Manapság egy kopaszodó, hájas, lusta, nyíltan korrupt, ingyenélő exzsaruban minden szükséges képesség megvan, ami a politikai pályára lépéshez szükséges. Torrente ráadásul olyan gátlástalanul alpári, nőgyűlölő és rasszista, hogy egyenesen az elnöki hivatalért szállhat versenybe. A Torrente 6.: Az elnöki ügy szókimondó szatírája azonban még így is csupán erőtlen polgárpukkasztásnak hat a kortárs politikai valóság tükrében.

A film egy szimpla komikus premisszára épül: a feladatra legalkalmatlanabb főhős esélyessé válik Spanyolország miniszterelnöki posztjára. Santiago Segura forgatókönyvíró-színész-rendező-producer azonban épp úgy húzza csőbe nézőit, ahogy filmbeli karaktere veri át választóit. Hiszen a nagy ígéreteken túl egyikük sem képes megfelelni az őket övező jogos elvárásoknak. A Torrente 6. kevés megmosolyogtató pillanatának humora javarészt arra épül, hogy a főszereplő tetteinek következményei az őt körülvevő dinka mellékkaraktereken csattannak. Ez már a franchise korábbi felvonásaiban is így volt, azzal a különbséggel, hogy eddig más-más akciófilmes szubzsánerek és műfaji típustörténetek váltak a paródia tárgyává a tanúvédelmi küldetéstől a börtönélet kihívásain át egészen egy megtervezett rablás konvencióinak kiforgatásáig. A sorozat új felvonásában ezúttal a politikai kampányokat bemutató történetek megszokott elemei köszönnek vissza, ezzel adva némi aktualitást és szatirikus élt Torrente bevett poénjainak. A főhős ismert jellemkomédiája ugyanis új értelmet nyer a társadalmi állásfoglalást hozó közéleti kontextusban.

A világ feje tetejére fordultságát jelzi, hogy míg korábban Torrente rendszerint bajba került megosztó viselkedése, szexista fogásai, vagy éppen rasszista megjegyzései miatt, addig ezúttal éppen ezek segítségével válik komolyanvehető elnökjelöltté a politikai kampány során. A lakosságnak mostanra annyira elege van a színfalak mögött machináló, megjátszós, magamutogató közszereplőkből, hogy már egy kukából félig rágott maradékokat szemezgető félbolonddal is szimpatizál, csak mert az nyíltan vállalja részrehajlását és korrumpálhatóságát – így az átlagpolgár legalább előre tudja, mire adja le a voksát. Torrente ennélfogva a „nép embere”, valaki, aki egyértelműen közülük való. A munkájával és megjelenésével hanyag, elvtelen, önjelölt szakértő egészen pontosan a néplélek megkötések nélküli, cenzúrázatlan kivetülésévé válik. A prosztó kurafi ugyan kizárólag saját fingszagával képes kérkedni, mint egyedüli önálló teljesítménnyel, de olyasmit is kimond, amit a többség csak otthon, a négy fal között, a televízió híradásait bámulva (és négyévente a zárt szavazófülkékben) mer gondolni.

A Torrente által kínált önfeledtség abból fakad, hogy egyszerűen nem foglalkozik a társadalmi felelősséggel, vagy bármilyen számonkérhetőséggel. Ő az elfojtott feszültségek és kulturális frusztrációk görény manifesztációja, egy emberiség felé fordított görbe tükör, aki éppen tabudöntögető alpárisága miatt nyújt felszabadító látványt. A politikai pályára pedig az teszi különösen alkalmassá, hogy a szavazók őszinteségnek fogják fel taplóságát és maguk közül valónak érzik pocakos közönségességét. Torrente mellett minden választó, még a legelvetemültebbek is kicsit jobb embernek érezhetik magukat, miközben a volt rendőrrel, „a törvény két balkezével” végeztetnék el a világ egyszerű „rendbetételéhez” szükséges, de teljes moralitásmentességet igénylő feladatokat. A történet során többször is megidézett Donald Trump második elnöki ciklusának idején Torrente kicsinyes elképzelései – bevándorlásellenessége, nőgyűlölete és gátlástalan korrupciója – ugyanakkor eredménytelen polgárpukkasztásnak tűnnek.

A főhős hiába lubickol a ráosztott közéleti szerepben, harsány alpári humora mostanra megfáradtnak érződik. A tipikus kampányfilmes történetelemek során, – mint a párttoborzás gyakorlata, a nyilvános viták menete, vagy a politikai merényletek tervezése – ugyanazok a hamar szakállassá váló poénok ismétlődnek: Torrente nyilvánvalóan alkalmatlan a különböző tisztségekkel járó feladatokra, az emberek mégis ünneplik baklövéseit.

A vélt társadalmi igények és a valóság közötti ellentmondások feltárása nem hat megvilágító erejűnek, mivel a filmben történtekkel ilyen-olyan formában már mindenki találkozhatott a hétköznapokban. Így a Torrente 6.: Az elnöki ügy altesti poénokba torkolló szatírája megkésettnek és elcsépeltnek hat. A globális népszerűségű franchise alkotói ráadásul a széles nemzetközi közönségük megszólítása érdekében elszakadnak a spanyol valóságtól és könnyen általánosítható humorra cserélik a lokális sajátosságok kifigurázását. A visszatérő poénok ötlettelenségébe fulladó szériát pedig a nemzetközi sztárokat felvonultató cameók sem képesek kimenteni a középszerűség tengeréből.