[Cannes 2025] Az indiai Homebound (kb. Hazafelé) néha veszélyesen közel kerül a hatásvadász, olcsó melodrámához, de ha biztonsági játékot űzne, valószínűleg nem tudná ennyire megríkatni a nézőjét.

Annyira hiteltelennek tűnik már, amikor vastag aranyláncokban ugráló, hatalmas SUV-kből kikandikáló amerikai rapperek szavalnak erőltetett rímeket a rasszizmusról, a társadalmi egyenlőtlenségekről, hogy teljesen belefásultunk, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a világon nagyon sok olyan hely van, ahol ezek a dolgok tényleg még mindig tényleg, szó szerint is élet-halál kérdései. A kortárs Indiában járunk, ahol alkotmányilag el lettek törölve a régi kasztok, sőt, elvileg vallási különbségeknek sem kellene már létezniük, a hétköznapok azonban teljesen másképpen festenek a muzulmán Shoaib és az alacsony származású Chandan számára. Ők ketten testi-lelki jóbarátok, mindenben támogatják egymást, a jövőjüket is közösen képzelik el, amikor egyszerre jelentkeznek rendőri posztra. Az állami fizetés nemcsak stabilitást, sőt, a fiúk családjai számára a nyomorból való kiutat jelentené, hanem megbecsülést is: a rendőrt senki sem meri cseszegeti azért, mert dalit származású, vagy mert nem hindu.

Erre a rendőri posztra való kinevezésre várnak, miközben csigalassúsággal telik az idő, a jövőkép egyre ingatagabb. Egy darabig egyszerű nyomorúságpornónak tűnik a Homebound, ami klasszikus vonalvezetéssel, hol az egyik családra, hol a másikra vágva ábrázolja a társadalmi felemelkedés kvázi-lehetetlenségét a kortárs India leszakadt vidékein. Szerencsére Neeraj Ghaywan rendező forgatókönyve ennél azért árnyaltabb: nemcsak a rendszer rossz, de a fiúk sem mindig hoznak jó döntéseket. Nem rossz helyre született szentek, hanem háromdimenziós karakterek egymásnak ellentmondó érzésekkel, nem mindig egyértelmű vágyakkal, konokságokkal. Persze, kapunk itt mindent, amit a hasonló filmektől el lehet várni („tanulj, fiam, mert nekünk még nem lehetett”, és a többi hasonló közhely), de valahogy mindig sikerül az ízlésesség határán maradnia a rendezőnek, ha nem is ad túl sokat a megszokott toposzokhoz…

…és aztán beüt a covid. Nem szeretnék spoilerezni, annyi viszont elmondható, hogy a film utolsó harmada alapos szembenézésre késztetheti a Cannes-ban lebzselő, többnyire fehér, privilegizált közönséget, még azokat is, akiket mondjuk vegzáltak már azért, mert pl. nem románul beszélnek Kolozsváron. Hirtelen annyira, de annyira nevetségesnek tűnnek a saját covid-problémáink (pedig itt sem volt sétahajókázás a járvány) ahhoz képest, ami ebben a filmben történik, hogy nem tudunk nem arra gondolni, hogy hát igen, még az az egész bolygó egyetlen nagy kortárs kollektív traumája is igazságtalan volt. Még az a fránya koronavírus sem tudott összekötni minket száz százalékosan, pedig egy pillanatra úgy tűnt, hogy az emberiség talán a történelem óta először egalizálódik és lép egyszerre miatta – de még így sem kapott mindenki rétest estére.

…pedig mégiscsak egyformák vagyunk. Ahogy ez a két szerencsétlen srác beszél a kis falujukról, ahogy kiül az öröm az egyikük arcára, amikor az anyjától kap egy befőttesüveg házi savanyúságot, ahogy a másik számára az édesanya munkától repedezett sarka folyamatosan beszédtéma, az tényleg mindnyájunk számára ismerős lehet. Ha nem a mából, akkor harminc évvel ezelőttről. Mert van, ahol 2025 ellenére harminc évvel ezelőttet írnak – sőt, hatvanat, sőt, százat. Sokat nem gondolkozik az emberi méltóságon, akinek megvan, úgyhogy szükség van ilyen filmekre.

A Martin Scorsese executive produceri áldásával készült film az Un certain regard szekció nagy meglepetése lehet (ma este derül ki!), a Debussy terem egy emberként szipogott a film végén, a filmvégi feliratra sem volt szükség, amiből kiderül, hogy bizony, igaz történetről van szó, a forgatókönyvet egy újságcikk ihlette. Egetrengetően sok újat nem tesz hozzá az emberi kálvária filmes kánonjához és a barátság természetrajzához, amit viszont igen, azt olyan meggyődéssel, határozottan és érzékenyen teszi, hogy az európai pillantás sem vész el az indiai specifikumok között, érthető és átélhető marad minden viszony, minden tét, minden szenvedés.