motor hátsó ülésén ahelyett, hogy élveznénk a menetszelet. Skarsgård és Melling felejtehetlen duóját Lighton bátran vezeti ebben a közegben, melynek hitelességéhez nemcsak a csodás angol színészgárda, hanem a valóságból castingolt, ténylegesen alá-fölrendeltségi viszonyokban élő közösségből válogatott amatőrök is nagyban hozzájárulnak. Ha csak egy meleg motoros BDSM-filmet nézel meg idén*, akkor ez legyen az!
