A Hail Mary-küldetés egy vicces, pozitív hangvételű sztori a világvégéről, amiben Ryan Gosling megható barátságot köt egy sziklával. Nem kérdés, hogy kihagyhatatlan!
A Föld bajban van és megmentésre szorul, a feladatra pedig csupán egyetlen megfelelő jelölt van – emberünk galaktikus küldetésre indul, majd számos nehézséggel, na meg idegen életformával is találkozik. Sokszor látott sztori, gyakori sci-fi toposzokból összegyúrva. Ez lehet(ne) A Hail Mary-küldetés is, ha nem Andy Weir írta volna elsöprően katartikus eredetijét. A gyarló ember megváltásának, az önzetlen, feltétel nélküli, őszinte barátság reményteli és optimista története ez, melynek a világvége fenyegetése a kontextust, az űr(hajók) pedig csupán a díszletet szolgáltatják.
A Nap ugyanis haldoklik. A Vénuszról származó lények, az úgynevezett asztrofágok zabálják a Nap energiáját, ami hamarosan kihűl, ez pedig az emberiség pusztulását jelenti. Az asztrofágok azonban a galaxis számos más csillagát is megtámadták – egyet kivéve. A több fényévnyire lévő Tau Ceti az egyetlen csillag, ami ellenállónak tűnik az asztrofágokkal szemben, így az válik a Föld túlélésének egyetlen reménysugarává is. A molekuláris biológusból lett tanár bácsi, Ryland Grace feladata megtudni, mitől nem emésztik fel az asztrofágok ezt a csillagot és hazaküldeni a megoldást. Csakhogy Grace, mikor magához tér az űrhajón, erről mit sem tud – a saját identitásával sincs tisztában, nemhogy a küldetésének céljával.
Amnéziával, idegen környezetben, pláne idegen naprendszerben ébredni vérfagyasztó élmény lehet, amit a szorongató thrillerként induló regény hibátlanul érzékeltet – az adaptációval ellentétben. Pedig A Hail Mary-küldetés forgatókönyvét az Andy Weir-feldolgozásokban már gyakorlott Drew Goddard jegyzi (neki köszönhetjük a Mentőexpedíciót is, ami A marsi filmváltozata), és az adaptáció szinte tökéletesen lekottázza a könyvet. Minden esemény, minden fordulat úgy történik, ahogy Weir megírta, a nagyon is szükséges tónusváltás azonban elmarad, ahogy a film hangulatát sem mindig találja el Phil Lord és Christopher Miller rendezőpárosa.
Ugyan nem hiányzik A Hail Mary-küldetésből a feszültség és az izgalom, előfordul, hogy a suspense-t felülírja a humor. Így nemcsak az űrben magányosan lebegő Grace rettegését vagy az idegen lénnyel való találkozás ijesztő pillanatát hígítják fel, de nem sikerül azt az érzelmi gyomrost sem behúzni, ami leleplezi számára (és számunkra is) a férfi legnagyobb jellemhibáját, amivel addig képtelen volt szembenézni. Pedig azáltal válik igazán különleges történetté A Hail Mary-küldetés, hogy Grace képes ezt meghaladni és ezáltal az életén is változtatni. Hiszen a „Hail Mary” kifejezés azt a siker érdekében tett végső erőfeszítést jelzi, minek érdekében mindent egy lapra tesznek fel – ez a küldetés pedig nemcsak az emberiség utolsó mentsvára lesz, hanem Grace-é is. Mindennek tétjét tehát a Pókverzum-franchise-t producerekként, a Jump Street-filmeket pedig direktorokként jegyző Lord és Miller jobban érzékeltethette volna, azonban ismerik a saját erősségeiket, s a mellényúlások ellenére sem vált a humor (a képi gegek különösen jól működnek) a film vagy annak érzelmi mélysége kárára.
Ez pedig egyértelműen a könyvből szinte kieső Rockynak (a pókszerű, sziklaformájú aliennek, akit nem CGI, hanem bábmester keltett életre) és (Az első ember után ismét az űrbe keveredő) Ryan Goslingnak köszönhető, akitől egy meglehetősen kiforrott személyiséget kapunk Ryland karakterében. A szemében tükröződő érzelmek néhol ellensúlyozzák a film hangvételét, ugyanakkor remek érzékkel erősít rá a vígjátéki elemekre (a Rendes fickók óta tudjuk, hogy nála jobban senki nem tud komikusan magas hangon sikítani), a barátsága Rockyval pedig nemcsak hihető, de egyértelműen ez adja A Hail Mary-küldetés szívét. Nem a Csillagok között-szerű keserédes-fájdalmas élményt, hanem azt a megelégedés-érzést, amit az élet céljának, értelmének megtalálása okoz.
A két magányos asztronautának közös erővel kell megtalálnia az asztrofágok elleni megoldást – az Eridről érkezett mérnöktehetség Rocky népét ugyanis szintén a kihalás fenyegeti. A kutatás, nyomozás, ellenanyag-gyűjtés procedúrája éppolyan izgalmas, mint amilyen látványos: az asztrofágok nyomvonalától az idegen bolygókon át Rocky űrhajójáig A Hail Mary-küldetés minden eleme színes, innovatív, egyszersmind vizuálisan lenyűgöző, Daniel Pemberton zenéjével kísérve pedig megadja azt a monumentalitást a filmnek, amit egy ilyesfajta űropera megérdemel, miközben az expedícióval párhuzamosan a flashbackekből megismert földi múlt megmarad a realitás talaján (nem kis részben a projektvezetőt megformáló Sandra Hüller visszafogottan erős játékának is köszönhetően).
A Hail Mary-küldetést nem véletlenül tartják sokan a 2020-as évek egyik legjobb könyvének (hangoskönyv-verziója önmagában is kultikussá vált), így az adaptációja meglehetősen nagy nézői elvárásokkal indul. A döbbenetesen könyvhű feldolgozás még ha nem is ér fel teljesen Andy Weir művéhez, meglepően közel jut hozzá. A folyamatban a könyv esszenciája – legfőképpen Rocky és Grace fajokon és naprendszereken átívelő barátsága – nem veszik el, sőt! Éppen ezért biztosan mondhatjuk, hogy A Hail Mary-küldetés rajongói csalódni semmiképpen sem fognak a moziban.
