Amilyen sok művész hitte, hogy ha a kamera egyik végén sikeres, akkor a másikon is az lesz, olyan kevesüknek lett igaza. A víz kronológiája láttán úgy tűnik, Kristen Stewart pont olyan rendezőnek, amilyen színésznőnek – és akár ígéretet, akár fenyegetést hallunk ki ebből a mondatból, valószínűleg igazunk lesz.
A filmművészet mostanra az egyik elsőszámú traumafeldolgozó színtér lett, a családi szennyes kamera előtti kiteregetése lassan külön műfajjá növi ki magát. Egy olyanná, amit nem kötnek a zsánerek eddig ismert korlátai, cserébe minden hibáját és hiányosságát szentesíti az, hogy valahol, valakinek valami fáj. Persze nem szép dolog ilyen cinikussággal fordulni egy ilyen embertelen és embertelenül fontos probléma felé… de A víz kronológiája olyan erőszakosan, hatásra éhes kezekkel nyomkodja az együttérzés-gombjainkat, mint egy testét felfedező tinédzser a saját, reakciókat adó pontjait. Nem könnyű ezt bevallani, pláne olyasvalakiről, aki olyan szorgalmasan dolgozik a sztereotípiák ellen, mint ő, de Kristen Stewart az első nagyjátékfilmje alapján pont olyan, amilyennek tűnik. Ő Hollywood agresszívan szenzitív, fair trade kávét felszolgáló, nagyon progresszív baristája, aki az iPhone-ján mutogatja a nevelő célzatú videót a gyerekmunka kizsigerelt áldozatairól. A víz kronológiája sűrűn szőtt hibái talán felfoghatóak lennének elsőfilmes gyermekbetegségeknek, de ez inkább maga a filmkészítés állatorvosi lova.
Főhősnője, Lidia vagy az átlagos lányok legkülönlegesebbike, vagy a legkülönlegesebb lányok legátlagosabbika, mindenesetre borzalmas háttértörténetet tudhat magáénak. Családja az amerikai rémálom: apja molesztálja, anyja mentálisan instabil, a nővére pedig értelemszerűen az első adandó alkalommal elmenekült otthonról. Lidiának nincs más, csak az úszás – talán azt reméli, hogy a klóros víz a legmakacsabb erkölcsi foltokat is eltávolítja és kiutat nyit számára mindebből. De ez nem olyan egyszerű, mert hiába kerül ki a mergező környezetből, a mérgező környezet nem kerül ki belőle, így kénytelen rálépni a bántalmazott nők mélyen kitaposott útjára, melyet az addikció, a válogatlan férfiak rajongása iránti vágy és az öngyűlölet szegélyez. Ám ahogy azt legkésőbb a Forrest Gump óta tudjuk, az ilyen lányok általában kiemelten tehetségesek, és ez most sincs másként: míg abban Jenny énekelni, ebben Lidia írni tud. Természetesen nagyon jól, és természetesen csak a vele történt szörnyűségekről. De hiába a tehetség, az efféle szörnyű rémtörténetek megírásába még a legkeményebb ceruzák is beletörnek…
Szépiában úszó képek, eperszínű ajkak, csálé fogakkal sírva vigyorgó lányok, ostoba fiúk, vízben elúszó jövő, istenverte virágos tapéták – amiket már az Éles tárgyakban is túltoltak – csillogó testnedvek, menstruáló szobor, egy újszülött hamvai. És persze vér! Mindezeket a képi nyűgözéseket pedig efféle mélyenszántó mondatok kísérik: „Baszd meg, Isten”, „Csak a táguló vaginámat érzem”, „A füzet vonalainak végtelen síkja olyan, akár az idő”, „Elélveztettem Istent”, „Nem akarok dugni, olvasni akarok”. (Spoiler alert: végül szexelni nagyjából húszszor, olvasni viszont egyszer sem látjuk, ezzel is alátámasztván, hogy az élet nem habostorta.) Szóval akinek kicsit is ismerős az open mic poetry esteken fellépő hipszterek és/vagy az emós tinizenekarok világa, annak ismerős lesz a film hangulata, de a vele érkező szekunder szégyenérzet is.
Mert minek nevezhető az, ha egy rendező a hatáskeltés kedvéért ilyen, szinte már nevetségesen szélsőséges és klisés eszközökkel mutat be egy olyan komplex és szörnyű jelenséget, mint a családon belüli szexuális erőszak? Ráadásul az üzenet még csak hagyján, de filmként is élvezhetetlen az alkotás, bár annak már inkább a látvány lázálomszerűsége, az előreutaló bevillanó képek és a kényszeres művészkedés az oka. Ebben az elsősorban impressziókból és fájdalomból építkező végtelenített montázsban a hagyományos történetmesélési módszereket, mint egy idejétmúlt, boomer beidegződést igyekszik kerülni az alkotó; a cselekmény meglétének kényszeréből, mint a valóság rozsdás láncaiból igyekszik szabadulni. Ez a film tulajdonképpen egy fenyegető levél, aminek egy naplóból, egy pornóújságból és egy lopott Kathy Acker-kötetből vágták ki a betűit – de csupan annyit ír, hogy FÁJ!
Noha a valós Lidia Yuknavitch azonos című műve ismeretének hiányában nehéz okot találni erre, de Kristen Stewart olyannyira túlerőlteti a testi lelki gyötrődést, hogy adott pontokon nem egyértelmű, hogy ez most szenvedéspornó vagy pornószenvedés. Sőt, hogy a befogadóban felbugyog az az elhallgattatnivaló gondolat is, hogy ennek a lánynak talán hasznára vált a bántalmazás, hiszen az az egyetlen személyiségjegye, és minden amit elért – a filmben látottak alapján legalábbis – a bántalmazásnak köszönhető. Márpedig ennél károsabb gondolat nemigen születhet egy ilyen felnövéstörténet láttán, erre jutni pedig a rendezőnő szélsőséges kín-bizniszének eredménye. Hogy az apától kezdve a rosszfiú férjen át a jókislány barátnőig minden karakter tompa ceruzával, sietve felskiccelt alak, az egy dolog – viszont maga Lidia is csak egy pengével alkarba vésett karakter. Fájó, véres, de olvashatatlan. Viszont legalább szép.
A víz kronológiája egy komoly, ha nem a legkomolyabb témát feszegeti a családon belüli szexuális erőszak kérdéskörével. Szélsőséges eszközeit talán meg is magyarázhatná a lesokkolás illetve elborzasztás motivációja, viszont érzékenyítésből csak annyit sikerül abszolválnia, amennyi két láb közé befér. A váltakozó partnerekkel vagy önmagával megélt szexuálisan túlfűtött jelenetek mennyiségük és formai megoldásaik miatt egyértelműen öncélokat szolgálnak és a nézőt hátsó szándékból igyekeznek bevonni, így a rendezőnő molesztálásról szóló filmjében maga is tárgyiasítja a főszereplőjét, épp úgy, ahogy pl a Szöszi elbánt Marilyn Monroe-val. Az abúzus nem ilyen. Aki még nem tapasztalta, azt félrevezeti; aki tapasztalta, azt jobb esetben megnevetteti, rosszabb esetben pedig bántja, hogy valaki fetisizálni, üzletszerűsíteni próbálja a fájdalmát.
Kristen Stewart tehát ahogy színésznőként, rendezőként is erős, megingathatatlan állításokat tesz a maga saját, semmivel össze nem hasonlítható módszereivel. Továbbra is nyers erőt, dühöt és fröcsögő dacosságot kapunk – ahogy pl. a Kivérző szerelemben –, csak ezúttal nem egyenesen Stewart, hanem a főszereplő Imogen Poots közvetítésében, aki mindentől függetlenül kiváló ebben a szélsőséges szerepben. Akinek eddig tetszett ez az elbeszélésmód, annak talán A víz kronológiája is az ínyére való lesz. De még nekünk, többieknek is érdemes lehet a film a megnézésre, és ha így döntünk – lévén a mű szinte kizárólag a vizuális kápráztatásra épít –, mindenképp érdemes moziba látogatnunk érte. Még akkor is, ha ott nem tudunk ivós játékot csinálni abból, ha minden alkalommal felhajtunk egy keveset, amikor mellbimbó vagy vér tűnik fel a vásznon.
