Sztárszereposztás, sötét hangulat, bűntény köré szerveződő narratíva: a fejünkben már körvonalazódik, mi vár ránk a képernyők előtt. A DTF St. Louis azonban kockázatvállalóbb, bátrabb darab, mint elsőre gondolnánk.
Ahogy az életben általában, a fikciós történetekben is keressük a célelvűséget. Egyik legelemibb nézői igényünk, hogy tudjuk, mi miért történik, hová fog kifutni a történet, és leginkább, hogy miért is érdemes mindezt néznünk. A DTF St. Louisban eljutunk majdnem az évad feléig, amikor nagyjából elkezdhetjük látni a sorozat összefüggéseit. Ez azonban nem amiatt van, mert ne lenne kidolgozott a forgatókönyv, hanem épp azért, mert ekkora állnak össze a széttöredezett narratíva elemei. Ettől függetlenül ez nem az a sorozat, aminek a végén katarzissal állhatunk fel – épp ezért a valódi értéke, a tartalmi mélysége is csak alapos átgondolás után bomlik ki.
Pedig az alaptörténet nem kifejezetten bonyolult. Három középkorú, a felszínen mintaélettel rendelkező hőst ismerünk meg: Clark Forrest (Jason Bateman) a helyi televízió időjósaként népszerű figura, barátja, Floyd (David Harbour), a jelnyelvi tolmács, illetve az ő felesége, a helyét kereső Carol (Linda Cardellini) viszont sokkal átlagosabb polgárai St. Louis városának. Problémáik sem olyanok, amelyekkel ne szembesülhetne bármelyik pár. A gyereknevelés nyűge mellett a szexuális életük már nem a régi, épp azért regisztrálnak a címben szereplő társkereső appra, ahol házastársak kereshetnek kalandokat. Főszereplőhármasunk így talál egymásra, Steven Conrad pedig a tragédiák klasszikus dramaturgiai felépítését veszi kölcsön: már az első pillanatban jelzi, hogy lesz olyan, aki nem éli túl a sajátos viszonyt.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha a szezon második felében áll össze a történet, addig mi tart minket a sorozat mellett. Elsőként adja magát a szereposztás, ami valóban tökéletes. Jason Bateman karrierje egyik legtesthezállóbb szerepét kapta, egyszerre hozhatja az Ozarkban látott simlisségét és vígjátéki szerepei esetlenségét, míg David Harbour mintha a hawkinsi seriffjelmezből esett volna ki, a kedves, jóravaló, de kissé pipogya hőst valósítja meg ismét. Linda Cardellini viszont nem volt ennyire egyértelmű választás erre a szerepre, mégis remekül működik: hétköznapi, de közben van benne valamilyen természetellenes báj, ami által egyik pillanatban láthatjuk őt áldozatnak, máskor viszont kegyetlen manipulátornak.
Remekül eltalált emellett a sorozat humora és narratív szerkezete is. A klasszikusabb sitcom-poénoktól indulunk, idővel azonban a széria sokkal inkább Nathan Fielder vagy Tim Robinson munkásságát idézi. A szituációkat bátran feszítik a végletekig az alkotók, ráadásul a főszereplők erőteljes kontrasztban állnak egymással, mivel képtelenek higgadtan viselkedni, de megjelenik egy nyomozópáros (Richard Jenkins, Joy Sunday) is, akik kényszeresen kimondanak mindent, főként azért, mert remek forgatókönyvírói húzásként nagy köztük a generációs és kulturális különbség, ezért amit az egyik ért, azt a másiknak kell megkérdeznie, más esetekben pedig fordítva működik a dinamika. A botcsinálta kriminarratíva egyébként is sokat hozzátesz a sorozathoz, mert végig sikerül fenntartani a rejtélyt, a feloldás pedig ahelyett, hogy válaszokkal szolgálna, csak még több kérdést vet fel.
A DTF. St. Louis a manapság rendkívül népszerű dramedy regisztert célozza meg, azaz megpróbál egyensúlyt tartani a humoros és a drámai jelenetek között. És rendkívül érdekes, hogy a sorozat hangvétele milyen mértékben alkalmazkodik ahhoz, amiről és amelyik korosztályról szól. A drámai jelenetekben sincsenek ugyanis nagy kifakadások, szélsőséges érzelmek, ez a széria ugyanis sokkal inkább a katatóniáról szól, arról az állapotról, amikor az adott egyénnek fogalma sincs arról, mit akar az élettől, és ennek megfelelően az is reális opciónak tűnik, hogy nem érdemes tovább küzdeni. A legidilibbnek tűnő pillanatokban is ott van a szomorúság, a meg nem értettség, és az a régi, de a divatból soha ki nem menő felismerés, hogy a többségi társadalomba beilleszkedni csak súlyos lemondásokkal lehet, illetve, hogy mennyire kínzó, amikor azzal sem lehetünk őszinték, aki mellettünk fekszik az ágyban.
De persze az sem véletlen, hogy a sorozat már a címével is a társas kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt. A DTF. St. Louis a felszínen csak a klasszikus heteroszexuális házasság kritikáját kínálja, de az egész sorozatot látva ennél is többről van szó. Steven Conrad elsősorban azt mutatja be, hogy milyen szélsőségekig képes eltolni az embert, ha képtelen bevallani – akár magának is – a vágyait. A DTF. St. Louis mindenekelőtt arról szól, hogy a vágyaink, a képzeletünk, a számunkra felvállalható kapcsolati státuszok mennyire függnek a társadalom álláspontjától. A hősök próbálják beleerőltetni magukat létező skatulyákba, de erre képtelenek, így valójában sokkal nagyobb lesz a baj, mintha megpróbálnánk őszintén kommunikálni. Az elfojtás az évek alatt felgyülemlik, a titoknak köszönhetően pedig egyre közelebb sodródunk a tragédiához. Ráadásul a sorozatnak a tekintetben is érezhető a kritikai éle, hogy a végül még ebből a mátrixból is az veszti el az életét, aki a legkevésbé volt manipulatív, akinek a legtöbb megaláztatást kellett eltűrnie, akinek tényleg csak egy támogató társra lenne szüksége.
A sorozat mondanivalójában központi szerepet kapnak a férfiak. Clark a hegemón maszkulinitás árnyalt kritikája: a kistérségben birtokolja a társadalmi és az anyagi hatalmat, vissza is él a népszerűségével, de valójában mélyen elégedetlen, és szinte várja, hogy megalázzák. Floyd esetében pedig a külső és a belső világ ellentéte az izgalmas: egészen mást sugároz kifelé, mint ami valójában zajlik benne. Nem túlzás azt állítani, hogy a DTF St. Louis a kortárs férfi erőteljes drámája: bemutatja azt a társadalmi réteget, amely minden jószándéka ellenére nem találja a helyét a világban, mert a sok újonnan megismert tiltás mellett nem kapott mankót ahhoz, hogyan határozhatja meg újra magát. Mintha közel harminc évvel később néznénk az Amerikai szépséget, és a helyzet semmit sem változott volna. Nem csoda, ha végül a legártatlanabb is csak azt a megoldást látja, hogy elsüti a fegyvert.
A DTF St. Louis klasszikus HBO-minisorozat, ami mind megvalósítását, mind tartalmát tekintve figyelemre érdemes produkció. Az irónia, a humor eszközeivel mutatja be egy jelentős társadalmi csoport talajvesztését, és az utolsó csavarral azt is aláhúzza, hogy talán már az új generációban sem reménykedhetünk. Pláne, ha ilyen mintákat adunk nekik.
