A Parthenopé egyes elemei után szinte lemondhattunk Paolo Sorrentinóról, A kegyelem viszont igazi visszatérés: okos, vicces, érzelmes, és még az életmű megszokott manírjai is új színezetet kapnak.

Ha van szakma, amelynek megbecsültsége még az újságírójénál is rosszabb, az egészen biztosan a politikus. És persze elég végignézni bármelyik hírportál aktuális cikkeit, hogy meggyőződhessünk: meg is érdemlik ezt a megítélést. Sorrentino alkotói imidzséhez pedig illik is, hogy akkor készítsen filmet egy politikusról, amikor az intézményekbe vetett bizalom az egész világon megingott. A kortárs olasz mozi legmeghatározóbb alkotója eddig is váltogatta, hogy éppen valós vagy fiktív, de nagy formátumú egyénekkel (A felesleges ember, Il divo – A megfoghatatlan, A nagy szépség, Az ifjú pápa), vagy éppenséggel hétköznapi, de a történet során annál nagyobb utat bejáró emberekkel (Az isten keze, Parthenopé) foglalkozik, és mintha az előző mű szabadon folyó történetörvénye után most klasszikusabb elbeszélésre vágyott volna, de azért teljesen nem tudott kibújni a bőréből.

Mariano De Santis (Toni Servillo) hosszú évtizedeken és kormányválságokon átívelően szolgálta az olasz köztársaságot. Mégis eljött a visszavonulás napja, a politikus utolsó hetei azonban nem a könnyes búcsúról szólnak: az asztalán még ott a számtalanszor átírt, de el nem fogadott eutanázia-törvény, illetve két olyan kegyelmi ügy, amelyekben a személyes érintettség és a társadalmi vetület egyaránt nehézzé teszi a döntést. De Santisnak ráadásul azzal is szembesülnie kell, hogy lánya, Dorotea (Anna Ferzetti) talán az egész életét miatta áldozta fel, és persze utódlása sem megoldott.

Sorrentinónak az áll a legjobban, amikor pimasz, játszik az elvárásokkal, bemutatja a sokszor szentként tiszteltek profánságát. Itt is ezzel indít, az olasz zászló színeit vadászgépek rajzolják ki, majd egy enciklopédia-szócikk ismerteti velünk, hogy mit kellene gondolnunk a köztársasági elnöki intézményről: objektív, az állam egészét képviseli, nem részrehajló sem pártok, sem társadalmi csoportok irányába. Még csak Magyarországon sem kell ahhoz élnünk, hogy érezzük, ezek a kívánalmak szinte sosem teljesülnek, itt jön azonban a rendező igazán érdekes húzása: egy olyan köztársasági elnököt mutat be, aki kisebb döccenőkkel, de alapvetően tartja magát az alapelvekhez.

Mariano De Santis ugyanis egy régi politikuseszmény reprezentánsa, és ilyen módon meglepő választás Sorrentinótól, aki korábban épp a nagyformátumú emberek dekadenciáját mutatta be. De Santisra ezzel szemben megdönthetetlen sziklaként hivatkozik a környezete, a sajtó kompromisszumkereső, klasszikus konzervatív értékeket valló politikusként beszél róla. A film magját képező döntésekben sem személyes meggyőződése alapján hoz ítéletet, hanem mérlegeli az elé tárt bizonyítékokat, a munkatársaival ugyancsak tisztelettel beszél.

Persze egy film nem igazán lehet érdekes, ha egy tökéletes figuráról szól, a rendező pedig nem is esik ebbe a hibába. Hiszen hiába a fényes politikai karrier, De Santis nem könnyű ember. Máig nem tudta feldolgozni felesége elvesztését, és azt, hogy a nő megcsalta,  lányával pedig rendkívül egyenlőtlen viszonyt ápol, amit egyáltalán nem ismer fel. Dorotea fontos karaktere a filmnek, talán az egyetlen igazán hangsúlyos mellékszereplő (bár persze a humor szempontjából nagyon fontos Milvia Marigliano alakításában a nagyvilági Coco, De Santis régi barátja), Anna Ferzetti pedig képes megmutatni a nő lassú ébredését, ahogy apja politikai karrierjének végével azt is felismeri, ő a háttérben ezért mennyi mindent feláldozott.

A kegyelem felsorakoztatja a klasszikus sorrentinói humorkészletet: a film előszeretettel túloz, élez ki a kínosságig szituációkat, és az egyes generációk, valamint kulturális regiszterek ellentéteire épít. Az élete alkonyán lévő köztársasági elnök végre először pizzát rendel, rapzenét hallgat, elkezdi megérteni, hogy lánya generációja (és a még fiatalabbak) milyen problémák iránt érdeklődik. Szinte mintha A két pápa jeleneteit látnánk, a rendező pedig ezúttal nem abban a tekintetben mutatja be a hatalom emberi mivoltát, hogy a vezetők kicsinyisségére, ösztönlény mivoltukra hívja fel a figyelmet, hanem valóban megkedvelteti De Santis karakterét. És bár sosem állt tőle messze a giccs, most az igazi hatásvadászatot talán egy jelenet (a köztársasági elnök utolsó sétája) kivételével elkerüli.

Sok tekintetben ez Sorrentino egyik legoptimistább filmje, de ez csak a felszíni olvasat, valójában A kegyelem nagyon is pesszimista mű. Hiszen ahogy említettem, De Santis egy olyan politikusképet jelenít meg, amelynek ideje már a rendező szerint is lejárt. A film erőteljesen teszi fel a kérdést, hogy a kortárs dilemmákra vajon választ tud-e adni egy olyan generáció, amely még egészen más alapokon szocializálódott. Nem véletlen persze az sem, hogy milyen kérdésekkel szembesül a főhős: az eutanázia dilemmája évtizedek óta az egyik legkurrensebb probléma, a kegyelmi kérvények által pedig a személyes és a társadalmi narratívák létrejöttével szembesülhetünk, és azzal, mennyire nehéz a zajban rátalálni az igazságra. De Santis nem érzi magát otthonosan ebben a világban, méltóságteljes oroszlánként próbál visszatérni a régi alapokhoz, miközben érzi a döntései súlyát. Toni Servillo eddig is Sorrentino legfontosabb színésze volt, ez a szerep viszont így is az egyik legjobbja közösen. Egy olyan művészt figyelhetünk, akivel lehetetlen nem együttérezni, és ilyen szempontból az is mondhatjuk, hogy Sorrentino mélyen belül szélhámos, hiszen pontosan tudja, hogy Servillo képes kitölteni a forgatókönyv egyes hézagait. Ám végül is mindegy, kinek milyen arányban köszönhetően, de remek karaktertanulmányt figyelhetünk a vásznon.

A búcsú a személyes sík mellett közéletileg is szomorú, hiszen amikor rövid pillanatokra megjelenik a következő politikusgeneráció – például Ugo (Massimo Venturiello) képében  –, azt látjuk, hogy az etikai keretek hirtelen kevésbé lesznek fontosak. Sorrentino mintha azt mondaná, van egy korosztály, ami már nem képes megoldani a kortárs dilemmákat, az új generáció viszont kész mindent felégetni maga mögött. De Santis a film végére tehát valóban nem egyenlő az állammal, de kérdés, léphet-e új államférfi a helyére.

A kegyelem arra az időszakra emlékeztet, amikor Paolo Sorrentinót még jogosan soroltuk a legizgalmasabb kortárs rendezők közé. Új filmje nem olyan nagyívű, mint mondjuk a A nagy szépség, de az életmű minden korábbi elemét kompetensen használja – és ami talán még fontosabb, remek történetet mesél el egy sokáig velünk maradó főszereplővel.