Aki a viharosan alakuló spanyol–baszk viszony mélységeire és árnyalt bemutatására kíváncsi, annak nem feltétlenül ezt a filmet ajánlanánk, aki viszont egy rendhagyó karaktertanulmánynak is beillő, mesterien felépített, suspense-központú (kém)thrillerrel töltené az estéjét, az bátran nézze meg A beépítettet.

Az elmúlt években felnőtt és szocializálódott európai fiatalok számára a terrorizmus vagy távoli probléma, vagy – a nyugati nagyvárosokban – olyasmi, ami többnyire kívülről érkezett az öreg kontinensre. Európának azonban egészen a közelmúltig léteztek és működtek telivér „házi” terrorszervezetei: a baszk ETA (Euskadi Ta Askatasuna/Baszkföld és Szabadság), az északír IRA (Irish Republican Army/Ír Köztársasági Hadsereg), az olasz Vörös Brigádok (Brigate Rosse), a német RAF (Rote-Armee-Fraktion/Vörös Hadsereg Frakció) évtizedeken át tartották rettegésben anyaországaik társadalmát, tevékenységük utóhatását – halott és megnyomorított emberek ezrei, megmérgezett közhangulat – mai napig érezni imitt-amott.

A Goya-díjözönnel jutalmazott La infiltrada (hivatalos magyar cím hiányában nevezzük A beépítettnek) természetesen nem az első olyan fikciós filmalkotás, amelynek fókuszában a baszk szeparatista terrorizmus áll – az elmúlt évekből elég a spanyol HBO nagysikerű, Fernando Aramburu vaskos, magyarul is megjelent regényéből adaptált Pátria című miniszériájára gondolni. Csakhogy míg ez utóbbi két, egymással politikai okokból szembekerülő család történetén keresztül, szándékoltan árnyalt megközelítéssel igyekszik felvázolni a tragikus történelmi előzményekre visszavezethető, a huszadik század második felére szélsőségesen elfajult spanyol–baszk konfliktust, addig az előző (írásunk tárgya) kezdettől fogva határozott nézőpontot választ és műfaji keretbe helyezi a témát – jegyezzük meg, ezt remekül teszi.

A kilencvenes években járunk, a valós eseményeken alapuló film címszereplője, Mónica Marin (Carolina Yuste hidegrázós alakítása) a Rendőrakadémia friss végzőse, akit azzal a lehetetlennek látszó küldetéssel keres meg felettese – és későbbi kapcsolattartó tisztje –, Ángel Salcedo (Luis Tosar) főfelügyelő, hogy épüljön be az ETÁ-ba. A munkatársai által Miszter Embertelennek is „becézett” rendőrtiszt rögtön fel is vázolja a különbséget a „fedett” és a „beépített” ügynök között: ez utóbbinak meg kell szakítania minden kapcsolatot szeretteivel, barátaival, új néven új életet kezdenie (Mónicából Arantxa lesz), lényegében azonosulnia a közeggel, amely után kémkedik, részt vennie annak törvénytelen akcióiban; ha hibázik, senki nem védi meg, az is előfordulhat, hogy a sajátjai bebörtönzik mint terroristát, és ha lebukik, egy golyóval a tarkójában végezheti – kitüntetésre pedig akkor se számítson, ha jól végzi a dolgát. A világ számára ő nem létezik, egyedül a kapcsolattartója ismeri a valódi kilétét.

Lebilincselő feltételek egy huszonéves lány számára – és érzésem szerint ez az első komolyabb „fehér folt” a film amúgy hibátlan narratívájában: nem világos ugyanis, mi motiválja erre Mónicát? Szakmai becsvágy, rendfenntartói kötelességtudat, állampolgári felháborodás vagy valami ennél személyesebb? Mert az, ami következik, maga a pokol – mint kiderül, a többiek, akik szintén részei ennek a mission impossible-nek, nem bírják a nyomást. Mindenesetre a lány elutazik San Sebastianba, közel kerül a baszk nacionalista baloldalhoz (Abertzale), tüntetéseken vesz részt, összevereti magát a rohamrendőrökkel, kicselezi a Guardia Civilt, tanújává válik a Baszkföldön is népszerű spanyol néppárti politikus, Gregório Ordóñez meggyilkolásának, és olyan sikeresen játssza a szerepét, hogy – hat évnyi türelmes várakozás után – egyszer csak megérkezik az első feladat… az ETA részéről.

Koncentrálhatnánk most kifejezetten a cselekményre, de nem tekinthetünk el a politikai, történelmi, nyelvi kontextustól, illetve az azok által implikált, a filmben szerepet játszó kérdésektől. Bár a film rendezőnője, Arantxa Echevarría maga is baszk, nem segít bennünket, nem-helyi nézőket az olyan hiátusok felszámolásában, mint a váltakozó nyelvhasználat kérdése (a baszk szereplők hol anyanyelvükön, hol spanyolul beszélnek egymás közt) vagy annak megértése, hogyan, milyen történelmi előzmények okán (lásd: Franco-rendszer) történhetett meg, hogy egész környékek, széles néptömegek támogattak egy olyan gerillaszervezetet, amelyről mindenki tudta – hisz láthatta, érezhette –, hogy hidegvérű gyilkosokból áll; igaz, néhány megjegyzésből feltételezett rendőri erőszakról, visszaélésekről értesülhetünk. Azt viszont tökéletesen eléri, hogy azonosuljunk Arantxa nézőpontjával és lelkiállapotával: amikor a nő befogad a lakásába egy rendőrgyilkossági kísérletért körözött fiatalembert, akivel aztán szexuális kapcsolatra is lép (nem egyértelmű, hogy őszinte vonzódásból vagy számításból), majd egy másik, az előbbinél jóval veszélyesebbnek tűnő agresszív tahót, aki a kezdetektől gyanakszik rá, nem tudunk érzelmileg semlegesek maradni. Echevarría mesterien adagolja a feszültséget, és csak az utolsó pillanatban állítja meg a suspense-hullámvasutat, amikor már majdnem elhisszük, hogy egy lebukástörténet felé tartunk.

És tulajdonképpen – a cselekményvezetés ellenére – afelé is tartunk. Van egy jelenet, amikor Arantxa a fürdőkádban ül, kint egy mindenre elszánt merénylő, aki azonnal végezne vele, ha megtudná, hogy tégla, és némán, Munch Sikolyát idézően, mondhatni befele ordít, majd megszállottan sikálja magáról a (képzelt?) koszt. A La infiltrada lenyűgöző karaktertanulmány, egy rendhagyó személyiségfejlődés, egyfajta kifordított Stockholm-szindróma rajza – és azt hiszem, az alkotói szándék szerint, női hőstörténet is. Hiszen a végén, a sikeres rendőri akciót követően a nő menne tovább, keresi az újabb beépülési lehetőséget, és ebben az akkor némi emberséget mutató Embertelen úrnak kell megakadályoznia. És ekkor értjük meg, hogy ez nem happy end, hogy egy végtelenül magányos emberről van szó, aki tényleg elvesztette az életét, eggyé vált a feladatával, ő maga lett a küldetés, saját személyisége feloldódott a szerepében, és már soha nem fog tudni normálisan élni a normális világban, foglyává vált saját beépítettségének. Úgy áll ott a peronon, mint a senkiföldjén. Mint egy visszafojtott üvöltés a kádban.