Uberto Pasolinivel a TIFF-en találkoztunk, ahol a Ralph Fiennes és Juliette Binoche főszereplésével forgatott Odüsszeia-feldolgozását vetítették. Egy joviális, nagyon művelt producer, ugyanakkor közvetlen, kedves, minden sztárallűrtől mentes, kíváncsi és türelmes beszélgetőpartner.
Rendezőasszisztensként kezdte a pályafutását, és producerként is hírnevet szerzett magának, mielőtt rendezni kezdett. Mi volt az a fordulópont vagy inspiráció, ami erre a váltásra késztette?
Rendezőasszisztensként kezdtem, mert ez az egyik módja annak, hogy belekerüljön az ember egy forgatásra: kezdetben mindenki kismiska, „fuss ki, öblítsd ki”-srác, majd fokozatosan egyre fontosabbá válik a forgatásokon – de csak erre korlátozódik a munkája.
Egy időben egy nagyon jó és különleges angol producerrel, David Puttnammal dolgoztam együtt, ő pedig elvitt Los Angelesbe, ahol néhány évig a Columbia Pictures igazgatója is volt. Így hirtelen eltávolodtam a forgatásoktól, asszisztenseként forgatókönyveket olvastam, és segítettem döntéseket hozni arról, hogy mely filmeket gyártsuk le, és melyeket ne. Közelebb kerültem az ügynökségek rendszeréhez, a színészképviselethez, a finanszírozáshoz és a forgalmazási marketinghez, így beleláttam a filmkészítés egy másik aspektusába is, amiről valójában nem is tudtam korábban. David alatt dolgoztam még néhány filmben, egyfajta line producerként, de már nem a forgatási helyszínen, hanem szervezői minőségben. Aztán eldöntöttem, hogy megpróbálok saját filmeket készíteni, és ez be is következett. Tíz év Daviddel való munka után szinte adta magát, hogy megpróbáljak magam is producer lenni.
Életem egy adott pontján egy meglehetősen nagy produkciót terveztem forgatni Ausztráliában, de az különböző okok miatt meghiúsult – legfőképpen azért, mert a rendező úgy döntött az utolsó pillanatban, közvetlenül a forgatás előtt, hogy visszalép. Ekkor határoztam el, hogy a következő filmemet én fogom rendezni, hogy senki ne hagyhassa cserben a projektet. Én rendezem, én gyártom, én írom, és ezért semmi mentség nem lehet arra, hogy ne fejezzük be a filmet.
Amíg Ausztráliában voltam, megtaláltam ezt a kis történetet a Srí Lanka-i kézilabdacsapatról. És tudtam, hogy ez lesz a következő filmem. Először is, ez egy kis történet, amiről Srí Lankán kívül senki sem fog ismerni, így senki sem fogja látni, ha rendezőként kudarcot vallok. Olyan messze volt Hollywoodtól, amennyire csak el lehet képzelni. Nagy öröm volt az egész alkotási folyamat. Egy csodálatos drámaíróval dolgoztam a forgatókönyvön, és nagyon élveztem a rendezést is. Korábban ugyebár láttam már forgatást, tudtam, hogyan működnek, de soha nem mondtam egy színésznek, hogy ezt vagy azt csinálja, vagy az operatőrnek, hogy a kamerának itt kell lennie, nem amott – ez új volt és szórakoztató.
Vígjáték a nyomorból – Uberto Pasolini: Machan
A Machan a bankárból lett, őszülő és kopaszodó, Oscarra is jelölt producer első saját rendezése. Nem is rossz próbálkozás, sőt: mindjárt Velencében mutatkozhatott be vele. Olasz nevével – aminek nincs köze ama nagy mesteréhez – Uberto Pasolini legutóbb Srí Lankán vágott bele valós alapú filmes projektjébe.
Szeretem a forgatáson rám nehezedő nyomást, hogy én hozom meg a döntéseket, hogy mindent értenem kell, hogy mindenről véleményem kell legyen és minden választ tudnom kell. Szeretem az előkészítést is, a kutatási folyamatot. Szeretem a vágást, amelyben egyébként korábban is részt vettem producerként. Nagyon jó élmény volt az első film, ezért úgy döntöttem, hogy ha és amikor találok egy másik történetet, ami érdekel, újra megpróbálom. És meg is tettem…
A 2009-es Machan és a 2013-as Still Life is elnyerte a TIFF közönségdíját. Úgy látom, hogy A visszatérés (The Return), amelyet tegnap láthattunk ugyancsak a TIFF-en, összefügg ezekkel a történetekkel.
Nem tudom, van-e bennük valami közös, kivéve az érzékenységemet – ami független attól, hogy mi a történet. Az emberi tapasztalat összetettsége érdekel, és az, hogy hogyan lehet ezt az összetettséget egyszerűen ábrázolni. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy igazam van, de akár a a szegénység elől menekülő Srí Lanka-i emberekről beszélek, akár egy közhivatalnokról, aki halottak családjait próbálja megtalálni, vagy egy háborúból hazatérő katonáról – ami a tegnapi film egyik témája –, mindig a történet emberi oldala érdekel a legjobban. És emögé az érdeklődésem mögé rejtem a gyenge pontjaimat is, például technikai tudásom hiányát vagy a film vizuális nyelvének hiányosságait. Talán köze van ahhoz is, hogy nem vagyok már fiatal…
Ez a Homérosz-adaptáció 30 évvel ezelőtt kezdődött, és 15 évvel ezelőtt már nagyon közel állt ahhoz, hogy Ralph Fiennes rendezésében és főszereplésével megvalósuljon. Meséljen nekünk erről az a folyamatról, ami A visszatérés visszatéréséhez vezetett.
Amikor elkezdtem gondolkodni a producerkedésen, az egyik első projekt, aminek a gyártásán elgondolkodtam, az Odüsszeia adaptációja volt, de különösen a történet második fele, amelyben nem voltak utazások, szörnyek és istenek. Homérosz a kultúránk része. A szülők görög mítoszokat olvasnak fel gyermekeiknek, azok pedig imádják a fantasztikus lényeket. Amikor tinédzserként klasszikusokat tanulnak az iskolában, talán Télemakhosz családi helyzetére, boldogtalanságára éreznek rá. Aztán felnőttként, a férj és apa szemszögéből már a család összetartásának drámája válik érdekessé, a férj-feleség kapcsolat, a tetteid miatt érzett bűntudat. És nyilvánvalóan Homérosz igazán megértette az összetett emberi természetet...
Egy másik ok, amiért elkezdtem ezen dolgozni, hogy akkoriban Hollywoodban évek óta senki sem készített ókori témájú „szandálos” filmet. Így elkezdtem dolgozni a forgatókönyvön, és sikerült is sok jó rendezőhöz eljuttatnom, de valamilyen oknál fogva nem érdekelte őket. Aztán 15 évvel ezelőtt odaadtam Ralphnak, akit már évek óta ismertem, és akkoriban rendezte a Coriolanust, egy balkáni háborúban játszódó Shakespeare-adaptációt. El is utaztunk a Földközi-tenger keleti részére, forgatási helyszíneket kerestünk, de Ralph úgy érezte, hogy a készülő film hangulata, a családi dráma túl közel áll a Coriolanushoz, ezért úgy döntött, hogy mégsem csinálja meg. Aztán négy évvel ezelőtt azt javasolta, hogy rendezzem meg én a filmet. Ő eljátssza a főszerepet, de nem akarja vállalni a rendezéssel járó kötelezettségeket és felelősséget. Így újból elővettük a forgatókönyvet, elküldtük Juliette-nek, aki szívesen dolgozott volna újra Ralphfal, és igent mondott. Így, hogy megvolt a két főszereplő, már elkészíthettük a filmet.
Úgy döntött, hogy nem használja fel Homérosz könyveinek fantasztikus elemeit, és azt is, hogy ez az Odüsszeusz nem hősként tekint magára.
Azt hiszem, Odüsszeusz átéli és átérzi a háború tragédiáját, ezért sír, amikor az énekes trójai történeteket mesél. Azt hiszem, ez a jelenet a karakter megértésének egyik kulcsa. Mi a történetnek erre a vonatkozására összpontosítottunk: hogy milyen hatása van a háborúnak a családra. A bizonytalanságra, a csatatérről való visszatérés nehézségeire, és azokra az emberekre, akik sokat, nagyon sokat várnak valakire, miközben nem tudják, mi történt a háborúban, végül pedig visszakapnak valakit, aki nagyon különbözik attól, akitől elbúcsúztak a harc előtt. Amikor átírtam a forgatókönyvet, rengeteg filológiai szöveget olvastam Homérosz munkásságáról, de mást is, például tanulmányokat az erőszakról, a háborúról és a háborúból való visszatérésről – például interjúkat vietnami veteránokkal és vietnami veteránok feleségeivel. A film utolsó jelenetét ezek az interjúk inspirálták, bár a háborúba induló férfiak megértésére tett kísérlet Homérosz szövegében is olvasható, mi csak egy kicsit elmélyítettük ezt az olvasatot.
Néhány gyakorlati döntést is meg kellett hozni, például egy szó sem esik Odüsszeusz kalandjairól – egyetlen történetet viszont felidéznek, a Kalüpszóval töltött éveket. Miért ez az egyetlen epizód, ami fontosnak tűnt a forgatókönyv szempontjából?
Odüsszeusz retteg hazajönni. Attól fél, hogy nem érdemli meg az otthont, és könnyebb számára egy másik nővel lenni, akivel úgy érzi, hogy kevesebb kötelezettsége van, mint egy olyan nővel, aki sok éve vár rá otthon. Nem is konkrétan a Kalüpszóval kapcsolatos epizódra utalunk – ő egy nimfa, és úgy döntöttünk, hogy kiküszöböljük az egész fantáziavilágot, tehát csak „nőként” emlegetik a szereplők, de számomra ez is a visszatérés bizonytalanságát hangsúlyozza, és ez nagyon világosan tükröződik Homérosznál. Ez pedig örök: az emberek, akik hazajönnek a háborúból, nagyon nehezen tagozódnak vissza a társadalomba, nehezen szoknak vissza a családi élethez – és nagyon gyakran visszatérnek a háborúba. Hány vietnami veterán tért vissza a háborúból, aki néhány hónap múlva úgy döntött, hogy újra bevonul és visszatér a pokolba? Az otthonukká vált, sokkal jobban tudták kezelni a háború borzalmait, mint az otthont. Pszichológiailag nehezebb volt számukra visszatérni a családi életbe. És ez történik egyébként Odüsszeusszal is: egy bizonyos idő után, amit otthon tölt, újra el kell majd hagynia Ithakát, hogy megértse a történeteket és felmentést találjon az elkövetett borzalmakra.
Odüsszeusz egy sebezhető ember, nagyon gyenge, fizikailag és érzelmileg is megtört, amikor hazaér.
Az Odüsszeia, bárki is írta, bárki is volt Homérosz, különböző, szájról szájra terjedő történeteket gyűjtött össze és egyesített. Egy fiatalember, egy hős története, aki a világ minden táján utazik és legyőzi a szörnyeket – de ez lényegében csupán az Odüsszeia első négy könyve, míg a 24-ből 13 könyv a hazatérésről, a hős és családja közötti kapcsolatáról szól.
A család, Pénelopé és Télemakhosz egy hőst vár…
Egy hosszú háború után várják vissza, már 10 éve, és nem jön. Sőt, a fia már nem is hiszi el, hogy valaha hazaön. Pénelopé még mindig hisz – vagy legalábbis reménykedik.
Azt hiszem, Télemakhosz azért szenved, mert egy híres személy fiának tekintik, aki nincs is ott. Mit gondolsz magadról, amikor egy távollévő apa képével nősz fel, aki ugyanakkor hős kellene legyen, csak éppen te nem ismered? Néhány szolga is a hős visszatérését várja, hogy a birodalmában ismét rend legyen és legyőzze az élősködő kérők hadát. Azt a hőst várják, akiről mindenki énekel – hisz addigra a trójai háborúról és a görögök trójaiak feletti győzelméről szóló történetek a kultúra részét képezték, azoknak a közös történeteknek a részét, amelyekről mindenki beszélt. És mindenki visszatért, kivéve pont ezt a bizonyos hőst. És amikor visszatér, már nem hős. Nem olyasvalaki, aki harcolni akar. Nem olyasvalaki, aki büszke arra, amit Trójában tett. Ő egy olyan ember, aki sír, amikor Trójára gondol.
Úgy döntött, hogy a kérők számát, akiket Odüsszeusz megöl, 108-ról 20-ra csökkenti, és a szobalányok életét is megkímélték.
Így van, mert a mi Odüsszeuszunk egy olyan ember, aki már elutasítja az erőszakot, de ebben a jelenetben rákényszerítik az erőszakra. A mészárlás néhány pillanatán kívül az erőszakosság gondolata – különösen a bosszúé – távol állt a mi Odüsszeusz-olvasatunktól.
Sokat dolgoztunk Télemakhosz jellemén is. Az első négy könyvben egy önmarcangoló, bizonytalan, boldogtalan fiatalember, aki konfliktusban van anyjával is, konfliktusban van távol lévő apjával is, de önmagával is. Az eredetiben abban a pillanatban, amikor találkozik apjával, átöleli és segít neki – de a mi olvasatunkban ez túl nagy ugrás lett volna, ami nem igazán hiteles, ezért a forgatókönyv írásakor úgy döntöttünk, hogy megtartjuk Télemakhosz érzelmi összetettségét, amely az Odüsszeia korai szakaszából származik. Így hát ő sem akar bosszút állni a rabszolgákon, nem ez foglalkoztatja, hanem az önismeret fele vezető út.
Bár kevés erőszakos jelenet van, a természet ereje sok feszültséget hoz a filmbe: a szélvihar, a hullámzó tenger képei például nagyon erősek. És mivel szinte egyáltalán nincsenek élénk színek, egy-egy vérfolt nagyon nagy kontrasztot hoz a képi világba. Mi ihlette A visszatérés vizualitását?
Az erőszakos jelenetek nyelvezetét, különösen az erős időjárásban felvett képeket Kuroszava ihlette – a tűz körüli párbeszédeket és a csendeket pedig Ozu filmjei. Ezenkívül talán vannak önkéntelen utalások is olyan filmekre, amiket szeretek, láttam, emlékszem rájuk, bennem vannak, és tudat alatt előjönnek, amikor egy-egy rendezői döntést hozok.
Mindenesetre mindig is úgy gondoltam, hogy a filmnek „őszi” filmnek kell lennie. Végül nem ősszel forgattunk, de az érzelmi téren síkon megtett út egy életvégi utazás, mint egy házasság utolsó, hatalmas fejezete, ezért igyekeztünk elkerülni a görögországi útikönyvre emlékeztető beállításokat. Különösen érdekelt a természet és az elemek ereje, így hát volt szél, eső, homok, kövek és tűz is. Furcsa módon a természet fizikai mivolta sebezhetőbbé teszi az embereket. És persze ott van a vér is a történet részeként: a vér, amit Odüsszeusz maga mögött akart hagyni, a vér, amiről úgy beszél, hogy abba fojtotta Trója lángjait, és még több vér, amikor megöli a kérőket. És aztán ott van a vér, amit Pénelopé lemos róla a legvégén, ami egyszerre fizikai és metaforikus megtisztulás is.
Belső Odüsszeia – Uberto Pasolini: The Return
Létezhet-e hazatérés annak, akinek a háború az otthonává vált? Az olasz rendező új filmjében a leleményes kalandor, mitológiai hős helyett megteremtette a tépelődő, önmarcangoló, háborús rémképekkel küszködő Odüsszeusz modern antihősfiguráját.
A tegnapi közönségtalálkozó egy bizonyos pontján említette, hogy nagy kihívást jelentett Ön számára Ralph Fiennes-szel és Juliette Binoche-sal dolgozni. Meséljen nekünk bővebben a színészekkel való munkáról.
Olyan intuícióval, tehetséggel és tapasztalattal rendelkező színészekkel volt dolgom, különösen Ralph és Juliette esetében, hogy meg kellett tanulnom visszalépni, és átengedni nekik a terepet, hogy megtalálják a megfelelő hangnemet, megfogalmazzák a szándékot, ráleljenek a nyelvezetre. Különben mi értelme lett volna értelme pont őket szerződtetni a filmre?
Néhány színésszel többet kellett dolgozni, részemről több beavatkozást igényeltek, egyszerűen azért, mert egy olyan színésziskolából származhattak, amely sokkal demonstratívabb volt, mint amit szerettem volna látni. Például a hat legfontosabb szereplő hat különböző országból származott, így néha egy-egy jelenetről szóló beszélgetés mindegyikükkel másképp zajlott, mindenkinek másképp kellett elmagyaráznom, hogy mi történik, mi nem történik, és mit kell, vagy mit nem kell kifejezniük. És ez nagyon érdekes volt számomra, erre a kihívásra nem számítottam a forgatás előtt, de valójában nyilvánvaló, hogy így kellett lennie. Nincs benne semmi különös.
.jpg)
