A Tata című dokumentumfilm őszintén meséli el az erőszak generációkon és határokon átívelő történetét strukturális és személyes nézőpontoknak abból a se nem túl közeli, se nem túl távoli metszéspontjából, ahonnan a legtisztábban látható.
Radu Ciorniciuc és Lina Vdovîi tényfeltáró újságíróként és dokumentumfilmesként már korábban is együttműködtek, például az Otthonom (Acasă, My Home) című 2020-as filmben is. Legújabb filmjük, a máris számos hazai és külföldi díjjal, köztük a Krakkói és a Trieszti Nemzetközi Filmfesztivál, a szebeni Astra és a budapesti Verzió fődíjaival büszkélkedő Tata elkészítésén viszont már nem csak munka-, de élettársi minőségben is együtt dolgoztak Lina apjának munkahelyi bántalmazási ügyén és az agresszió családi mintázatainak átírásán. A film kiindulópontja ugyanis egy duplán konfliktusos helyzet: a Kisinyovból Olaszországba emigrált és ott egy bortermelőnél mindenesként dolgozó Pavelt hosszú ideje bántalmazza a munkaadója. Ahogy a helyzet súlyosbodik, az apa végső kétségbeesésében a tényfeltáró újságíróként dolgozó Linától kér segítséget, aki mióta leérettségizett és elköltözött otthonról, igyekezett a legszűkebb keretek közé szorítani a kapcsolatot agresszív, érzelmileg és fizikailag is bántalmazó apjával. Onnantól kezdve, hogy Lina úgy dönt, segít apjának, a fiatal pár egy kamerával felvértezve országokat és generációkat átszelve ered az erőszak nyomába.
„Szerintem a személyes mindig politikai is” – Beszélgetés Lina Vdovîivel, a Tata társrendezőjével
Lina moldovai származású újságíró, dokfilmes, aki saját apját követte Olaszországba, hogy egy ottani munkahelyi ügyet felgöngyölítsen. A Tata (Apa) a 24. TIFF román versenyprogramjában szerepel.
Linának és Radunak sikerült olyan formát találni a történethez, amelyben elkerülhetőek az érzelgősség és az öncélúság csapdái. Pedig nincs szó semmilyen bravúrról, ez a forma az egyszerűségre, spontaneitásra és őszinteségre épül. Leszámítva a rejtettkamerás felvételeket, amelyeket a Pavel munkaadója elleni perben használtak fel, a pár nem tett mást, csak a kamera kíséretében élte az életét. Egymást vagy magukat filmezve beengedik a nézőt a család életébe: megismerhetjük a múltjukat és jövőbeli terveiket, tanúi lehetünk a köztük zajló beszélgetéseknek és az évek előrehaladtával sem ritkuló veszekedéseknek; ezeket Lina narrációi, az eseményekhez fűzött reflexiói keretezik. Eközben a néző egy pillanatig sem kényszerül a voyeur kényelmetlen szerepébe, inkább amolyan félig bennfentes vendégnek, távoli rokonnak érezheti magát, aki előtt nyíltabban lehet ugyan beszélni, de mindent azért nem lehet megmutatni neki. A kamera legfeljebb csak egy-egy szurkálódó megjegyzést, sokatmondó pillantást, vagy a perpatvarok utáni csendes szomorúságot mutatja meg, de a szülők közti veszekedéseket többnyire a másik szobából hallgatjuk végig.
A Lina és Pavel közti nehéz, sok sebet feltépő beszélgetéseket viszont már merészebben mutatja meg az alkotópáros, hiszen ezek azok a pillanatok, amikor a nehéz batyuként hordozott sérelmek végre felszínre törhetnek, és lehetőség nyílik a tőlük való szabadulásra. A Tata azonban nem árulja zsákbamacskaként a happy end lehetőségét. Mind alkotói, mind emberi téren rendkívüli érettségre és tudatosságra vall, hogy a film nem akarja lekerekíteni a valóságban is mindig lezárhatatlan és megoldhatatlan dolgokat. Pavel egyszerre jelenik meg áldozatként és agresszorként, anélkül, hogy az egyik szerep hiteltelenítené vagy megmagyarázná a másikat. Egy szenvedő embert látunk, aki az igazságtalan rendszerek hálóján áldozatként akad fenn, de ő maga is tovább szövi ezt a hálót úgy, hogy az örökölt és kapott rosszat a közvetlen környezetének adja tovább. A kamerának nem célja sem az apa felmentése, sem a fölötte való ítélkezés. Amikor az életét végigdolgozó idős férfit látjuk, ahogy az ellene elkövetett több tíz évig tartó visszaélések bizonyítékait egy raffianeccben szorongatva áll az ügyvédi iroda előtt, pont úgy szorul össze a gyomrunk, mint amikor ugyanez az ember ok nélkül és reflexszerűen zsarnokoskodik a felesége és a gyerekei fölött.
A kamera legalább három különböző funkcióban tűnik fel, mely által a film – meglehet, intuitíve – saját magára mint kommunikációs médiumra, és a hatalommal való összefüggésére is reflektál. A filmezés aktusa hol megerősíti, hol épp ellenkezőleg, leépíti az erőszak által létrehozott hatalmi struktúrákat. Az előbbire példák a Lina gyermekkorából származó, VHS-kazettákra felvett videóüzenetek, melyeket a család a külföldön dolgozó családfőnek küldött. A felvételeken a magukat produkáló, jó jegyeiket mutogató, tudásukat és tehetségüket fitogtató gyerekek tekintetében a félelem keveredik az elismerés és megfelelés iránti vággyal. Ezzel szemben amikor Pavel rejtett kamerát kap, hogy annak segítségével szerezzen bizonyítékot az őt ért bántalmazásról, az apa, tudván, hogy lánya végignézi majd a kamera felvételeit, egy videóra mondja fel azt, amit el szeretne neki mondani, de szemtől szemben már képtelen ezt megtenni. Radu és Lina kezében pedig a kamera terápiás eszközzé lényegül át, amely képes megteremteni a kellő távolságot az eseményektől, ahonnan azokról a dolgokról is beszélni lehet, amelyekről a családtagok néha egy életen keresztül hallgattak.
A részvételi dokumentumfilm, a tényfeltáró újságírás és a videónapló módszereit ötvözve a Tata képes egy olyan beszédmódot kialakítani, amelyben egy személyes történet a tágabb kontextus által árnyalva az erőszak működését mutatja meg. A film vége felé tételmondatként hangzik el, hogy „errefelé az agresszió félelmetesen hétköznapi”. Valóban, Lina családjának története egyáltalán nem kivételes ott, ahol generációk nőttek fel abban a tapasztalatból származó hitben, hogy a pofon pedagógiai eszköz. A Tata egy átlagos közép-kelet-európai családtörténet elnyomással, generációs traumákkal és az erőszak örökölt és tudattalanul is átvett mintázataival. A történet azonban nem csak hétköznapisága révén képes túlmutatni az egyéni nézőponton. Azáltal, hogy az örökölt viselkedési minták megértésére és átírására tett kísérletet örökíti meg, a Tata nem csak példaként demonstrálja az erőszak banalitása elleni küzdelmet, de eszközöket is kínál hozzá – ez pedig egyáltalán nem kis dolog.
