Miközben az egész világ Stranger Things-lázban ég, a Netflix az ünnepi szezonra időzítette az év egyik legérzékenyebb filmjének bemutatóját is. Az álmok vágányán elégikus és csendes áramlású film, amely szívbemarkolóan mesél arról, milyen rövid ideig vendégeskedünk a világon, s mégis mennyi fájdalmat kell egy élet alatt elhordozni; ám elsősorban a létezés misztériumának csodáját ünnepli.
Robert Grainier (Joel Edgerton talán karrierje eddigi legjobb alakítását nyújtja) favágóként dolgozik különböző vasúti építkezéseken a századforduló tájékán, valahol az Egyesült Államok északi hegyvidékeinél. Szótlan férfi, aki nem tudja, hány éves, miként lett (árva), és aki céltalanul bolyongott a világban, amíg meg nem ismerte feleségét, Gladyst (Felicity Jones). Minden évben eljön az az időszak, amikor Robertnek hátra kell hagynia az otthonát, hogy gondoskodjon a feleségéről, majd idővel közös gyermekükről is. Vadidegenekkel közösen aprítja naphosszat a többszáz éves erdőket, hogy sínt rakjanak a kidöntött fákból. Így alakul át lassacskán a szeme láttára az addig ismert világ: a vad és végtelen erdők – amelyek az ezeréves gleccserek lassú olvadása nyomán zöldültek ki – lassacskán eltűnnek, helyüket néhány évtized alatt az ipari világ panorámája veszi át. Így lesz a vonatból egyszerre a fejlődés és a pusztulás hírnöke is. Az évek egyre gyorsabban telnek el, ahogy a vonatok is egyre sebesebben jönnek-mennek az új utakon, miközben Robert életébe egyre erőteljesebben szűrődik be a veszteség, a bűntudat és az elmúlás.
A film egyik leghangsúlyosabb gondolati – de formanyelv szempontjából is fontos –eszköze maga a csend, amelynek jelenléte (vagy épp nemléte) egyszerre fejezi ki a megjelenített világ külső és belső állapotát. Robert hallgatag természete a látszólagos egyszerűség mögött rendkívül összetett érzelmi kapcsolódásokat rejt: a férfi már fiatalkorában is szemtanúja olyan igazságtalan és erőszakos történéseknek, amiket nem tud vagy nem mer elmondani. Például, amikor egyik pillanatról a másikra hajítanak le mellette a vasúti hídról egy kínai vendégmunkást, akivel néhány pillanattal korábban még együtt fűrészelt ketté egy farönköt. Az értetlenség és a félelem, amivel az időről időre felbukkanó erőszakot szemléli, Robert jellemét jámborrá, lelkiismeretét viszont bűntudattól terheltté és zaklatottá formálja. Miközben ő maga igyekszik élete minden percében a társaival becsületes, a családjával pedig törődő lenni, álmaiban újra és újra kísérti őt a múlt. Annak a félelme, hogy a némán és tétlenül végignézett bűnökért ő maga is felelni fog. A Robert lelkiismeretében dúló félelmek megfoghatatlan módon elkezdenek bekígyózni a valóságba. Életét egyre szomorúbb fordulatok jellemzik, miközben a film lassú ritmusa is fokozatosan töredezettebbé válik. Például egyre fokozatosan sűrűsödnek az asszociatív montázsok, amelyek nehezen elválasztható módon mossák össze a valóságot, az emlékeket és az álmokat.
Robert kétségbeesetten próbál jelentést és értelmet találni élete történéseiben, a világ pedig feltartóztathatatlanul változik. Miközben egy ember életének balladisztikus meséjét nézzük végig, előre és visszafelé is ugrálva az évtizedek között, egyre hangsúlyosabbá válik az idő természetének változékonysága és megfoghatatlansága. Az évek múlása feloldódik az emlékek és a folyamatos változás fájdalmas sűrűségében. A film rendkívül érzékletesen képes a saját ritmusának váltakoztatásával (a lassú snittek és gyors montázsok kapcsolásával, valamint a nonlineáris jelenetszerkesztéssel) felébreszteni azt az emberben állandóan zakatoló érzetet, hogy minden egyre gyorsabban múlik el, és hogy ezzel párhuzamosan mind gyakrabban eszmélünk arra, hogy egyre nehezebben ismerünk rá a minket körülölelő valóságra. Amit Robert a maga módján érzékel, azt más karakterek artikulálni is képesek. Gladys mellett elsősorban egy idős munkásember (William H. Macy), egy indián szatócs (Nathaniel Arcand) és egy váratlanul felbukkanó útitárs (Kerry Condon) személyében, akik előszeretettel fogalmazzák meg szavak szintjén is mindazt, amit a film érzékeltetni szeretne. Noha például Macy a limitált játékidő ellenére is lenyűgözően erős alakítást nyújt, és az általa hangoztatott életbölcsességek is lényegesen rétegzettebb módon vannak megfogalmazva, mint a legtöbb hasonló szentencia, ami a természet hatalmáról és az élet értelméről szól, a hasonló jelenetek egy idő után kifejezetten fárasztóvá válnak.
A festői észak-amerikai táj melankolikus szépsége, vagy épp Edgerton a maga visszafogottságában is döbbenetesen szuggesztív arcjátéka (különösen azokban a jelenetekben, ahol egyedül van) sokkal megkapóbb módon fejezik ki az emberi lét kicsinységét és jelentéktelenségét a természet és az idő végtelenségéhez képest, mint bármilyen nagymonológ. Az elmélyült, kontemplatív atmoszférát épp ezért gyengíti, hogy a film jelentős része végig van narrálva, ami szintén fölösleges elemnek érződik, mégha Will Patton baritonja kimondottan kellemesnek nevezehető. A túlzásba vitt bölcselkedések és a narráció sajnos gyakran meseszerűvé és giccsessé teszik az önmaguk egyszerűségében erőteljes és gyönyörűen kidolgozott jeleneteket.
Mindezzel együtt Az álmok vágányán olyan immerzív filmélményt kínál, amelyhez foghatót egyre ritkábban élhetünk át, különösen ha a streaming-platformok felhozatalában keresgélünk. Joel Edgerton méltán Oscar-esélyes alakításán, Terrence Malick esztétikai és gondolati világát megidéző stílusán és szívfacsaróan szép képi világán túl leginkább azért, mert minden giccs és sallang ellenére képes őszintén és kifinomultan feléleszteni bennünk azt az érzést, hogy egy egyszerű életben a napnál is ragyogóbban sugárzik a létezés misztikus szépsége, amelynek épp a múlandóság adja felbecsülhetetlen értékét.
